A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-04-10 / 15. szám

Milan Jaris Létezett Usznyidratov professzor vagy nem létezett? Erre a kérdésre határozottan Sazt felelem: igen, létezett. Ezzel nem akarok vitába szállni sem az idealisták, sem a materialisták véleményével; az agnoszticizmus idegen számomra, a deizmus legkülönbözőbb formáit pedig már gyermekkoromban tisztáztam magamban. S ha mégis következetlen lennék — gondolom t—, nem követek el nagyobb hibát, mint bárki azok közül, akik ezzel a kérdései már előttem foglalkoztak, vagy utánam még foglalkozni fognak. Az ember teremtéséről szóló rövid legendámnak s az összes eddig ismert hasonló legendának közös vonása, hogy állításait éppen olyan nehéz bizonyítani, mint megdönteni. Előnye a többiekkel szemben az, hogy nem tart igényt hitelességre. A szerző senkit sem akar meggyőzni igazáról; ellenkezőleg, kéri a hiszékenyeket, ne vegyék készpénznek e kiagyalt, valószínűtlen s minden tekintetben ostoba legenda egyetlen szavát sem. A kezdet kezdetén volt az aggastyán, aki a világűrben lebegett. Vaszilij Prokofjejics Usznyidratovnak hívták az öreget, és hű oldalbordájával, Leokádia Pantyelejevnával együtt repült, ahová az űr vezette és a fotonok szállították. Leokádia Pantyelejevna először sírva fakadt. Érthető. Nemigen szerette még a transzkontinentális repüléseket sem, és most egyszeribe ez. A világűrkutatásről különben is megvolt a véleménye: miért rontsa az ember a csillagokkal kapcsolatos illúzióit? Valami kibúvót keresett: — Csak repülj, Vászja — mondta —, én úgyis gombát akartam befőzni, legalább nem lábatlankodol itthon, szétnézhetsz egy kicsit a világűrben, de nehogy soká maradj! Az öregúr azonban megragadta Leokádia Pantyelejevnát és a rakétához cipelte. Kétségbeesett ellenkezéseire, hogy „mit fogok ott csinálni?", ezt dörmögte: „Mindenütt egyformán eltelik az idő!" Az első kozmikus sebesség némiképp megnyugtatta Leokádia Pantyelejevnát, mert így nyilatkozott. — Ennél a sebességnél még egészen jól érzem magam, mintha még otthon volnánk. A másodiknál azonban már fészkelődni kezdett, a harmadiknál pedig határozottan tudta, hogy ennek nem lesz jó vége; az öreg teljesen megbolondult, és most már csakugyan a Tejúton kötnek ki. Eleinte mégcsak volt valahogy. Az öreg végezte a szükmián lévó kollégáival — meg se mukkant, csak némán porolgatta takarójáról a kozmikus port, mely az antennán történő szellőztetéskor rászállt. Ám Vaszilij Prokofjejics úgy gondolataiba mélyedt, hogy észre se vette azt a néhány apró bolygót, mely — nyilván rendszertelenül — számagyarázgatni, vagy Thomas Mann példája nyomán több száz oldalon taglalni akarná —, hogy Leokádia Pantyelejevna nem kívánta mindkét teremtésnek a rakétából történő eltávolítását, mivel határozottan azt mondta: „annak a cafatnak", és ez szükségképpen nem vonotkozhatott senki másra, csakis Évára. Nemsokára bebizonyosodott, hogy Leokádia Pantyelejevna balsejtelme nem kispolgári aggodalmaskodásból fakadt, ha-Vaszilij Prokofjejicsot erre a tejútközi utazásra nem küldte ki sem az írószövetség, sem a hadsereggel együttműködő szövetség. Saját elhatározásából, jobbanmondva truccból repült. Valami nézeteltérése volt az akadémián, erre fogta magát, biokémiai laboratóriumát egy kimustrált fotonrakétába rakta és így szólt: — Megyek, Leokádia Pantyelejevna. Ügy sem volt sok jóban részed mellettem, most legalább egy kis kiruccanást teszünk. séges számításokat, és ellenőrizte a rakéta önműködő vezérlőberendezését. Később azonban már nem volt mit csinálnia, és ezért Vaszilij Prokofjejics az ablaknál álldogált, és így morfondírozott magában: — Jsmét valami spirálköd. Csupa bizonytalanság! Én uram, ha nem gáncsoskodnának anynyit, mindezt csakhamar rendbehoznám! Leokádia Pantyelejevna félelmében — nehogy az öreg megint összetűzzön az akadéguldozott körülötte az űrben. Végül is laboratóriumába vonult, és amikor egy jó idő múlva — melynek tartalmát a nem lehet egykönnyen meghatározni, mivel Leokádia Pantyelejevna elszunnyadt és elfelejtette felhúzni az űr-ébresztőórát — kilépett, huncutul kacsintott, s eképp szólott élete párjához: — Gyere, Leokádia Pantyelejevna, mutatok valamit, amitől biztosan tátva marad a szád. És valóban, úgy is történt. — Jésszusmáriám — kiáltotta —, hisz ezek a szemérmetlenek úgy lubickolnak a kádban, ahogy — uram bocsá' — az úristen megteremtette őket! — Miféle úristen! — kacsintott hamiskásan az öreg —, én teremtettem őket egyszerű szénhidrátból. Még egy hétig az oldatban maradnak, és azután, Leokádia Pantyelejevna, varrsz nekik valami rongyot. Ádám és Éva lesz a nevük. És különben is, abbahagyhatnád már végre azt az elcsépelt, klerikális jesszusmáriázást és úristenezést. Erre Leokádia Pantyelejevna halkan, de annál epésebben megjegyezte: — Kedves Vaszilij Prokofjejicsom, ha fiatal korodban nem járkáltál volna állandóan kongresszusokra, talán mindezt a hires szénhidrátjaid nélkül is produkáltuk volna! Különben is ez az Éva mintha egy kissé gyüge lenne, és amint látom, bandzsít is. Én nem bánom, tégy, amit akarsz, de azt kijelentem, ha netán szentlélekesdit akarnál játszani — annak a cafatnak rögtön útilaput kötök a talpa alá! Ez alkalommal figyelmeztetni szeretnék mindenkit — aki a legendámat bármiképpen is nem mély női logika és egész nemzedékek kollektív tapasztalata diktálta azt. Míg Ádám a kádból való kilépésétől kezdve csupán szeretetre méltó falánkságot tanúsított, és az ételen kívül csakis azok iránt a technikai játékok iránt érdeklődött, melyeket számára teremtője kiagyalt, Éva állandóan a vitrin üvegajtaja előtt illegette magát, önkényesen megkurtította a szoknyáját, és valahányszor Vaszilij Prokofjejics elhaladt mellette, ájulást színlelt. — Kérlek, ezt ne tedd többé — mondotta az egyik világűri napon Viszilij Prokofjejics — véletlenül megjelenhet Leokádia Pantyelejevna, és istentudja ... akarom mondani, én tudom, mit fog gondolni. Játszszál inkább Ádámmal. — De ha ő nem ért meg engem — sóhajtotta Éva pihegő kebellel —, olyan elhagyatott és szerencsétlen vagyok, legjobb volna, ha újra szénhidráttá válnék! — És zokogva borult Usznyidratov professzor vállára. Bár az idős professzor az utóbbi évtizedekben minden idejét csakis a tudományoknak szentelte — ám az is meglehet, hogy éppen ezért — egyszeriben igen-igen jóleső, rég nem érzett melegség árad el a szíve táján; gyöngéden megsimogatta Éva lágy fürtjeit, és így szólt: — Megértlek, hogyne értenélek, kedves gyermekem! Igazán sajnálom, hogy egy olyan fajankót teremtettem párodnak, akit az a vacak elektronikus számológép jobban érdekel, mint a te ehüm... ehüm . .. Kérem, senki se vádolja a legenda szerzőjét szándékosság-10