A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-17 / 16. szám

"HL" Féltem, hogy megölnek, ezért csak ritkán távoztam hazulról. A Krzywe Koló utcában laktam, egy elhagyott ház első emeletén. A lakás tulajdonosa még 1944 tavaszán családjával együtt elhagyta a várost. Öreg ház volt, első emeletén faburkolatos folyosóval, ahol egymás hegyén-hátán álltak a legkülönbözőbb holmik. Volt itt rozsdás kalitka halott madarakkal, elfonnyadt növény cserepekben, melyekben a föld már hamuvá változott, felszaggatott vásznú kerevet, bicegő szék, gyermekkocsi. Még a legmelegebb nyári napokon is hűvös nedvesség borította a házat, és az udvar mélyéről a nyers rothadás szaga terjengett. A lakás a múlt század stílusában épült. A belépő fölött vasból készült esőfogó, melyben bádogcsövek vezették le az esővizet. A nehéz ajtókon selyemzsinórok himbálództak. Néha arra gondoltam, milyen penetráns bűz lehet a szekrények lezárt fiókjában. Zsófia, a szakácsnő, ez az élete őszén járó, de még mindig elfogadható külsejű, nagydarab asszony vigyázott a bútorokra. Bársony papucsban sétálgatott, csendes volt, alig szólt annál a pár szónál többet, ami elengedhetetlenül szükséges volt. Sápadtan kék szemében az érdeklődés legkisebb jelét sem fedeztem fel személyem iránt, holott ezek a szemek kitartóan csüngtek rajtam. Megkímélt az élelem beszerzésének gondjától. Hálás volta érte. A hónapok olyan gyorsan peregtek, mint szakadt zsákból a búzamagok. Sokat dolgoztam, be kellett fejeznem azokat a fametszeteket, melyek Jan Chryztostom Pase.k naplóját voltak hivatva illusztrálni. Kevéssel azelőtt adtam át az illusztrációkat Rej műveihez egy kiadónak, aki a kiadásból származó jövedelmet aranyba és devizába fektette. Ma már megállapíthatom, hogy alaposan kizsákmányolt, de ebből semmi haszna sem származott, mivel a felkeléskor mindene elpusztult. így éltem ezerkilencszáznegyvennégy telén és a tavasz első napjaiban. Két ízben állítottak falhoz, felemelt kézzel. Jószerencsém és alapos német nyelvtudásom mentette meg az életemet. Ettől kezdve már csak ritkán mentem le az utcára. Lehet-e elmenekülni az üldözőktől, amikor a leggyorsabb lábakat is a félelem ólomsúlya szíjazza össze ? A' rendszeresen végzett munka ellenére, idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. A szovjet légierő éjszakai támadásai BOHDAN CZESZKO: A n a p r alatt elviselhetetlen riadalom fogott el. Lementem a pincében, nehogy a szomszédok azon a címen fogjanak el, hogy bujkáló zsidó vagyok. Féltem a rendőrségtől. A nagy kövekből épült pince és az emberek társasága megnyugtatott. De végső fokon, emberi számítás szerint, helyzetem reménytelen volt. Fokozta még a szerencsétlenséget, hogy bizonyos idő óta beteges félelemérzet uralkodott el rajtam. Megesett velem egyik este, hogy álltam a kirakat előtt, könyveket vagy régi metszeteket bámulva, melyeket olyannyira szeretek, és egyszerre csak azt éreztem, hogy képtelen vagyok elengedni a kirakatvédő vaskorlátot. Testemet verejték öntötte el. Akaraterőm végső megfeszítésével győztem le a rettenetes félelmet, sikerült a korlátot elengednem, melyet mint végső menedéket markolásztam. Ezek után, amikor éjszaka mérleget készítettem helyzetemről, minden kétséget kizárólag megállapíthattam, hogy nem menekülhetek. Alig múltam negyven éves, az életem küzdelmes volt, mert szegény voltam és makacs, „ők" azután elvégezték rajtam a többit. Június elsején elmentem a borbélyhoz. Hosszú éveken át ebben a szűk, füstös helyiségben nyiratkozom. A szomszédos házra bomba hullott, a romokon növényzet, finoman rügyező cserjék. Mint aki menedékbe ért, megkönnyebbülten ültem le a karosszékbe, olló alá igazítottam a fejem és hegyeztem a fülem az induló szózuhatagra. A borbélyok százados szokása szerint, Józef, ez a derék figaró, szünet nélkül csacsogott. Különös anekdotákkal és a rádió eltúlzott híreivel traktált és közbe-közbe suttogva kérdezgette: „No, mit tetszik szólni hozzá? Jó, mi?", s mindig éppen ott, ahol egyszerűen pontot kellett volna tennie a mondat végére. Olajat öntözött feltüzelt idegeimre. Arra gondoltam, hogy a hajnyírásra és a borotválkozásra csupán a beidegzett szokás kényszerít, mivel emberi számítás szerint teljesen lehetetlen számomra a menekülés. Ekkor lépett a helyiségbe egy kisfiú, olyan nyolc év körüli; külseje a legtragikusabb nyomorról tanúskodott. Lábán autógumiból fabrikált szandál, amit madzaggal erősített a lábához. Nadrágját zsákból szabták, magyar katonazubbonyt viselt, ami szinte a felismerhetetlenségig rongyos volt. Kinyújtott kezében üres konzervdobozt tartott. — Mi az? — mordult fel Józef. — Ha alamizsnát akarsz, gyere pénteken. — Vizet szeretnék — mondta a kölyök, még előrébb nyújtva a dobozát. — Végy magadnak, ott a csap a sarokban — mondta Józef, és szemével követte a gyerek útját mindaddig, míg az ajtó csengettyűje távozását jelezte. — Vigyázni kell rájuk, nagy tolvajok ezek — mondta. Bólintottam. Valóban, ennek a kölyöknek nem lehet sok veszíteni valója. Pár pillanat múlva félénk kis ezüstcsengéssel visszatért. — Még egy kis vizet szeretnék. Telimerte dobozát és vitte óvatosan, szemével rátapadt a viz himbálódzó felszínére, majd pár pillanat múlva újra visszatért. A félszeg csilingelés nem idegesített, sőt határozottan nyugtatólag hatott rám, mint a lebukó nap aranysárga tápora, mely rázúdult a kirakatüvegre és a I o r g ó valóságos díszfeliratot ötvözött a betűkből, megfordítva a kiírást: zsárdof ifréf sé iőN. — Már megint vízért jössz? Hallod-e, én nem sajnálom tőled, de minek neked annyi víz? — horkant fel Józef. — Ellopták a vízvezeték kulcsát — mondta a kölyök. — A házmester most azt mondja, hogy én loptam el és nem akar vizet adni. Mintha nekem pont az ő kulcsa kellene. De... elültettem öt napraforgót a romokon. Kinőttek. Öntözni kell őket. E szavak után sugaras melegséggel telt meg a levegő a borbélynál. Józef mosolyogva nyúlt a kölnivízszóróhoz, de szemével rátapadt a kölyökre, aki vízzel telítette dobozát a csapnál. Összemosolyogtak. Távozóban a gyerek megállt a székem mellett. Józef szemébe nézett, aki éppen a fejemet igazgatta. — Bácsi, kérem, nyomja meg egy kicsit — szólalt meg és orrát fintorgatva közelített a kölnivízhez. Józef többször egymás után megnyomta a siagosvíz szóróját, beborítván a kö-' lyök fejét az apró cseppek felhőjébe. — Aá — sóhajtozott könnyedén a gyermek és mélyeket szippantva az illatfelhőből, lassan kisurrant az ezüstösen csilingelő ajtón. Túléltem a megszállást, holott erre semmi reményem nem volt. A kis kertészre azóta is sokszor gondolok. Ügy' érzem, ő ébresztette fel azt az érzést, ami már-már kihunyt bennem, az élet egyszerű szeretetét. Fordította Ungvári Jenő TÖRÖK ELEMÉR Jüjj, örök fény A vad, tunya tél már messze lohol, ott ahol társa, a tavalyi hó. Bomlik a lomb-haj, s a fák tetején füttyel köszönt rám a sárgarigó. Lassan csobogó szomorú dalba kezdett a pásztor, száz viharverte tágterű róna roppant ölében átkozott-sorsú múltját temette. Csengőbb víg daltól zengjen a róna, s fürdessék arcuk feslö rózsáját szép ezüstjényü holdsugarakban tejszínű-testű csitri leánykák. Jöjj, örök fény és hozz bó aratást, ne bűnhődjön az ember soha már, hadd ontsa az ősz édes gyümölcsét, mit féltve őriz meg nékünk a nyár. 14