A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

iL Ely verőfényes áprilisi vasárnap délután feleségemmel a Slavinröl gyönyörködtünk városunk panorámájában. Ott találkoztam véletlenül egykori osztálytársammal, Zoltánnal és asszonykájával. Egy évtizede is lehet annak, hogy utoljára láttuk egymást, érthetően megörültünk a váratlan viszontlátásnak. Az asszonyok megértően odébbhúzódtak, mi meg környezetünkről megfeledkezve az emlékek szárnyán repültünk vissza a napsugaras jelenből a múltba. Emlékszel, amikor. . . igy kezdődött minden mondat. Utána nevek, rég nem látott arcok villantak fel az emlékezés fllmszalagján. Az egyik arc világosabb volt, a másik halványabb. Az ls megtörtént, hogy a filmszalag elszakadt. — Te. nem jut eszembe a kis Vendel vezetékneve? A harmadik padban ült, Vörös Laci mellett. — Az a csallóközi gyerek, aki olyan szépen hegedült? — Az, az. Osztályfőnökünk szokta volt mondani: bűn lenne, ha nem képezné magát tovább. Hiába törtük fejünket, csak nem jött nyelvünkre a neve. Diákkorunkban afféle csodagyerekként tartották számon a középiskolában. Nem sokáig. A harmadik osztályból kimaradt. Hat éhes szájnak betevő falatot adni — meghaladta a háborúban megrokkant apja erejét. Vendel otthon maradt, s túrta a földét. Pedig . . . — A családod? — tereltem más mederbe a beszélgetést, hogy elhessentsem sötét gondolatainkat. — Hány gyereked is van? — Két fiú és Éviké. — Éviké? — Rájár a szám, pedig már nyugodtan Évát is mondhatnék, mert maholnap befejezi a tizenegyéves középiskolát. Ma az iskolával brigádra ment, facsemetéket ültetni. Az országos spartakiádra készülnek Prágába, Éviké is felláp az egyik gyakorlatban. Mi is a elme . .. ? Kék mezben, fehér karikával gyakorlatoznak. Csodaszép. Az ördögbe is, nem tudod, mi a elme? Mindegy, ezen nem múlik. Szóval a gyakorlatozók elhatározták, hogy maguk teremtik elő az utazás költségeit, azért brigádra járnak. Szép kirándulás lesz. — Szép — hagytam rá, de gondolataim Ismét a múltban jártak. — Emlékszel, egyszer nagyobb osztálykirándulásra készültünk? Mindenkinek húsz koronát kellett hoznia hazulról ... — S a végén mindketten lemaradtunk, mert a kosztra is szűkösen futotta apánk keresetéből, nemhogy . . . Elmondtam az esetet Évikének is, amikor először beszélt a prágai utazásról. Tudod mit válaszolt? „Miért nem vállaltatok brigádmunkát?" Persze, neki már nehezen megy a fejébe, hogy akkor meglett emberek is térdig lejárhatták a lábukat munka után. — Szakasztott Így jártam a Jani fiammal. Amióta járni tud, bolondja a labdának. Alig látszik ki a földből, már kénytelen voltam futballlabdát vásárolni neki. Olyant, amilyenre régen nekünk is fájt a fogunk .. . ,,Ogy becsüld meg a futballt — mondtam, amikor a kezébe adtam —, hogy én, amikor ennyi idős voltam, még mezítláb rongylabdát kergettem!" Mire Janika elhúzta a száját „Apuka, te viccelsz!" — Jobb is, hogy a gyermekeink nem ismerik azt a világot. Ernő fiamnak, aki ösztöndíjas a műszaki főiskolán, annyi a ruhája, amennyi akkoriban Kenderesi Emilnek, a nyomdaigazgató fiának sem volt. Pedig, hogy irigyeltük Emilt... — Hogy a csudába ne, hisz rajtunk már csak a szentlélek tartotta a ruhánkat. Mégdís, amikor az osztályban kihirdették, hogy a szegény gyerekek jelentkezzenek ingyenruhára, egymást noszogattuk, röstelltünk felállni. — Szégyelltük a szegénységünket. — Pedig nem is a ml szégyenünk volt. A nap vérvörös korongja lebukni készült a látóhatár mögé. Megindultunk hazafelé. Mi ketten gondolatainkba feledkezve ballagtunk le fi lépcsőkön. Vidám csacsogás rezzentett viszsza a valóságba. Fiatalok nagy csoportjával találtuk magunkat szemben Koszorút vittek. Igen, hisz felszabadulásunk tizenötödik évfordulójára készül az ország. — Majdnem elfelejtettem — fordult hozzám Zoltán — a minap levelet kaptam Laci fiamtól. Néphadseregünkben szolgál, alighanem ott is marad. Azt írja, nézzük meg őt a televízióban. Ugyanis felvonul a május kflencediki díszszemlén. Tudod mit, gyertek el hozzánk, együtt megnézzük! — Szívesen jönnénk, de látogatókat kapunk. Egyébként mi is vásároltunk televíziót. A gyerek kedvéért. — Akkor, viszontlátásra. Nem utaztok fel Prágába, a spartakiádra? — Még nem döntöttük el. Viszontlátásra! Lassan bandukoltunk feleségemmel az úton. A koszorúzó fiatalok hamarosan utolértek bennünket. Harsányan énekeltek. Ahogy elnéztem a kipirult arcokat, eszembe jutott a spartaldád-gyakorlat elme, melyben Zoltán kislánya is szerepel. — örömteljes ifjúság — fejeztem be félhangosan gondolatomat. — Bizony, bizony — bólintott a feleségem és tekintetével végigsimította a szélborzólta, kócos fejeket. MURÁNYI JÖZSEF