A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

MACS JÓZSEF Igen, az elbeszélés cúnebol következtetve feltétlenül így kellene folytatnom: — Jönnek a jó melegek! Mert a barom név minden kétséget kizáróan tavasz hírnöke. Külon-küión es együttvéve is új évszakot jelez. És én is a tavasz kezdetéről szeretnék szólni ezúttal Ámbár be kell vallanom, hogy a címben szereplő nevek nem holmi poros kalendáriumok ihletésére íródtak le. Az én Sándorom borostás álló szovjet katona. Az én Józsefem tizennégyévesforma gyerek. Az én Benedekem messziről érkezett aranyos kis póniló. Hogyan kerültek mégis naptári sorrendben egymás mellé? Szögrol-végre elmesélem, csak legyenek türelmesek. nem csapódnak be az aknák. Apám hangját hallom megnőni a hideget ieheiló csendben. — Gyere be izannal! Néhány ugrással bent termek. Kis rácsos ablak van a házunk oldalán és most mintha azért lenne, hogy mutassa a fejleményeket. A dombokról gyalogosan, szekéren és teherautón ereszkednek le falunkba az oroszok. A frontkatonák meg sem pihennek jóformán, mennek vagy húsz kilométerrel tovább, a többiek maradnak. Trénszekerekbó! áll a falunk. Kiabálás, lárma, zür-zavar mindenfelé. Az élet azonban nem állhat meg. A ló várja a vizet, mennem kel! a kútra. Fogom a vedret és megyek. Ropog a hó a talpam alatt, ismeretlen, soha nem látott arcokba ragad a teklnteragadt bele az emiékembe. Elszomorodom. A befogott párára gondolok. Semmi hasznát sem veszem. Csak abrakoiom, meg hordom neki a vizet. És a vágyam nem teljesülhet. Nem ülhetek rá, nem nyargalhatok ki rajta a házak közé. Lám, a kozákok szinte repülnek a lovaikon! Betaszítom az istállőajtőt és azzal az eltökélt szándékkal, hogy eleresztem az állatot. Nincs benne erő, reszket a lába, lerogyna alattam, ha ráülnék. Nem kell! De az utolsó pillanatban mégis meggondolom a dolgot. Először áll ló az istállónkban! Nagy keserűséggel a számban bevonulok a házba. Ugyanaz a kép fogad. Az oroszok a tűz körül ülnek és derékig pucéran heverésznek. Vannak vagy húszan, többnyire széles pofacsontúak. Ügyet sem vetnek rám. Csupán Sándor bácsinak ragyog fel az arca. Azonban csakhamar felhő mögé rejtőzik ez a tiszta ragyogás. Észreveszi a bánatomat. — Mi bajod? — tudakolja. Megrántom a vállam. Nem felelek. Minek avatnám bele a bánatomba. Egyenruhás, ismeretlen, még a vezetéknevét sem tudom. Mondjam neki, hogy láttam kint a kozákokat és lóra kívánkozik testem-Ielkem? Dehogy mondom. Úgyse érnék el semmit vele. Vagy hozakodjam elö a csupa csont meg bör lovammal, hogy kinevessen? Fogcsikorgató téli reggel. Az eresznek földig érő a szakálla. Holt terület vagyunk. A németek mór elvonultak, az oroszok még nem jöttek. A házak fölött fütyülő golyók megbénítják az életet. Senki sem mer mozogni. Magam is az istálló küszöbén bosszankodom, Mert a háborús napok eloldották jászolától a tehenünket és hogy ne szomorítsa szívemet az üres helye, hát egy kimustrált lovat fogtam be a rétről. És ez a lő olyan, hogy éjjelnappal enni kellene neki s nem mehetek vízért a kútra. Mikor kiválasztottam a gazdátlan állatok sokaságából és büszkén bekötöttem az istállóba, apám azzal nyitott anyámra ajtót: — Lovat fogott a fiad! — Ilyen ügyes? — ámult egyet. — Ilyen. — Oszt hol fogta? — A réten, szőröstol-böröstól: Egy cseppet sem túlzott apám. Nagy szőre volt a lónak. Be lehetett volna fonni. És a bőre alatt már nem volt semmi, csak félelmesen zörgő csont Nyugodtan elhihecik, hát, hogy bosszús voltam. Hiszen gyarapítani akartam a lovat szöre-böre alatt mindenáron, hogy valamenynyíre formát kapjon, hogy végérvényesen elhallgattassam apámat, akJ mindenkinek úgy újságolta: — Szőröstol-böröstól fogta . . . De az utat golyók torlaszolták el a kutunkiq' Mérgesen pislogok a szegény állatra és többször meg is csiklandom villával az oldalát, mert nem enged magához a haszontalan. Konyul le a füle mindjárt és harap mint az istennyila. Se befogni, se ráülni, se kivezetni az istállóból. Szélnek kellene ereszteni míg nem késő és én meg is tenném, ha nem először lenne ló az istállónkban. !g.v gondolkozom az ajtófélfának vetve hátamat és egyszercsak észreveszem, hogy csendet vesz a világ. Nem süvítenek a golyók, tem. Megitatom az állatot. Aztán visszatérek a házba és meghúzódom a sok orosz közt. Főznek, esznek, tisztálkodnak. Egy idősebb orosz mindenhogy barátkozni akar velem. Alacsony, zömök ember. Kínos-keservesen magyarul is beszél De anyám int a szemével, hogy legyek tartózkodó. ö azonban egyre csak édesgetne magához. — No, gyere hozzám ... ne félj . . . Sándor bácsi vagyok . .. nekem is van fiam a Donnál — mondja nyájasan és én nem mozdulok. Nem azért küldték öt messze földről ide, hogy pont velem barátkozzon. Kihúzódom az udvarra. Persze, kint sem jobb, mint bent. Mert amit látok, attól hevesebben dobog a szivem. Az oroszok fergeteqes vágtában húznak el a házak közt. Dübörög a fagyos föld. Kozákok lesznek minden bizonnyal. Egy kép táncol a szemem elé. Levegőbe szökő paripa. rajta kivont kardú huszár, kozák. Valamelyik tankönyvből Ah, nem szólok. Hallgatok bölcsen. Az arcom viszont nem derül fel. Talán még szomorúbb lesz egy árnyalattal. És ez nyugtalanítja Sándor bácsit. Gyorsan magára ölti vattakabátját s a fejével int. — Gyere csak utánam, megmutatom Benedeket! — Kicsodát? — lépek gyorsan a nyomába, mert azt hiszem, hogy a mi falunkbéli öceg rokkantat akarja megmutatni. — Benedeket! — Az meg ml lesz? — kezdek kételkedni a sejtelmemben. — Ez ni! — mutat egy ringó húsú póni lóra a kertben. Trénszekér oldalánál szunyókál a szép kis állat. Csodálkozás bénítja meg az ajkam. Ez. igen! Ezért érdemes volt kijönni. Menynyi ló! És Benedek köztük a legszebb s a legszelídebb. Egyből megbarátkoztam Sándor bácsival. Melegen sugárzik rá a szeme. Tetszik neki a hirtelen , megváltozásom. — No, te mit mutatsz nekem? Kézenfogom és vezetem az istállónkba. Rányitom az ajtót az én gyengécske, harapós, rugós lovamra. Lóg a feje, reszket a lába, de azért haragosan lekonyul a füle. — Ejha. Milyen kár, hogy hamis. — Ez a bajom! — mondom. Látom, hogy töpreng s valami nagy-nagy szándék UI ki a vastag szájaszélére. — Tudod mit? Cserélünk. Te adod nekem ezt a szőröset, én meg adom neked a Benedeket! Most mit csináljak? Ugorjak a nyakába egyenesen? Nem tehetek ilyen bolondságot. Elronthatom az egészet. Megjátszom a közömbösét. Faarcot vágok és vállam vonogatásával akarok szerezni többet. — Minek nekem a Benedek. Mi hasznom belőle nyereg nélkül? — Csak annyi baj legyen — nevet Sándor bácsi és a trénszekér mélyéből előkotor egy nyerget. — No jó lesz? Nem tudom tovább palástolni az örömömet. Topogok a hóban mint egy vérmes csikó. Aztán elnyargalok az istállóba és kivezetem a rugós lovamat. Sándor bácsi meg eközben eloldja a Benedeket. És megtörténik pillanatok alatt a csere Sándor. József és Benedek együtt vannak, szorosan egymás mellett, mint a naptárban. Olyan a boldogságom, hogy madarat lehetne fogatni velem. Egyből a nyakába ugrok ennek a félelmes külsejü orosznak, aki talán csak azért jött a messze Don mellől, hogy a pónilovat elhozza nekem. — No ülj fel rá! — elégeli meg a hízelgésem. — Parancs! — felelem katonásan. Aztán amikor már kengyelben a lábam s a kantárszár a kezemben. azt érzem, és most ki is mondom, hogy nem március huszonegyedikén kezdődik a tavasz. Jóval korábban, tél derekán . . . Apám, anyám is előteremnek valahonnan és felnéznek a lovon ülő fiúkra. Mintha égbe emeiné őket a mosolygásuk. Várakozó Ottó rajzai HÉT, a Csehszlovákiai Magyar* Dolgozók Kultúregyesületének hetilapja. Megjelenik minden vasárnap Felelős: dr Szabó Rezső főszerkesztő. Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Barsi Imre. Egri Viktor, Lörincz Gyula, Pathó Károly és Veres János. Szerkesztőség: Bratislava, Jesenského 9, telefon: 261-04, postafiók C-398. Kiadóhivatal: Bratislava. Mierové nám. 3—4, telefon 220-59. Terjeszt! s Posta Hírlap Iroda. Megrendelhető minden postahivatalban és levél kézbesítőnél. Nyomja a PRAVDA nyomdavállalat Bratislava, Jesenského 12. Egyes szám éra 1.50 Kcs Előfizetési dij negyed évre 19.50 Kés. fél évre 39 — Kés egész évre ?« — Kis Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. K-08*01111 10