A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

Részlet Olesz Honcsar „Zászlóvivők" című háborús visszaemlékezéseiből Azon a napon igazán aranyos volt Prága. Mintha valamennyi megelőző tavasz, amit elraboltak tőle a megszállók, most visszatért volna hozzá há -romszoros ujjongással, a napfény tündöklő ragyogásával, a zene mindent elárasztó ünnepi tónusaival. A parkokban, utcákon, tereken emberek tömegei nyüzsögnek. Ünnepi köntösben állnak a főutakon a zöldbeborult gesztenyefák, a tavasz díszörsége. Az Óvárosi téren ott áll Husz János ércbeöntött, messze tekintő alakja. A Moldva fölött az ódon Hradzsin sziluettje. Sosem volt még ilyen fiatal az ősi vár s ilyen aranyosan csillogó. Soha ilyen boldogan ujjongó tömegeket nem látott ez a város... A Károly-hídon mélán állnak a hatalmas kőszentek, s elmerengve nézik a ragyogóan feldíszített rakpartot, a folyó nyugodtan hömpölygő kék hullámait. Ezen a napon a Moldva egyetlen sötét felhőt sem tükröz vissza, mert hiszen tiszta, felhőtlen ég borul föléje. Egyetlen árnyék sem hull az Aranycsinálók utcájára, ahol középkori alkimisták keresték a bölcsek kövét. Ezen a napon igazán aranyos ez a kis szűk, girbe-gurba sikátor, nem merül többé sötét álmaiba, hanem büszkén mutatja arcát, mely ma ragyog, mintha kisimult volna, mintha kikerült volna önnön zsákutcájából s most egyenrangú lenne a napfényben tündöklő sugárutakkal. A sugárútra, amely most Sztálin nevét viseli, tíz- és tízezer, még kiéhezett, de a szabadság kristálytiszta levegőjétől mámoros prágai vonult ki. A gyönyörű főút mintha kitágult volna, ahogy megtisztították a barikádoktól, a távolba vész, kifut valahová a városon túlra, e pillanatban úgy látszik, egészen a Napig. Prága ujjong, a győzelem mámorában énekel... Valamennyi megafonból szovjet indulók hangjai áradnak. Mindenütt elfojthatatlanul, utcahosszat — ezrek és ezrek hangján dörög a „Nazdar" kiáltás, mely a győztesek tankjainak szól. Zöld galyakkal díszítve, virágoktól elborítva úsznak keresztül az emberáradaton a harckocsik, mint hatalmas virágágyások. S a tankon, olajos sisakban, kibontott zászlóval a kezében áll egy jóindulatú orosz legény és széles, magabiztos mosollyal néz körül. Mintha csak mondaná: „íme, ilyenek vagyunk mi, szovjet harckocsizók!'' Igen, ő az, a vörös hadsereg harcosa... Évtizedeken át terjesztettek róla hazugságokat. Évtizedeken át hazudtak róla a világ népeinek. Most, amikor meghallotta a magára ébredt Prága hívását, eljött ide acélos léptekkel, kihúzta magát virággal borított harckocsiján, hogy az emberek végre közelről is megnézhessék. Most ott áll a tankon és büszkén tartja kezében hazájának zászlaját. A selyem bíbor visszfénye arcára hull, ott tükröződik szemében, mely sokat látott, mely felfogta fél Európa szenvedéseit... a harckocsi végigrobog a Vencel-téren, és ezer meg ezer felemelt kar nyomul előre a zászlóvivő felé. A legszívesebben felemelnék őt a tankjával együtt s miként reményeik beteljesülésének szimbólumát hordoznák végig az egész városon. S később ez valóban meg is történik: a prágaiak magas talpazatot emelnek és felteszik rá ezt az uráli acélból öntött összelőtt szovjet tankot. Aranyos Prága . . . Még sohasem volt ilyen aranyos. A szabadság poézise, a forradalom napfényes viharának zúgása csendült ki győztes énekéből. A Hybernská utca egyik szerény házába, ahol a párt prágai kongresszusát tartotta egykoron, a szobákba, ahol harminchárom évvel ezelőtt Lenin tartózkodott, egymás után léptek be a katonai alakulatok küldöttei. Dnyepri és erdélyi, berlini és budapesti, belgrádi és bratislavai ezredek és hadosztályok küldték el ide megbízottaikat. Napbarnított, harcedzett katonák, mellükön érdemrendekkel és kitüntetésekkel, kezükben koszorúval és zászlóval mentek fel a negyedik emeletre, a forradalom geniális stratégájának parancsnoki szobájába. Elhozták neki a nagy hírt, jelentették, hogy teljesítették parancsát. Csendesen, magukba merülve, sapkájukkal a kezükben álltak a zászlók és koszorúk között, a történelem legtávolabbi láthatárait szemlélve innen, látva saját múltjukat és jövőjüket. Ügy tetszett nekik, hogy ez a szerény, félhomályos helyiség, ez az ünnepélyesen múzeumi levegőt lehelő szoba magasabb a palotáknál, magasabb a felhőkarcolóknál. Prága felszabadítói elhozták számadásukat Iljicsnek, amikor beléptek ebbe a helyiségbe, amelyet oly buzgón kerestek egykor a cári Ohranka és az osztrák rendőrség kopői. Számadást nyújtottak be a világraszóló győzelemmel, számadást nyújtottak be neki panorámájával a felszabadított városnak, amely az ablakon kívül ujjongott napfény és zászlóözönben. Mindenütt, amerre a szem ellát, mindenütt — a házak erkélyén, a tetőkön, a tornyokon, mindenütt ott lengenek, számtalan szárnyukkal verdesik az égbolt finom azúrját. Háromszínű csehszlovák és mellettük, mint idősebb testvéreik - vörös szovjet zászlók, sarlóval és kalapáccsal, íme, ez az, a leninizmus győzelmi felvonulása, a leninizmusé, melyet már meglátott, észrevett az egész földgolyó! Ezen a napon az elsők között látogatta meg a Lenin-szobát egy csoport harckocsizó. Az emjékkönyvben a bejegyzés alá odaírták a nevüket a tankisták: fél oldalt foglalnak el az aláírások. Köztük volt Nyikolaj Voroncov gárdahadnagy is. A fiatal tiszt, Voroncov politikai biztos fia, amikor itt a társaival együtt aláírta a nevét, még nem tudhatta, hogy néhány óra múlva elolvassák itt a nevét a Szamijev ezred felderítő katonái és meg viszik az őrnagynak fiáról az örvendetes hírt. Az ezred alkonytájt érte el Prágát. Átvonult a sűrűn lakott külvárosokon, új harci feladatokra nyugat felé. A munkás lakosság még éppen szedte szét az utolsó barikádokat, állította fel a feldöntött villamoskocsikat. Asszonyok meg gyerekek nagy kiabálással hajtották ki a városból rettegéstől félőrült németek csoportjait. Hogy ne legyen fasiszta bűz az aranyos Prágában! Hogy ne fészkeljen itt az elátkozott teuton ötödik hadoszlop... A pincéket és padlásokat munkásifjak fésülték át, a népi rendőrség új sapkájában. Nagy buzgalommal kutattak fasiszta rejtekhelyek után, mindenütt megtisztították a környéket, s közben boldogan kiáltoztak az elvonuló ezredre: „Nazdar!" Cseng a kövezet. Elsuhan sok-sok, a lenyugvó nap aranyos fényében tündöklő arc, szélfutta és napégette, hóviharoktól és nyári hőségtől cserzett katonaarc. Átvonul az első talál-* kozás után Prágán, mely mindörökké drága marad a szívüknek... A gárda hosszú menetoszlopában ott látja Prága a kemény, éber Vaszja Bahirovot is, zászlónyéllel a kezében. Meg a lelkes Kozakovot, aki testvéri érzésével már ott volt. ahol mások csak később szoktak lenni; aztán Voroncov őrnagyot, aki a katonai szemlén mintha önmagától kérdezné, melyik közülük a vérrokona, melyik neki a legdrágább? S mindegyiket átöleli szívélyes tekintetével, mindegyikre büszke, mindegyiket fiául fogadja... S mellette ott himbálózik az alacsony, napégette Szamijev, egy magas ló hátán.. . S aztán tovább — az új zászlóaljparancsnok vállán, aki felváltotta a sebesült Csumacsenkót, arany rangjelzés csillog ... Ott megy. Csernis Makovejjel. Mindkettő magába merülve, mindkettő komoran. Mögöttük, váll váll mellett, Szahajda Jahidkával. S aztán a többiek közül messze kimagaslik a két Blazsenka-fivér, Roman és Denisz, mint két hatalmas bronzszobor. Ott üget formás deresén Homa Hajeckij, büszkén pödörgetve a bajszát, elismerőn szemlélgeti Prágát. Szigorúan odaszól a tetőket vizsgáló fiatal cseh milíciának: „Vizsgáljatok át minden zugot, minden kürtőt!... Ne engedjétek, hogy befészkeljék magukat! Vigyétek ki őket a térre és tartsatok népítéletet felettük! Hogy tudják meg, milyen sors vár a rablókra! Hogy elmondhassák az unokáiknak meg az ükunokáiknak, hetediziglen ..." Vonul az ezred, század század után, csörömpölve halad a prágai kövezeten. A sorokat már feltöltötték, már nem látni rajtuk, milyen veszteségei voltak az ezrednek Predmostínál, a Pipacsvölgyben, az Alpokban és ezer más csatában. Vonul az ezred, magába fojtva fájdalmait és örömeit, magában hordozva esküvéseit és álmait. Sorkatonák, közönséges ezred, olyan mint az a számtalan alakulat, amely ezen a napon itt keresztülvonul. Összeforrt menetalakzatban, kibontott zászlóval, arccal a lenyugvó nap felé ... Fordította: T. A. 11