A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-07 / 6. szám

( — Az én lányom ugyanígy olvassa a szép könyveket. És a szerelem, a tiszta szép szerelem olyan, mint a vadvirág, olyan fehér, mint a kökény virága, s ez a szerelém biztos eljön, akár akarja, akár nem. Tudom, mit mondok. — Maga - olyan érdekesen beszél — mondta a lány. -A lábam sem fáj már annyira. Elmehetek nyugodtan Miszhorba. Járni azonban még nem tudott. Legalábbis segítség nélkül nem. Közrefogtuk. A lányka átkarolta vállunkat és lassan lépegetett az országúton. Időnként sántított, néha egész ügyesei) szedegette a lábát. Óvatosan tartottuk, mint valami ékszert. Mert valóban élő szemérmes drágakő volt, melyet a krimi sziklák pora takar. Igazi ékszer, révedező, zöld szemekkel. Elgondoltam magamban — talán kissé túlzottan - hogy minden talpalatnyi föld, ahová ez a kis szandálos 'láb lép, szent az aggastyán számára. A fiatalság érintette meg, az a fiatalság, amelyért éltünk és dolgoztunk annyi súlyos s hálátlan éven át. — Vajon az ifjúság tudatában van ennek? — gondoltam magamban. — Vajon ez a lányka tudatában van ennek? És a lányka mintha gondolataimban olvasott volna. Eligazította vállamon a karját és tenyerét az arcomhoz szorította. S ebben az akaratlan mozdulatban hirtelen gyöngédséget éreztem. Vagy talán csak nekem tűnt fel úgy? Ez sokszor megtörtént velem. Lugovszkij verseire gondoltam: „Mély álmok dagályában s nagy tisztaság ritmffsában kell élnem . .." Nyilván ebben rejlik az élet bölcsessége — tűnődtem. Ez az a mély álmok dagálya, azúrkék levegő, lágy köd ringása a tenger térségében s az első csillag alig észlelhető susogása a hegycsúcsok felett. Felhívtam erre a lányka s az író figyelmét és magam sem tudom, miért, azt mondtam: — Ez úgy látszik ugyanaz a csillag, amely ezüstös fénybe vonta a tavaszi völgyet! S az író egyszerűen azt felelte: " — Szeretem az életet! És a lányka kijelentette, hogy ez a mai nap rendkívül értékes volt számára, bár nem tudja miért. Ennyi az egész elbeszélés. Semmire sem tanít. De talán magában foglalja azt a parányi tiszta „homokszemet", amely az embereknek örömet szerez és mosolyt fakaszthat •z ajkukon. Remélem, ez egyszer nem keresnek e rövid elbeszélésben valami mélyebb értelmet. < Fordította Mács József A BUKOTT LÁNYOK OTTHONÁBAN Felhívtam a Bukott Lányok Otthonát. Irhatnég egy cikket az otthonról? — Egy cikket? — Igen, egy újságcikket. — De az ég szerelmére, nálunk nem történt semmi! — Miért? Mi történhetett volna? — Csak a nevelőmunkájuk eredményeiről akarok írni! Hja, úgy! — éreztem, hogy az igazgatónő szívéről leesett kő hogyan gurul a telefondróton hozzám. — Először az elnökasszonyt kell megkérdeznem, holnap tudok csak választ adni! Másnap egy sürgős ülés miatt elhalasztották a válaszadást. Harmadnap azonban kegyesen tudomásomra hozták, hogy pénteken tizenegy órakor megjelenhetek. Az intézetben nagy tisztelettel fogadtak. A portás félig kinyitotta az ajtót és zord hangon kérdezte: — Van belépési engedélye? A fejemet ráztam, mire szívélyesen becsapta orrom előtt az ajtót. így a zárt ajtón keresztül dörömböltem: — Tizenegy órára iderendeltek! A barokk ajtó kinyílt és a portás csodálkozva nézett végig rajtam: — Vagy úgy? Maga az újságtól van? A hölgyek már várják. Azt hittem, a bukott lánykák várnak. De a tollaskalapú hölgyeket sem lánykáknak, sem bukottaknak nem nevezhetném. A lelkipásztor bemutatott az öt előkelő hölgynek, aztán formás kis beszédében méltatta igyekezetemet, hogy ilyen ifjan már felismertem az intézmény nemes törekvéseit és újságcikket óhajtok erről írni. (Az öt tollas kalap jóindulatúan bólintott.) Most még néhány rövid szóban vázolta az intézmény célját. A szavak rövidek voltakt a beszéd hosszú. Kioktatott, hogy a bűn nem elrettentő formában jelentkezik, sőt ellenkezőleg: megejtő módon. A bűn effajta pimaszsága egészen elrettentett s a hölgyekre néztem: igaz mindaz, amit itt hallok? A tollacskák beleegyezően bólintottak. A szónok felvilágosított, hogy a bűn hitegetése csak álarc, s hogy azokat a lányokat, akik hallgatnak a bűn szavára, ahelyett, hogy mint szolgálók vagy munkáslányok megbecsült helyet foglalnának el, csalódások érik, különösen Idősebb korban. Elámultam. Ki hitte volna?! De miután a tollas kalapok újra bólintottak, kénytelen voltam mindezt elhinni. De nemcsak a bukott lányokat sújtja a megvetés, még énnél nagyobb megvetéssel tekintenek azokra a férfiakra, akik a fiatal lányokkal szórakoznak, anélkül, hogy szándékuk lenne a leánykákat nőül venni. Most már rajtam a sor, hogy heves fejbólintással kifejezzem őszinte megvetésemet. Az intézet azonban bástyafal, amelyen megtörik az erkölcstelenség. Igaz, hogy a lányok nagyrészét csak akaratuk ellenére cipelték ide és sok elvetemült teremtés azért jelentkezik felvételre, hogy egy darabig ne legyen megélhetési gondja. Mindamellet vannak sajnálatraméltó teremtések, akik kedvéért érdemes a küzdelmet folytatni. És lehet, hogy elbocsátásuk után ismét visszakerülnek a fertőbe, mégis előfordul, hogy némelyiket sikerül megmenteni. Az intézetben a lányokat munkával és imádsággal térítik a bűnbánat útjára. Ezt majd magam is tapasztalni fogom. Először a kézimunka-szobába megyünk, ahol tiszteletemre egy kis kiállítást rendeztek — győződjem meg saját szememmel a védencek ügyességéről és szorgalmáról... Ezekután a lelkipásztorral és az öt hölggyel bevonultunk a munkaterembe. Körülbelül harminc lány ült a hímzöárama mellett. Belépésünkkor illedelmesen felálltak és kórusban üdvözöltek. — Itt láthatja... — mondotta az elnöknó, de mielőtt folytathatta volna, a kis pimasz Fanny Melker felismert. — Szevasz, Egon! — harsogta a termen keresztül. A nyurga Mici Makovec túltett pimaszságában Fannyn is. Odakiáltotta: »Apafej, nincs egy cigarettád? Itt nem kapunk!« Kaszárnya Kati közbevágott: »Te, mit csinál a főhadnagyom? Hallom, nincs már Prágában!« A Kékbetty volt az egyetlen, aki — tekintettel a környezetre — csak egy megbízást adott: »Üdvözlöm a srácokat a Brazil kaffában és üzenem nekik, hogy tizennégy nap múlva ott leszek!« Az üdvözlések kínosan érintettek. A tollas hölgyek pillanatokig szóhoz sem tudtak jutni. Elsőnek az elnöknő tért magához. Hangjában grönlandi hidegséggel, Gaurizankár-magas felháborodással és Egei-tengermély megvetéssel fordult hozzám: — Azt hiszem, kedves uram, szükségtelen tovább fáradoznia. Önnek annyira ismerős itt minden! És kegyesen intett, hogy távozzam. (Fordította: Kertész Erzsébet) 11