A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

az asszonyt, mintha itt se lett volna. Nem akarta lehúzni a zsalut — odakünn a menekülő német katonák beszélgettek, s hallani akarta őket. Aznap este von Bredau elbúcsúzott Németországtól, s nem tudhatta mennyi időre. — Semmire nem eee-mlé-kezem — nyögte ki nagynehezen magyarul. Abban a pillanatban egy gránát robbant a közelben, s a légnyomástól még a fa­lak is meginogtak. Az asszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Von Bre­dau lehúzta a zsalut és kiment a kert­be. A kerítéshez lapult, hogy az utcáról ne vegye senki észre. A tűzvész olykor megvilágította a menekülő katonákat. Már nem katonák voltak, inkább a menekülés fáradalmaitól elgyötört csavargók. Észak­nyugatnak, Budapest felé szöktek. Sem közlekedési eszközük, se parancsnokuk nem volt. — Hallod-e Gusztáv. Itt van egy káré, — mondta valamelyikük a sötétben. A kedveszegett tréfacsináló egy temet­kezési vállalat előtt álló reklám katafaik­ra mutatott. Senki sem nevette el magát. Von Bre­dau még szorosabban lapult a kerítéshez, hogy egy szót se szalasszon el. A szökevények cinizmusa teljesen meg­felelt annak a hangulatnak, mely von Bredaut is hatalmába kerítette. Annak idején, hogy titkos megbízatására készü­lődött még másképp gondolkodott és másképp érzett. Akkor nem tudta ugyan, mikor jön el a bosszúállás órája - talán fél év múlva, talán tizenöt esztendő múl­va, de elképzelte magának a napot, mi­kor az adott rádiójelre elkezdődik a mé­szárlás, s a fasizmus láng és vértenger­be borítva megtisztítja a világot. Ma már nem bízott a jövőben. Nagyon elfáradt, elcsüggedt... — Pusztulást, halált hoz a fasizmus ellenségeire! — bíztatta őt nemrég Hans Kraft. Halál... Von Bredau ma úgy érezte, hogy csak őt fenyegeti a halál. Itt ebben a szegedi lyukban pusztul el a rozsdás egérfogók és koszos malacok között. Az a szerencsétlen fantaszta mindent előre­látott. Még azt is tudta, mi van a.kapi­tány feleségének ládájában, csak egyről feledkezett meg: az aki illegalitásban mű­ködik. csak úgy teljesíti küldetését, ha hisz is benne. Csakhogy miben higyjen most. Itt a szeme előtt fut, züllik szét a fasizmus támasza — a hadsereg. Ez már nem is hadsereg, de szökevények bandá­ja, csőcselék. Szemközt a vendéglőben a tulajdonos és felesége mentette, ami menthető az esetleges belövések elöl. Beszélgettek. — Ugyan ne bolondozz. Hogy Eötvös­nél világít a csillár. Hiszen a tűz meg­világítja az egész várost. — Ügy látom, beszámíthatatlan állapot­ban van. — A félelem zavarta meg az eszét. — Szörnyű ránézni... Az arca mintha megfiatalodott volna. — Az most nem fontos — szólt a ven­déglős. — A legfontosabb, hogy ezek végre eltakarodnak. — Mi meg itt maradunk. — Igen, Itt maradunk. Az utcán egyre menekültek a németek. Von Bredau fülelt és a sötétbe a szemét meresztette. — Manapság úgy volna jó, ha gyomor­bajos lenne az ember, — szólt valaki a tömegben. — Azért a lábára csak szükség van — szólt valaki más. — Te talán szökni akarsz. Hová? — Oda, ahonnan a Duna folyik, ha ép­pen tudni akarod. — Szamár. Dehogy is szamár. Inkább okos. Az amerikaiak elé szalad. (Folytatjuk) 12 Eltartott vagy öt percig, míg újrakezd­ték az abbamaradt beszélgetést. — Ma úgy látszik már nem kell sem­mitől félnünk. De mondd, kedveled őket? — A csukákat? — Dehogyis! Szövetségeseinket. — Még az kellene ... Folyvást fennen hordják az orrukat. — Ügy gondolom én is. . — Nagyon felfuvalkodtak már. — Ma éjszaka nem tudtam aludni -ahogy feküdtem, arra kellett gondolnom hogy micsoda tehetségük van ezeknek a; embereknek — még barátaikat is magul ellen fordítják. A két jóbarát egyetértésben szidta e visszavonuló németeket, s ily beszélge­tésbe merülve kiértek az utcára. Az ut­ca végében tűzvész pusztított. Kigyullad­tak a bőrgyár raktárai, s égtek a gyárai körülvevő fák is. — Légy óvatos, vigyázz magadra! -intette a nyugdíjas rendőr barátját, ak a Tisza felé vette útját. Elmúlt vagy két óra. A város kelet szélén semmi különös nem történt. Csal a közben feltámadt szél arrafelé sodortí az égő gyárból felszálló füstöt. A hitle­ristfk pedig nekiláttak a raktárépületei felrobbantásának, mert a jobb partot védc ütegek tűzvonalába estek, s akadályoz­ták őket a kilátásban. A robbanások nyo­mán keletkező légnyomás meglengette e közel álló lakásokban a csillárokat. A ker­tekben a fákról lehullott a gyümölcs. AJ utcán eleven lelket nem lehetett látni. A folyó felől hirtelen furcsa menet ka­nyarodott be. Két SS-legény, s valam toprongyos csavargó Eötvös Gyulát kí­sérte hazafelé, aki támolyogva halad i támogatói között. Nyilvánvaló volt, hogj valami baleset érte. Az utca néhány pil­lanatra megelevenedett. Néhány asszonj kiszaladt a kiskapukból, s a gyermekei a kerítések lécei közt kiabáltak az útra Melzer János barátja segítségére sietett — Ez bizony megadta magái? — tré­fált ízetlenül az egyik SS-legény. A másik beszédesebb volt. — Aknára lépett. »Erős • megrázkódtatá­son esett keresztül. Még szerencséser megúszta. Nem is értem, hogy jutotl eszébe olyan ostobaság, hogy halászn menjen. — Hiszen a főhadnagyuk küldte! — förmedt rá Melzer. Szegény Eötvös szinte felismerhetetler állapotban volt. Lába folyton megcsuklott és feje ide-oda billent. Szája körül a rán­cok eltűntek, mintha valaki kivasalta vol­na az arcát. így rgintha fiatalabbnak tűnt volna. Akadozva beszélte a szomszédok­nak, hogy a parton ballagott a folyó mel­lett, s hirtelen valami eldördült, s azótE semmire sem emlékszik. Az udvarba vezették. A toprongyos csa­vargó a halakat kosarából a koca vályú­jába szórta, de Gyula semmit sem szólt mintha egészen elvesztette volna emlé­kező tehetségét. Máskor ilyen esemény hallatára szána­kozó szomszédokkal telt volna meg a2 udvar. Ebben a válságos helyzetben senk sem törődött szerencsétlenül járt fele­barátjával. A fák és a tetők felett füst gomolygott. Az agyutuz egyre erosebb lett. A kikötőhely felöl gyakorta fegy­verropogás hangzott. Valami fürdőruhás fiatalember loholt az udvaron át, s azt kiáltotta, hogy a külvárosba behatoltak a szovjet tankok. A szomszédasszonyok a hírre hamar szétszaladtak. Elmentek az SS-legények is. Melzer is valami bocsá­nat félét mormolva eltávozott, s kővel borított pincéjébe rejtőzött. Mikor Eötvös Gyula magára maradt, megkönnyebbülten elmosolyodott. Lassan körüljárta az udvart és a fészert, tűnődve elnézegette a féligkész egérfogókat, s az alkatrészeire szedett kávédarálókat. A ko­ca csámcsogva falta a halakat, amit a hadnagy számára fogott a Tiszában. A nyugalmazott folyami hajóskapitány megvakargatta a hatalmas állat Japocká­ját. * * * Az SS-alakulatok tábornoka, von Bre­dau a nap hátralévő részét egy tágas, sötét helyiségben töltötte. Természetesen tudta, hogy a boldogult Eötvös Gyula fe­lesége halála óta nem nagyon szerette ezt a szobát. A falakon mindenütt dunai hajók fényképei függtek, köztük Horthy arcképe és magának Eötvös Gyulának fényképei. Mindegyiken díszes egyenru­hát viselt. Az egyik fényképet von Bredau figyel­mesen nézegette mi több meg is fordí­totta, hátha talál rajta valami ajánlás vagy írás félét. Ám semmit nem talált, s igy helyére akasztotta a képet, mely nem igen mutatott semmi hasonlóságot von Bredaú és Eötvös Gyula között. Az utcán német szó hangzott. A fe­jetlenül visszavonuló katonák tömegei ha­ladtak el a ház előtt. Von Bredau figyelte a szófoszlányokat. Közben homlokát rán­colva odament az ódivatú ládához, s ki­vette onnan a hajóskapitány ünnepi egyenruháját. Az utcán besötétedett már. A még sö­tétebb helyiséget a künn tomboló tűzvész lángjai világították meg olykor. Az új szegedi lakós a falat tapogatva körüljárta a szobát míg végre sikerült meggyújtani a többágú csillárt. Utoljára tíz esztendő­vel ezelőtt gyúlt ki világosság ebben a szobában. Akkor ravatalozták fel itt a kapitány házsártos feleségét. Von Bre­dau erről is tudott, s volt elég ideje rá, hogy áttanulmányozza a kapitányra és életkörülményeire vonatkozó jelentést, melyet időben megkapott. A tükör előtt levetette magáról a sáros halászruhát és átöltözött. Kezében a fényképpel tanulmányozta arcát. Most már valóban hasonlítani fog Eötvös Gyulára, s nyugodtan mutatkozhat a szomszédok előtt. Hirtelen berontott hozzá a szobába a sánta szomszédasszony. — Eötvös úr! — kiáltotta haragosan a nyitott ablakra mutatva — talán azt akarja, hogy mindnyájunkat agyonbom­bázzanak! Von Bredau kezében a tükörrel szót­lanul rábámult. — Igen, elfelejtettem el­sötétíteni — mondta az arca. de száján egy hangot sem ejtett. Közömbösen nézte NYIKOLAJ A TAROV (31. folytatás)

Next

/
Thumbnails
Contents