A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-15 / 20. szám

NYIKOLAJ ATAROV (32. folytatás) A tréfacsinálót valaki hangos, durva szóval megállította — Kicsoda vagy, hogy mersz egy bajorországit csúfolni! Von Brédau minden apró részletet megjegyzett — egyetlen szó sem kerülte el figyelmét. Végül is a szétzüllő hadsereg lármája beleveszett az éjszakába. Susztov még sosem hajtott olyan sebesen, mint akkor éjszaka. A forgalomtól és felvonulási vonalaktól távolesö utakat kereste. Az oldalhajóban ülő Dyemjan Lukics kiáltásaival még nagyobb sebességre bíztatta. Az útkereszteződéseknél Susztov villámgyorsan leszállt kerékpárjáról kiválasztotta és megjelölte az utat, s aztán továbbrobogott. Mikor Szeged külvárosába ért, a szovjet katonák végrehajtották már a támadást. El is szállásolták magukat, s most kényelembe helyezkedve falatoztak. A sebesülteket gondjaikba vették a kötözőhelyek. Az összekötők a belváros felé igyekeztek huzalaikkal. Onnan előröl gépfegyverek kelepelése hangzott. A békés lakosok az átélt félelmek után alaktalan árnyékok gyanánt kerengtek az udvarokban. Csak József — a komorkedvű pék, aki valamikor hadifogoly volt Oroszországban, járt-kelt bátorságosan, tolmácsolt, s egyben végezte a népi hatalom első képviselőjének teendőit. József tudott oroszul, s harminc éven át a kommunista párt tagja volt. Susztov alhadnagy jelentkezett a harcoló alakulat parancsnokánál és aztán felkereste Józsefet. — József elvtárs, hol találjuk meg Eötvös Gyulát? — kérdezte az öreg kommunistától kézszorítás közben — Otthon lesz. Reggel szerencsétlenség érte. — Csak nem aknára lépett!' — kiáltott meglepetten Susztov. — Honnan tudja? — kérdezte halkan az öreg kommunista. — Tudja, hol történt a baleset? — türelmetlenkedett Susztov s a motorkerékpár felé rángatta Józsefet. — Hát a füzesben a Tiszánál. — hangzott a felelet. Mindhárman felültek, s az erdő felé vették útjukat. Csak néhány lépés választotta el őket a folyótól. Itt már ügyelniök kellett Az ellenség tűz alatt tartotta a partot. Susztov a bokrok árnyékába rejtette a kerékpárt. József egy mély tölcsérre mutatott, mely ott tátongott a poros úton. Erre járt valahol. A német katonatiszt halászni küldte az öreget. — Halászni ? — csodálkozott Susztov. — Igen. Megparancsolta neki, hogy fogjon halakat. Nem tagadhatta meg, mert agyonlőtték volna. Egy nyugalmas tisztáson álltak a füzes közepén. Nem is akaródzott hinni nekik, hogy elég kiszaladni a partra, vagy kidugni fejüket a füzesből, s az életükkel lakolhatnak vigyázatlanságukért. Am itt a füzesben mintha megállt volna az idő. Egy kövér galamb szállt le a harasztra, s nyugodtan végigsétált a tisztáson. — Őrvezető elvtárs, lásson neki a munkának — rendelkezett Susztov az aknakeresőhöz fordulva. — Rendben van. — felelt Gyemjan Lukics és nekilátott. Minden sietség nélkül leszedte szerszámait a motorkerékpárról. Most hogy feladatot teljesített, elfelejtette beszédes kedvét, csak kötelességére gondolt. Az öreg József leült a fűre Susztov mellé és elmondott mindent, amit tudott Eötvösről és a baleset körülményeiről. Tegnap odament a portájára. Eötvös határozatlanul körbe-körbe járt saját udvarán, mintha sosem látta volna azelőtt, s hosszan vizsgálgatta a féligkész egérfogókat. Mikor megpillantotta Józsefet, az Isten tudja miért, megrémült és a kertbe ment előle. József meg akarta kérni Melzer Jánost, maradjon éjszakára Eötvösnél — ugyanis tudta róla, hogy régi barátja a nyugdíjas hajós-kapitánynak. Csakhogy a németek nem tudni miért, éjszaka magukkal hurcolták Melzert. Ugyan mit véthetett nekik az öregember? — Nos, mire jöttél rá? — kérdezte Susztov az őrvezetőt. Gyemjan Lukics most vállára vetve hozta szerszámait a motorkerékpárhoz, mint a parasztember a kaszát. Lábát húzva taposott a fűben, s eszébe sem jutott, hogy veszedelemnek teszi ki magát, ha nem rejtőzik a füzes árnyékába. — Óvatosabban járjon! — kiáltott rá József. — A halál elől ugyancsak el nem bújhat az ember — felelt elgondolkodva az aknakereső. Szerszámait minden segítség nélkül az oldalkocsiba rakta, s nekilátott, hoy cigarettát sodorjon. — Nem lépett aknára — mondta végül fejcsóválva. — Ugyancsak szép eredményre jutottál. Talán tehéntrágyára lépett? — Aknára semmi esetre sem. Gránáttal végeztek vele. — Mit nem mond...? — lepődött meg az öreg József. — Pontosan meg lehet állapítani, azt is, honnan dobták elébe, — állította az utász és a közeli bokrokra mutatott. — Talán kézigránát volt? — kérdezte Susztov alhadnagy. — Ügy nézem, páncéltörő gránát lehehett. A tölcsér szerint okoskodom így. Egy ideig hallgatott, s mélyen leszívta cigarettája füstjét, majd hirtelen kifújta, s akkor kijelentette: — Darabokra szaggatta a szerencsétlent. Aztán kételkedve odafordult Józsefhez: — Te elvtárs azt állítod, hogy épségben van, s otthon járt kelt az udvaron? — Igen, csak légnyomást kapott és megsiketült. — És megvan mind a két füle? - kérdezte gunyorosan az aknakereső. — A füle? Ügy láttam, megvan mind a kettő — nevetett József. — Nos hát győződjünk meg róla — mondta a szakaszvezető és hirtelen lehajolt. Mikor felegyenesedett egy sártól és vértől szennyes emberi fül volt a tenyerén. — Itt van az egyik füle. Te meg azt mondod, hogy mind a kettőt a helyén hordja. Talán három füle volt. — ... Mit, hogy három füle lett volna, s a harmadikat megtaláltátok - kérdezte Vatagin, akit a telefonközpontba kérettek. Aztán elgondolkodott, majd hirtelen kiadta a parancsot: — Tartóztassátok le a diverzánst, aki Eötvös Gyula képében jár-kel, s mi több házába telepedett. Lásson neki a dolognak Susztov elvtárs. A többit meg majd meglátjuk ... Ott Szegeden ki a népi hatalom képviselője? József, a pék? Kérje meg, legyen a segítségére. Dása már több mint három órája szolgálatban volt. Tegnap érkezett ide egy barátnőjével. A román motoroshajó egy uszályt vontatott fel a folyón s az orosz ácsok egy kikötőhídat csináltak. A lányok a töltés alatt vesszőből sátort fontak maguknak. Ennivalót egyelőre a szerb parasztoktól kaptak. A motorizált egységek már néhány napja átvonulóban voltak a Tisza másik partjára. A parancsnokság nyilvánvalóan előbb akarta elkezdeni a Budapest ellen való felvonulást — még mielőtt végetér Belgrád ostroma. Az átkelőhelyeken és kikötőknél rengeteg ember nyüzsgött. Két ízben német repülőgépek támadtak rájuk. A lányok úgy sorakoztatták fel az autókat, hogy ne gátolják a teherhajók gyors kirakodását. — Előre! Előre! — kiáltozott Dása, valahányszor megállt az autók sora. Olykor, hogy ne kényszerítse megállni az arrahaladó autókat, hágcsójukra állt, s bekiáltott a vezetőnek: — Ellenőrző állomás! Kérem az iratokat! A kocsivezetők olykor eltréfáltak vele. Olykor bosszankodott is. Általában mégis jóravaló fiúk voltak és Dása kedvelte őket. Lassan bealkonyult. Olykor kigyúlt valahol egy reflektor fénye és végigpásztázta a sötét égboltot, s aztán ugyanolyan hirtelenül ki is húnyt. A távolból ágyúdörgés hangzott. Dása megszokta már, s nem riadozott. A gőzös a kikötőbe vonszolta az uszályt. A matrózok már készítették a köteleket. A parton a hídnál összetorlódtak a járművek. Dása egyre kiáltozott: — Előre! Előre! A lőszerrel megrakott autók sora újra elindult. Egy teherautó mögött hirtelen felbukkant egy személykocsi. Dása odalépett a közelébe, s bekiáltott a lefüggönyözött ablakon: — Ellenőrzőállomás! Kérem az iratokat! A függöny miatt nem látott senkit a kocsiban ülők közül. (Folytatjuk.) 12