A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-21 / 8. szám

MIHAIL ISZAKOVSZKIJ: Halljátok, elvtársaink I Halljátok, elvtársaink! Életünknek vége már, bekerített, közbezárt a pokoli had ... Halljátok, elvtársaink! Félig már a hant alól, most az Ifjú Gárda szAl, krasznodoniak. Ami. ki volt szabva ránk, — érted, édes szép hazánk -teljesítettük hiven, Aránk lepereg. Nemsokára meggyötört testünk elnyeli a föld, véres torra hurcol a hóhér hadsereg. Halljátok, elvtársaink! Harcosként halunk mi mind, fejUnk sem hajtjuk le, úgy várjuk a bakót. Csak szfvilnk táj végtelen, érted, édes szerelem, értetek, szabad mezók, tiszta csillagok. Véres munkájába kezd a bitorló — tudjuk ezt — élettlnket senki már meg nem mentheti — s ha új élet várna ránk, s újra kérné szép hazánk, neki adnánk életünk, újra csak neld! Halljátok, elvtársaink! ' Amit tennünk lehetett s azt is, amit nem lehet folytatnunk tovább, ami volt és ami lesz, erós Komszomol-kezek, bátrak és hűségesek, nektek adjuk át! Bosszút a gvötröttekért! A megalázoitakért! Vérrel fizessék a vért gyáva gyilkosok! Bosszút a halottakért! A meggy alázottakért! Elvtársak, mindenkiért bosszút álljatok! Sohse lássa otthonát, hírhedt fasiszta hónát, pusztuljon a nyomorult, tettei miatt! Ez a végrendeletünk, sir felé ezzel megyünk, búcsúznak az Ifjak, a krasznodoniak. Benjémin László fordítása MAJOR ÁGOSTON: <Szécséytkei íöríéyiel "1944 december derekóba hajlott az idö. Olyan borús, szomorú volt, mint az emberek. A háború sanyargatta, marta az embereket. December 13-6n a front Szécsénke község alá húzódott. Az emberek java még a pincében volt, de sokan már megunták a bujkálást, és megszokták a rettegést. Igy hót a házukban maradtak. Egyszer csak Deákékhoz nagy örömmel ront be Karcsi, a szomszédgyerek. Egyenest az ágyban fekvó Ferihez. — Kelj fel gyorsan, te álomszuszék! Gyorsan, gyorsan! Itt vannak az oroszok! — Kik? - nyílnak kerekre Feri szemei. — Ügy, ahogy mondom. Azt beszélik, hogy az éjszaka törtek át az Ipolyon. Elegük lehetett szegényeknek átúszni azon a hideg vízen, - teszi hozzá Karcsi lihegve, mert már futottak is egyenest a kertekbe, ahonnan be lehetett látni az Ipoly völgyébe. Tompa kattogást hozott onnan a szellő. Látják, hogy a nagy tábla közepén bundába öltözött emberek bukdácsolnak. — ök azok. Valóban oroszok, — örvendezik Feri, s lelkendezve dobálják sapkájukat a levegőbe. Az oroszok észrevették őket. Zsebkendőjüket puskatusra túzve válaszoltak a gyerekeknek. Feri szeretett volna egyenest hozzájuk rohanni, karjaikba borulni. De a falu végén még tüzelőállásban voltak a németek. Futott hát haza, anyukájának tudtul adni, hogy megjöttek, Itt vannak az oroszok. Látta, a saját szemével látta őket. Csak az anyjának újságolhatja el, mert apját szintén a háborúba vitték. Ragyogó szemmel nyit be Feri a házba, s nyomban megtorpan a látottaktól. A ház feldúlva, az asztalnál két német ül, anyja meg a sarokba húzódva, könnyes szemmel, hol belépő fiára rtéz, hol a németeket vizsgálgatja. A két német csak dorbézol, veri az asztalt s amint meglátják őt, az egyik egyenest nekirohan. — Te hol jársz? Alz oroszokat várod, ugye? Elébük mentél, bolsevik. Deutscher nicht gut! Russe gut? Was? — Gut, - int Feri a fejével. — A, bolsevik, — méri végig Ferit a német. Du bist kommunist? — szűri a szót fogai között, s balkézzel úgy vágja képen a gyereket, hogy az a tányérokat is lecsapja a stelózsről esés közben - majd ml megmutatjuk neked a bolsevikok paradicsomét! Nemsokára találkozol velük ott fönn, nl! - emeli jobbját a magasba. — Na, mars előre! — tuszkolja ki Ferit az ajtón az egyik, mig a másik összeszedi az asztalon heverő kolbászt, szalonnát, kezfébe veszi a tlzliteres demizsont, úgy Indul utánuk. Feri rémüldözött, reszketett a félelemtől, mi lesz most vele? Mit akarnak tőle, tizenhat éves gyerektől? Miért sújtja annyira a sors, amikor itt vannak nem messzire tőle, lenn a völgyben azok, akikről annyit hallott mesélni, akik szabadságot hoznak az embereknek. De minél beljebb értek az erdőbe, annál távolibbak lettek a hangok, annál jobban elvesztette a reményt. Léthatja-e még valaha őket? Mire anyja ráeszmélt, hogy ml történt, a németek már a cserjésen túl jártak Ferivel. Félig magánkívül rohant ki Veron 4ént az utcára, segítségért kiáltozott, de nem válaszolt senki. Csak a golyók szálltak el süvítve a feje fölött. Döntő harc folyt a falu bevételéért. Ügy érezte, üres lett körülötte a világ, Idegen számára minden. A vigkedélyű, szókedvelő aszszonyból egyszerre megtört öreg néni lett. Pár nap alatt tiz évet öregedett. De csak várt, reménykedett, hátha egyszer mégis megjelenik. Múltak a napok, de hírt nem hallott felőle. Egyszer az asztal mellett üldögélve Iszonyú álom jött a szemére. Fiát látta egy sötét erdő mélyén, németektől körülvéve, akik állandóan közelebb hajtják egy mély szakadék széléhez. Aztán fülrázkodtató dörre-* nés zúg végig az erdőn s a fia hanyatt hull le a szakadék mélyére. Onnan hallatszik a jajszó, a könyörgés édesanyám... édesanyám! Menne, rohanna a segítségére, de úgy érzi, valami láthatatlan erő kézenfogva visszatartja, hiába akar szabadulni, mindig jobban húzzák a kezét, fia hangja meg mindig élesebben cseng a fülébe: édesanyám... édesanyám! S. ekkor kinyilik a szeme. Atyámfia. Jól