A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-07 / 6. szám

Konsztantyin Pausztovszkíj: Homokszem Az emberek többsége úgy tartja, hogy az elbeszélés legyen tanulságos. Ám mindig akadnak különcök — és ezek többnyire maguk az írók —, akik ezt az igazságot nem fogadják el fenntartás nélkül. Azt állítják, hogy vannak elbeszélések, amelyek az olvasót ha nem' is tanítják, de megörvendeztetik; meg kell mutatni, a nap sugara hogyan verődik vissza a tiszta homokszemen, miként csillog-villog, sziporkázik mindenféle színben. Egyszer erről beszélgettünk egyik idősebb írótársammal. Egy kőhalmon ültünk, a krimi országúton. Előttünk a kavicsos lejtőn, aranyló vízcseppekkel terhes rekettyebokor virágzott; mögöttünk meg mint kék mélység a Fekete-tenger. A tajtékzó hullámok ferdén verődtek a parthoz délkeletről, s ezért a dagály nem egyetlen nagy hullámot korbácsolt fel, hanem apró kis tajtékok tömegét. — A dagály úgy működik, mint egy archimédeszi csavar .— mondta az író. Mérnökember volt, szívesen élt technikai összehasonlításokkal. A rekettyés mögött szőlőhegyek húzódtak. Lányok dolgoztak ott fehér kendőben, amelyet alacsonyan, egészen a szemöldökük felett kötöttek meg. Lenge ruhájuk szélével szellőcske játszadozott. Az egyik lány a tenger felé futott. Nem messze tőlünk megbicsaklott a lába, elesett. Erősen megüthette a bokáját, mert ahogy kínosan feltápászkodott, fél lábon szökdécselt közelebb hozzánk. Sziszegett a fájdalomtól, amint leült mellénk. Sebes lábát a kezébe fogta. Es zavartan mosolygott, amivel nyilván azt akarta mutatni, hogy semmi különös sem történt. Szót sem érdemel az egész dolog. A tekintete azonban elárulta, hopy nagyon fáj a lába. Egy közeli forráshoz siettem, amelynek sodra keresztül szelte az utat s az aszfaltra már egészen vastag homokréteget hordott. Zsebkendőmet belenyomogattam a vízbe. Es vittem a lánynak. Szépen megköszönte. Majd homlokát ráncolva bekötötte sebét a nedves zsebkendővel. — Nem akar szűnni — panaszolta sértődött hangon. — Buta dolog! — Üljön csak nyugodtan — mondta szigorúan az író. — Az első közeledő autót megállítjuk és bevisszük Miszhoruba. A poliklinikára. — Felesleges! — beszélt le bennünket a lány. — Inkább ülök még itt egy kicsit. Lehet, hogy magától elmúlik. Beleegyeztünk. Karcsú lárty volt. Kurta, viseltes ruhában, amely valamikor zöld lehetett. Most fakó. Sérült lábára nézett, anélkül, hogy felemelte volna szemét, s így egészen feltűnő volt hosszú fekete pillája. A fehér kendő alól gesztenyeszínű haj kandikált ki. — Hol lakik? — kérdezte az író. — Sátorban. A mi brigádunk sátrakban lakik — felelte a lány. — Amott ni, a szőlőkön túl. Itt dolgozunk a hegyoldalon! Nem, semmi sem jut eszembe. — Hát akkor megmondom. Biztos voltam benne, hogy ismét valami technikai hasonlattal jön elő. De nem. Ránézett a rekettyére, és elgondolkodva mondta: — Ha kavicsokat dobálnánk arany vízbe, akkor keletkeznének ilyen sugarak. Ugyanilyen harmatcseppek. Nincs igazam? — Valóban — suttogta a lány. — ügy beszél, mint a költök. Nagyon szeretem a verseket. De most nincs időm. Elmesélte, hogy egy éve fejezte be a vidék egyik kis városkájában a tízéves iskolát. Poltava-Horolnak hívják a városkát, körülötte repkénnyel befuttatott melegvizű patakocska csörgedezik. Apja néhány éve halt meg. Anyja ápolónő. Arra sem futja idejéből, hogy egyetlen gyermekével törődjék. Botanikus szeretne, lenni, s ezért jött ide, hogy a krimi szőlőkben dolgozza le a szükséges gyakorlati időt. Nehéz és fáradságos foglalkozást választott magának. A részlegen számos igen kényes / Of-' Jiftr/MÍcff v Ekkor ránk emelte a tekintetét. Es én elcsodálkoztam. A hosszú hajhoz s szempillához sötét pupilla dukál. Ennek a lánynak azonban világoszöld szeme volt. Nedvesen csillogott a könnycseppektöl. Letörölte térdéről a homokot. Lassan szivárgott a sebből a vér. Feltehetően azért mondta, hogy eltérítse figyelmünket sérült lábáról: — Ez aztán gyönyörű rekettye! — Mire emlékeztet? — kérdezte az író. — Nem tudja? szőlőfajtával kísérleteznek. És ami a legrosszabb, hogy a terep rettenetesen köves. — Milyen? — kérdezte csodálkozva az író. — Köves. Olyan a talaj, mint a kő. A szőlőtők is kemények. És ezek a napégette kövek valósággal árasztják a meleget. Bizony eleinte sokat szenvedtem a hőségtől. Még sírtam is. De már hozzászoktam. Ügy tűnik fel, megszépült a világ. Legszebb estefelé, amikor a forróság enyhül és a szellő lágy, simogató. Olyankor úgy érzem, hogy boldog vagyok! — Igen, az vagyok,' — ismételte meg szavait és kicsit elpirult. Az igazgatónőnk folyton azt nevelte belénk, hogy ne legyünk túl érzékenyek. Milyen csacsiság volt! En mindjárt rájöttem, hogy maguk írók. Hiszen itt Jaltán saját otthonuk van. Az irók, mondják, sokkal nyugodtabban és barátságosabban fogadnak mindent. Azt tartják: mi rossz lehet abban, ha mélyebben akarom átélni az emberek hangulatát és a szépséget, amely körülvesz? Itt ugyanis azt vetik a szememre, — néha még a brigádbeliek is — hogy túlontúl érzékeny vagyok. Hát tehetünk róla, hogy előttünk fekszik Aju Dag kék párában és úgy egyesül a végtelenséggel, hogy a végén teljesen összeforr vele? Örömtől repes a szívem, amikor nézem. Mindenfélére gondolok, hogy még nagyobb legyen az örömöm. Egy öreg könyvben azt a kifejezést olvastam, hogy „lazúrkék távlat". És azt mondtam: Aju Dag nem közönséges kék, hanem lazúrkék messzeségbe; burkolódzik, vagy „azúrkékbe" ? — Nem tudom, hogy mondhatnám helyesebben. És aztán elképzelem, hogy felkapaszkodom a hegytetőre, körülöttem hópelyhekként táncolnak a kökény fehér virágai, s mélyen lent ring a tenger, szétszórja a nap sugarait. Ügy vágyom elmerülni ebben a csodálatos világban. Ha egyszer majd meg kell halnom, itt szeretnék meghalni. Hirtelen zavarba jött és elhallgatott. — Csacsiságok ezek — mondta. — Bocsássanak meg. És ne nevessenek ki, kérem. — Nem — felelte az iró. — Nem nevetjük ki. — Mégha csodabogár is. Az én lányom ugyanilyen. Várjon, ha férjhez megy... — Én sohasem megyek férjhez — szakította félbe hevesen a lány. — Mindegyik fiatal lány ezt mondja — nevetett az író. Maga is. Mert még nem szeretett senkit. Irigyelem magát. Igazán. És irigyelek mindenkit, aki még nem olvasta Eugen Anyegint, de olvasni akarja. Ismeri Kuprin Gránátkötőjét? Nem? Na ez pompás. Mit adnék érte, ha kinyomozhatnám, mikor fogja elolvasni ezt a csodálatos elbeszélést. Figyelném, hogyan borul el a tekintete, hogyan telik meg könnyel a szeme, hogy ráncolja a homlokát, hogyan derülne fel hirtelen az arca, hogyan mosolyog, cseng halk kacaja. — Honnan tudja, hogy így teszek, ha valami szép könyvet olvasok ? 10