A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-03-06 / 10. szám

Igy indulok lefelé, bizakodással, hogy majd a szerkesztő kollegák eligazítanak, ha már fönt kezdtem az érdeklődést, és nem úgy, mint szoktam. A szomszéd épület elromlott felvonókamrája mellett ballagok fel a negyedik emeletre és szemben velem ott a tábla: Redakcia. Kopogok, benyitok, köszönök. A szerkesztőség azonban üres, csak egy kislány ül a sarokban; előtte írógép. No, gondolom, biztosan megengedte a kislánynak az apukája vagy az anyukája, hogy tanulgasson pötyögtetni. Jó az ilyen előgyakorlat. Kit tudja, talán kereskedelmibe készül a gyerek. — A szerkesztőséget keresem — szólok illemtudóan, nem nézve korra, vagy inkább arra való tekintettel, hiszen példát kell mutatni a gyerekeknek. — Itt van, kérem - áll fel a kislány. — És a szerkesztő elvtárs? — kérdezem. — Én vagyok — neveti el magát. — És a felelős elvtárs? — Az is én vagyok, — nevet a szemem» be. — Akkor... Jónapot! — hebegem a szavakat. — Marta Duricova — mutatkozik be. Mondom én is a nevem s érdeklődöm, hol a többiek, pedig tudhatnám, egy járási szerkesztőség sokszor csak egy személy. De ki gondolná, hogy egy gyerek. — Én vagyok minden — válaszolja — felelős szerkesztő, újságíró, gépiró, lektor, korrektor, és ami még vele jár. Elmondom jövetelem célját, majd gyorsan, hogy előző zavaromat palástolja, kérdezősködni kezdek. — Hány éves az elvtársnő? — Tizennyolc. — Mióta szerkeszti a lapot? — Január elsejétől. — És azelőtt? — Gyakorló munkán voltam a kerületi lapnál... Csodálatba ejt ekkora önbizalom. Mosolyogva sorolja, hogy itt végezte Selmecbányán a tizenegy éves iskolát, újságíró akar lenni, de talán más is. Nézem az Obzort, a maga szerkesztette újságot. Igaz, nem sok. Két oldal. Ipar, mezőgazdaság, kultúra, sport és sok apróság az oldalakon. Majd vers, versek a kis szerkesztő tollából. — Tehát itt hegyezi, élesíti a képességeit — kérdezem kicsit megrovó hangsúllyal. Föl sem veszi, pedig látom, hogy érti a hangsúlyt. De válaszol. — Itt. Az újság a legjobb iskola azoknak, akik írni akarnak. Én pedig akarok. Elszégyelem magam. Ismerem jól az újság szerepét, mégis zavarba akartam hozni egy embert. Pedig tele van segítőkészséggel. Sorban javasolja az üzemeket, s amikor megállapodunk, hogy a Pleta kötő-szövő üzemet lesz a legjobb meglátogatni, máris emeli a hallgatót, pörgeti a tárcsát és amíg hívó jelet kap, elmondja hirtelen, hogy a járási újság egy külső munkatársát keresi az üzemben... — Filip elvtársat kérem — szakítja félbe a beszédet. — Köszönöm. Várom — toldja meg a szót. Aztán rám villantja szemét, jelezve, hogy minden rendben lesz. És máris amoda felel. — Filip elvtárs ? ... Az üzemet szeretnénk meglátogatni... Nem! Nem!.,. Kivel? Egy síerkesztő van itt Bratislaváből. . .. Nem, egy magyar laptól... nem tudom ... Rendben van. Köszönöm, megyünk. Ekkora biztonság! Honnan szedi ez a gyerek ezt a bátorságot? Töröm a fejem, pedig olyan egyszerű a válhsz ... Lent járunk már a régi tanodatéren, s hirtelen megkérdezem. — Ügy látom, igen szereti az életet? — Már hogyne szeretném. Fiatal vagyok! Szeretem, igen szeretem! A Selmecbányái költő Így írta száz évnek előtte, s újra idézem. Az új világban, hidd el, szerelmem, nagy lesz, ki most törpe itt... Igaza van. Igazuk van azoknak ... „Akik e honban hiven szeretnek..." Itt van ez az ifjú ember! Félénk kis egérkének nézhetnéd, de tudom már, magabiztos ember, aki pontosan tudja, mit akar. * * * Amint később kiderül, a portás egykorú velem. Kezén a háború jele. Nézi az igazolványomat és utána érdeklődve fordul felém. — Sokszor jártam a falujában. — Az én falumban, Garamkövesden? — lepődöm meg. — Ott voltam katona, Párkánynánán. Igy lettünk hirtelen ismerősök Pavlovié Martinnal, mert hiszen ő is téphetett a faluvégi körtefákról gyümölcsöt, vagy a korai cseresznyét kóstolgathatta, mint én is tettem. Talán még táncolni is átjárt a faluba, és úgy szemelgethette a táncolni való lányokat, mint én. Amint kiderül, így is volt. Még falum Korenková, a versenyző brigád vezetője jW bányaigazgatóságon egy szőke fiatal |1 ember néz végig rajtam. I 1 — Csak ügyeletes szolgálatot ^ tartunk vasárnap. — Ügy tudom, hogy jónéhány tárnában dolgoznak ma is — mondom bemutatkozás helyett. — Dolgoznak - válaszol —, de jármű ilyenkor nincs és különben sem mehetne most ki az elvtárs, nincs itt senki, aki megírná az engedélyt... Nézem a magas boltiveket, majd a faragott kőlépcsőt. Odakint a lejtős utcákon szikrázó napfény, fönt a Szitnya hegyen szemet vakító hó. Itt bent komor csend. Ki tudja, hány száz éve állnak e vén falak? Üjra a (fiatalember felé fordulok. A bánya érdekel — a tervek és a munka. — A Max-tárna a legjobb munkahelyünk — feleli a kérdésemre. — Kitüntetett bányászunk nem egy akad és ha kívánja, megmutathatom a dokumentációs anyagot.., Igy maradok a fényképek és a grafikonok társaságában, ahelyett, hogy a Max-tárna mélységeit járnám. Adatokat jegyzek az elmúlt év teljesítményeiről, de ez már csak holt adat. A januári és a februári tervteljesités túlhaladta az egy év előtti átlagot, s a hazánk felszabadulásának 15. évfordulójára vállalt kötelezettségek a száz százalékot. Az adatok mellett eleven, élő nevek. — Vojtech Remen és Ján Janéo ma sem dolgoznak rosszabbul, mint az elmúlt évben. Jóhírűket ma is érdemes tovább adni — mondja az ügyeletes. Leballagok a lépcsőn, hogy mint már annyiszor,, megmásszam a két várdombot, s megnézegessem az emléktáblákat, két nemzet költőjének tanodáját: Sládkoviö — Petőfi. „Az új világban, hidd el, szerelmem, Nagy lesz, ki most csak törpe itt..." A Marina költője boldog életet jósolt száz évnek előtte. Tél van. Láncos kerekű autók hordják az ősi Szitnyára a síelőket. Nyáron a féltucat tó vize, télen a hóval hintett hegyoldalak várják az embereket. Hétköznap a futó élet lármája sokkal otthonosabbá teszi számomra is a várost. Hogy takarékoskodjak az idővel, fönt kezdem az érdeklődést a Járási Nemzeti Bízottság második emeletén. Az ötödik ajtó mögött megkapom a választ: — Az osztályvezető elvtárs értekezleten van! Nyitogatok tovább. Szabadkoznak; hivatkoznak az átszervezésre, arra, hogy megszűnik a járási székhely, de azért kedvesen igazítanak útba. A kilencedik ajtó mögött végre megtalálom azt a hivatalos személyt, aki pontos útbaigazítást ad. Ez pedig olymódon történik, hogy egy sarokablakhoz vezet és a szembenlévő épületet kapva ujja hegyére, elmagyarázza az oda vezető utat, végül a negyedik emeletre mutat, ahol a járási újság szerkesztősége székel. — A szerkesztőség minden üzemet ismer, pontos adatai vannak, csak keresse fel az elvtárs. Addig mi áttelefonálunk.