A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-10 / 15. szám

gal, hogy épp ebben a pillanatban toppant a laboratóriumba Leokádia Pantyelejevna. A kritikusoknak arra a megjegyzésére, hogy ezzel a fordulattal csupán a cselekmény menetét akartam meggyorsítani, ezt felelem: előbb vagy utóbb, ilyen vagy amolyan körülmények között be kellett lépnie, mivel hasonló esetek földi viszonylatban is gyakran megtörténnek, annál inkább egy aránylag kis méretű rakétában; nem beszélve arról, hogy Leokádia Pantyelejevna az első pillanattól fogva valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot érzett, ha Éva nem volt a szeme előtt. Egyszóval Leokádia Pantyelejevna belépett a laboratóriumba, és a helyzetet az ilyen pillanatokban legtöbb nőre jellemző szubjektivitással mérlegelve arra a megállapításra jutott, hogy a dolgok elérték tetőpontjukat. Dicséretére legyen mondva, a lehetőségekhez képest, megőrizte önuralmát. Megköszörülte a torkát, nem túl hangosan, de nem is olyan halkan, hogy az amúgyis nagyothalló professzor meg ne hallja; és miután ilymódon a teremtő, valamint teremtménye figyelmét sikerült magára vonni, felszegte a fejét és kissé érzelgős, ám mégis határozott hangon így szólt: — Drága Vaszilij Prokofjejicsom, határoznia kell: vagy ő, vagy én! — De kérem — dadogta meglepetten Usznyidratov profeszszor —, csak nem kívánja, édesem, hogy ezeket a szerencsétlen teremtéseket kiakolbólítsuk az űrbe, a sötétbe, a fagyba? Nem szólva arről, hogy a kísérleteimet még nem fejeztem be! — Az ön kísérletei, dráaám itrieiLt: LeuKauia Pantyelejevna —, már kimerítették türelmemet. Egyéb-' ként, ha jól megfigyelte, nem beizéltem azokról a .teremtésekről, hanem csupán arról a teremtésről. Különben is, ha jói láttam, az imént mellőztünk egy ismeretlen bolygórendszert, s abban bizonyára lesz egy olyan bolygó, mely biztosítja számára a szükséges életfeltételeket. На I azonban vétkes' szenilitása folytán valami meggondolatlan és visszavonhatatlan ígéretet tett annak a leányzónak, legjobb lesz, ha itthagy engem ezzel a szerencsétlen fiúval, aki bizonyára gondomat viseli majd, nehogy öreg napjaimra koldusbotra jussak ebben az ismeretlen világban. Szegény, szerencsétlen Adám gyerek, aki semmit sem tudott az ismeretlen bolygókról, sem azokról a különböző dolgokról, melyek miatt a férfiak általáben értelmes, vagy szerencsétlen, felháborodott, vagy jámbor képet szoktak vágni, és ezért gondtalanul hevert puha műanyag szőnyegén, és egykedvűen rágcsált egy száraz szalámivéget, mellyel —, ahogy mondani szokta — fogsorát edzette. Vaszilij Prokofjejics érdeméül tudható be, hogy míg a rakétát az ismeretlen bolygó felé kormányozta, ugyanolyan kitartóan küzdött a gondolat ellen, hogy Leokádia Pantyelejevnát Ádámmal együtt letegye, mint amilyen gyakran az felmerült benne. És így, amikor kinyitották a rakéta fedelét, s megpillantották az előttük elterülő, kies völgyet — melyben minden megvolt, ami az emberi élethez szükséges —, Usznyidratov professzor már határozott magában; és ez az elhatározás szívét, csodálatos — Leokádia Pantyelejevna szavaival élve —, mennyei nyugalommal és békességgel töltötte el. Leokádia Pantyelejevna lelkiállapotában is bizonyos változás történt. Alighogy az öregúr közölte egyértelmű elhatározását, szívébe mintha fájdalom lopódzott volna az iránt a szegény kancsal, de végeredményben ártatlan, bájos teremtés iránt. A rakétában valami ruhafélét keresett számára, majd mézédes hangon így szólt: — Nézd, szívecském, varrtam neked egy csinos sortot viseld egészséggel; és itt ез a napernyő, édesanyámtól örököltem, fogadd el emlékül. Igazán úgy féltelek benneteket gyermekeim; de hát ez az élei rendje, a fiatalok egymásnál valók, másképp semmi jó sem származik belőle. És ne felejts el, kislányom, egy kis banánt szárítani télire, az ember sohasem tudhatja ... Akkor hát, Vászjám, mi már indulhatnánk is, nem? — Hát — fészkelődött az öreg, és amint a patak partján szomorkodó Évára pillantott, éles fájdalom hasított szívébe —, úgy gondolom, egykét napot még maradhatnánk .. . Leokádia Pantyelejevna azonban már tuszkolta a rakéta felé. — Minek maradnánk? Az idő mindenütt egyformán eltelik! Ekkor Usznyidratov profeszszor tudatára ébredt a pillanat fontosságának, valamint kötelességének. Magához hívta teremtményeit és rövid beszédet intézett hozzájuk. Adám úgy tett, mintha érdekelné a dolog, Éva azonban oda se figyelt, egykedvűen mártogatta lábát a patak hűs vizében. Erre Usznyidratov professzor valamivel emeltebb hangon így szólt: — És különféle növényeket és fákat adtam nektek, s ezek termése lesz az eledeletek ... — ekkor azonban észrevette, hogy Éva kihívóan fütyörészni kezdett, s ezért a következőket már csak Ádámnak mondta: — Minden fáról szabadon ehetsz. A jó és a rossz tudásának fájáról azonban soha ne egyél! — És látva Adám bamba tekintetét, elkedvetlenedett. „Ezeknek ugyan beszélhetsz" — gondolta magában. S inkább a saját megnyugtatására, mint a hatás kedvéért még hozzátette: — Te, gyerek, aztán eszedbe ne jusson utánozni teremtődet, ne játsszál a termonukleáris reakcióval, hisz még azt sem tudod, mi az a stroncium . Bizonyos idő múlva meglátogatlak benneteket, addig is viseljétek jól magatokat! Mihelyst a rakéta eltűnt a látóhatárról, Éva abbahagyta a lábáztatást, Ádámhoz futott és így szólt: — Te, hol az a fa, melyről nem szabad ennünk? Így aztán szó szót követett, és az emberek úgy elszaporodtak a bolygón, akár a sivatagban a homok, akár a tengerben a csepp, és nemzedékről nemzedékre szállt a _ nagyszakállú :eremtő híre, akinek visszatértét régóta várták. Senki sem tudhatta közülük, hogy Leoká-uei Ilieyjtiv Ulna, na ságot szerezne róla, hogy ezekre a haszontalanságokra semmiféle öregúr nem adhatott parancsot és nem is helyeselheti azokat, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha semmiféle öregúr nem létezett. Igy vetődött fel a kérdés, mely miatt szintén sok embert gyilkoltak meg: Létezett Usznyidratov professzor, vagy nem létezett? Természetesen annak a bizonyos bolygónak a lakói sosem hallották az öreg professzor nevét, s ezért mindenki úgy nevezte, ahogy éppen akarta. Az említett kérdés megfejtésétől eltekintve a bolygó lakéi — állandó szeretet és öldöklés közepette — a haladás ás a tudás olyan magas fokára hágtak, hogy már képesek voltak egy csapásra elpusztítani önmagukat és bolygójukat, llyképpen a dolgok odáig fajultak, hogy egy szép napon az egyik öreg professzor, megelégelve a bolygón uralkodó állapotokat — nem szólva az akaiémián történt összetűzéséről — elhatározta, tejútközi utazást tesz egy rakétán. Sok mindent megvalósítottak, sokban megegyeztek, sokban eltért a véleményük, de Usznyidratov jrofesszor létezésének kérdésére senki sem tudott érdemeges választ adni. Jómagam, iki legendám kezdetén hajózás nélkül állítottam, hogy létezett, most őszintén és meggyőződésből azt mondom: Ki ;udja ? Minden lehetséges. ítTnrrfífntta • Péter László) dia Pantyelejevna titokban elfordította a rakéta kormányrúdját, nehogy az ismeretlen bolygóval mégegyszer találkozzanak. Ezért hát hiába vártak a professzorra a bolygó lakói. S mivel lehetetlen mindig csak várni, közben az emberek — jobb híján — szeretkeztek és gyilkoltak, valamint sok más egyebet műveltek, mintha mindezt az őszszakállú öregúr parancsolta volna nekik. Mindezekből néhány haladó szellemű tudós azt a következtetést vonta le, hogy az era-'