A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

az asszonyt, mintha itt se lett volna. Nem akarta lehúzni a zsalut — odakünn a menekülő német katonák beszélgettek, s hallani akarta őket. Aznap este von Bredau elbúcsúzott Németországtól, s nem tudhatta mennyi időre. — Semmire nem eee-mlé-kezem — nyögte ki nagynehezen magyarul. Abban a pillanatban egy gránát robbant a közelben, s a légnyomástól még a falak is meginogtak. Az asszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Von Bredau lehúzta a zsalut és kiment a kertbe. A kerítéshez lapult, hogy az utcáról ne vegye senki észre. A tűzvész olykor megvilágította a menekülő katonákat. Már nem katonák voltak, inkább a menekülés fáradalmaitól elgyötört csavargók. Északnyugatnak, Budapest felé szöktek. Sem közlekedési eszközük, se parancsnokuk nem volt. — Hallod-e Gusztáv. Itt van egy káré, — mondta valamelyikük a sötétben. A kedveszegett tréfacsináló egy temetkezési vállalat előtt álló reklám katafaikra mutatott. Senki sem nevette el magát. Von Bredau még szorosabban lapult a kerítéshez, hogy egy szót se szalasszon el. A szökevények cinizmusa teljesen megfelelt annak a hangulatnak, mely von Bredaut is hatalmába kerítette. Annak idején, hogy titkos megbízatására készülődött még másképp gondolkodott és másképp érzett. Akkor nem tudta ugyan, mikor jön el a bosszúállás órája - talán fél év múlva, talán tizenöt esztendő múlva, de elképzelte magának a napot, mikor az adott rádiójelre elkezdődik a mészárlás, s a fasizmus láng és vértengerbe borítva megtisztítja a világot. Ma már nem bízott a jövőben. Nagyon elfáradt, elcsüggedt... — Pusztulást, halált hoz a fasizmus ellenségeire! — bíztatta őt nemrég Hans Kraft. Halál... Von Bredau ma úgy érezte, hogy csak őt fenyegeti a halál. Itt ebben a szegedi lyukban pusztul el a rozsdás egérfogók és koszos malacok között. Az a szerencsétlen fantaszta mindent előrelátott. Még azt is tudta, mi van a.kapitány feleségének ládájában, csak egyről feledkezett meg: az aki illegalitásban működik. csak úgy teljesíti küldetését, ha hisz is benne. Csakhogy miben higyjen most. Itt a szeme előtt fut, züllik szét a fasizmus támasza — a hadsereg. Ez már nem is hadsereg, de szökevények bandája, csőcselék. Szemközt a vendéglőben a tulajdonos és felesége mentette, ami menthető az esetleges belövések elöl. Beszélgettek. — Ugyan ne bolondozz. Hogy Eötvösnél világít a csillár. Hiszen a tűz megvilágítja az egész várost. — Ügy látom, beszámíthatatlan állapotban van. — A félelem zavarta meg az eszét. — Szörnyű ránézni... Az arca mintha megfiatalodott volna. — Az most nem fontos — szólt a vendéglős. — A legfontosabb, hogy ezek végre eltakarodnak. — Mi meg itt maradunk. — Igen, Itt maradunk. Az utcán egyre menekültek a németek. Von Bredau fülelt és a sötétbe a szemét meresztette. — Manapság úgy volna jó, ha gyomorbajos lenne az ember, — szólt valaki a tömegben. — Azért a lábára csak szükség van — szólt valaki más. — Te talán szökni akarsz. Hová? — Oda, ahonnan a Duna folyik, ha éppen tudni akarod. — Szamár. Dehogy is szamár. Inkább okos. Az amerikaiak elé szalad. (Folytatjuk) 12 Eltartott vagy öt percig, míg újrakezdték az abbamaradt beszélgetést. — Ma úgy látszik már nem kell semmitől félnünk. De mondd, kedveled őket? — A csukákat? — Dehogyis! Szövetségeseinket. — Még az kellene ... Folyvást fennen hordják az orrukat. — Ügy gondolom én is. . — Nagyon felfuvalkodtak már. — Ma éjszaka nem tudtam aludni -ahogy feküdtem, arra kellett gondolnom hogy micsoda tehetségük van ezeknek a; embereknek — még barátaikat is magul ellen fordítják. A két jóbarát egyetértésben szidta e visszavonuló németeket, s ily beszélgetésbe merülve kiértek az utcára. Az utca végében tűzvész pusztított. Kigyulladtak a bőrgyár raktárai, s égtek a gyárai körülvevő fák is. — Légy óvatos, vigyázz magadra! -intette a nyugdíjas rendőr barátját, ak a Tisza felé vette útját. Elmúlt vagy két óra. A város kelet szélén semmi különös nem történt. Csal a közben feltámadt szél arrafelé sodortí az égő gyárból felszálló füstöt. A hitleristfk pedig nekiláttak a raktárépületei felrobbantásának, mert a jobb partot védc ütegek tűzvonalába estek, s akadályozták őket a kilátásban. A robbanások nyomán keletkező légnyomás meglengette e közel álló lakásokban a csillárokat. A kertekben a fákról lehullott a gyümölcs. AJ utcán eleven lelket nem lehetett látni. A folyó felől hirtelen furcsa menet kanyarodott be. Két SS-legény, s valam toprongyos csavargó Eötvös Gyulát kísérte hazafelé, aki támolyogva halad i támogatói között. Nyilvánvaló volt, hogj valami baleset érte. Az utca néhány pillanatra megelevenedett. Néhány asszonj kiszaladt a kiskapukból, s a gyermekei a kerítések lécei közt kiabáltak az útra Melzer János barátja segítségére sietett — Ez bizony megadta magái? — tréfált ízetlenül az egyik SS-legény. A másik beszédesebb volt. — Aknára lépett. »Erős • megrázkódtatáson esett keresztül. Még szerencséser megúszta. Nem is értem, hogy jutotl eszébe olyan ostobaság, hogy halászn menjen. — Hiszen a főhadnagyuk küldte! — förmedt rá Melzer. Szegény Eötvös szinte felismerhetetler állapotban volt. Lába folyton megcsuklott és feje ide-oda billent. Szája körül a ráncok eltűntek, mintha valaki kivasalta volna az arcát. így rgintha fiatalabbnak tűnt volna. Akadozva beszélte a szomszédoknak, hogy a parton ballagott a folyó mellett, s hirtelen valami eldördült, s azótE semmire sem emlékszik. Az udvarba vezették. A toprongyos csavargó a halakat kosarából a koca vályújába szórta, de Gyula semmit sem szólt mintha egészen elvesztette volna emlékező tehetségét. Máskor ilyen esemény hallatára szánakozó szomszédokkal telt volna meg a2 udvar. Ebben a válságos helyzetben senk sem törődött szerencsétlenül járt felebarátjával. A fák és a tetők felett füst gomolygott. Az agyutuz egyre erosebb lett. A kikötőhely felöl gyakorta fegyverropogás hangzott. Valami fürdőruhás fiatalember loholt az udvaron át, s azt kiáltotta, hogy a külvárosba behatoltak a szovjet tankok. A szomszédasszonyok a hírre hamar szétszaladtak. Elmentek az SS-legények is. Melzer is valami bocsánat félét mormolva eltávozott, s kővel borított pincéjébe rejtőzött. Mikor Eötvös Gyula magára maradt, megkönnyebbülten elmosolyodott. Lassan körüljárta az udvart és a fészert, tűnődve elnézegette a féligkész egérfogókat, s az alkatrészeire szedett kávédarálókat. A koca csámcsogva falta a halakat, amit a hadnagy számára fogott a Tiszában. A nyugalmazott folyami hajóskapitány megvakargatta a hatalmas állat Japockáját. * * * Az SS-alakulatok tábornoka, von Bredau a nap hátralévő részét egy tágas, sötét helyiségben töltötte. Természetesen tudta, hogy a boldogult Eötvös Gyula felesége halála óta nem nagyon szerette ezt a szobát. A falakon mindenütt dunai hajók fényképei függtek, köztük Horthy arcképe és magának Eötvös Gyulának fényképei. Mindegyiken díszes egyenruhát viselt. Az egyik fényképet von Bredau figyelmesen nézegette mi több meg is fordította, hátha talál rajta valami ajánlás vagy írás félét. Ám semmit nem talált, s igy helyére akasztotta a képet, mely nem igen mutatott semmi hasonlóságot von Bredaú és Eötvös Gyula között. Az utcán német szó hangzott. A fejetlenül visszavonuló katonák tömegei haladtak el a ház előtt. Von Bredau figyelte a szófoszlányokat. Közben homlokát ráncolva odament az ódivatú ládához, s kivette onnan a hajóskapitány ünnepi egyenruháját. Az utcán besötétedett már. A még sötétebb helyiséget a künn tomboló tűzvész lángjai világították meg olykor. Az új szegedi lakós a falat tapogatva körüljárta a szobát míg végre sikerült meggyújtani a többágú csillárt. Utoljára tíz esztendővel ezelőtt gyúlt ki világosság ebben a szobában. Akkor ravatalozták fel itt a kapitány házsártos feleségét. Von Bredau erről is tudott, s volt elég ideje rá, hogy áttanulmányozza a kapitányra és életkörülményeire vonatkozó jelentést, melyet időben megkapott. A tükör előtt levetette magáról a sáros halászruhát és átöltözött. Kezében a fényképpel tanulmányozta arcát. Most már valóban hasonlítani fog Eötvös Gyulára, s nyugodtan mutatkozhat a szomszédok előtt. Hirtelen berontott hozzá a szobába a sánta szomszédasszony. — Eötvös úr! — kiáltotta haragosan a nyitott ablakra mutatva — talán azt akarja, hogy mindnyájunkat agyonbombázzanak! Von Bredau kezében a tükörrel szótlanul rábámult. — Igen, elfelejtettem elsötétíteni — mondta az arca. de száján egy hangot sem ejtett. Közömbösen nézte NYIKOLAJ A TAROV (31. folytatás)