A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-30 / 5. szám

/fr oi/t?/s*ifJe Újságírás és irodalom Siralmasan szegény a prózánk, mond­ják elég sokan. Alant repül, mint Petőfi versében a fáradt madár. És a kritika szerint egyhelyben topog. Sem előre, sem hátra. Pedig szép számban je­lentetnek meg regényeket, elbeszéléskö­teteket az írók. Csakhát többnyire olyan életről, olyan világról, amelyet már ré­gen magunk mögött hagytunk. Inkább azt mondhatnánk, hogy irodalmunk mai témájú írásokban szegény. Az ilyen írás igazán fehér holló. Ha elvétve találunk is néhányat lapjainkban, azokat is a fia­talok írják. Az „idősebbek" mindeddig csak magyarázgatják, hogyan kellene a mát írásainkban kifejezni. Ők maguk nem próbálkoznak az irodalmi riporttal, tár­cával, mert az idő szalad és nekik a régebbi dolgaikat kell rendbeszedni. Az Élet és Irodalom újévi számának egyik figyelemre méltó cikkében olvas­tam: „Gyakran és keményen bírálják az újságokban megjelenő írásokat, amelyek alacsony színvonalúan, felszínesen, gyen­ge szellemi izomzatot mutatóan tárják elő a napok gondjait, de arra, hogy ők maguk felemelkedjenek s személyesen megbizonyosodjanak az igazságról, arra már nehezen vállalkoznak. Szinte-szinte törvényszerűen csak a fiatal írók köte­lességének — és lehetőségének — tekin­tik az irodalmi riportázst." Azért e hosszú idézet, mert pontosan így van ez nálunk is. Tessék bele­lapozni újságjainkba, hogy hány mai té­májú tárca, novella vagy irodalmi riport felett díszeleg hazai magyar író neve. A kép siralmas, elszomorító. Minden jel­lemző a mi prózánkra, cdUk a jó értelém­ben vett életközelség nem. Mi ennek az oka? Egyszerűen: gazdag és sokszínű életünk nem ismerése! De vegyünk egy súlyosabb érvet. Idéz­zük Babits Mihályt, mert akik viszolyog­nak a mai témához nyúlni, azok is szí­vesen hivatkoznak a költőre. Két háború közt című nagyszerű tanulmánykötetében azt írja, hogy az író abból él, amit első húsz évében átélt, átszenvedett. Ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor azt kell mon­danunk, hogy a falu, a város felszaba­dulása utáni életének változásait majd az iskolában tanuló kis úttörők írják meg hitelesen, megrázó drámai érővel — •ha felnőnek. Ők tudniillik úgy hozzák magukkal ezeknek a változásoknak lát­ható nyomait, mint a gyermekkor forró és felejthetetlen élményeit. Ez persze általában igaz. De koránt­sem jelenti azt, hogy a körülöttünk mind szebbé alakuló világ megírását, hi­teles ecsetelését örökbe kell hagynunk az utánunk jövő nemzedékeknek. Nem, ez nem lenne helyes. Ezt semmi esetre sem írná javunkra az utókor. Az új helyzet­ben, új társadalmi rendben gondolkodó s élő emberrel szüntelen beszélgetnünk kell. Oj élményekkel, benyomásokkal, észrevételekkel kell. felfrissítenünk ré­gebbi elképzeléseinket, s a gyermekkor táplálta élményvilágunkat. Amint ez sokak előtt ismeretes, Móricz Zsigmond, a nagy magyar író rengeteget utazott. Állandóan kint járt vidéken és gyűjtögetett. Tömérdek irodalmi értékű riportot hagyott maga után. Négy vas­kos kötetre telt belőle. De tévednénk, ha azt hinnénk, hogy csak Móricz Zsigmond volt a vidék szerelmese, városok és fal­vak szorgalmas látogatója. Korának szá­mos írója tartott eleven kapcsolatot a vidék életével. S ez bizony éreztette ter­mékenyítő hatását az újságokban is. Nem véletlenül s nem öntetszelgésképpen fo­galmazta meg Szerb Antal, hogy a ma­gyar lapok irodalmi értéküket tekintve az első helyet foglalhatják el a világon! RT ondhatná valaki, hogy mi köze az «*S irodalomnak a publikácisztikához. Nos, az érvelés nem kerül komolyabb fá­radságba. Az újság az író legjobb és gyakran nélkülözhetetlen iskolája. Csak az az író alkothat tökéletes, konstruktív müveket koráról, aki gondosan felkészül erre a munkára. Aki előbb tüzetesen meg­-ismerkedett szocializmust építő népünk életével. Cikkünk bevezetőjében azt írtuk, hogy prózánk siralmasan szegény. Húzzuk alá, hogy elsősorban irodalmi rangú riportok­ban szegény. S ahol nincs a mai élet vál­tozásait rögzítő jó publikáció, ott jó iro­dalom sem lehet. Ugyanis az egyikből következik a másik, és itt nem lehet a sorrendet felcserélni és vitatkozni, hogy mi következzék előbb. Az élénk publikációs tevékenység el­sődleges feltétele a gazdag skálájú iro­dalom kibontakozásának! És ez gyümölcsöző mind az írónak, mind a társadalomnak. A máról, a ma emberéről írt riport, tárca, novella annyit jelent az írónak, mint a festőnek a váz­lat, vagy a tanulmány. Készülést a na­gyobb, átfogóbb lélegzetű irodalmi mun­kához! Fordítsunk hát komolyabb figyelmet a publikációs munkára s ne csak a fiata­loktól várjuk el az irodalmi értékű híra­dásokat napjaink gondjairól... MÄCS JÓZSEF C. IT ! i • •'•4 Stefan Cpin: Kislány — tanulmány (tusrajz) SALAMON LÄSZLÖ (Románia): Közöttük élünk Néha úgy érzem: néz s lát engemet a bútor, a polc fenn a falon, s az éjszakában reccsenésüket riadt félálomban hallgatom. Holt dolgok ók, de közöttük élünk, együtt öregednek meg velünk, s ha szemük volna, tisztábban látnák emberi szemnél az életünk. Ha nehéz álomból ébredünk meg, tekintetünk reájuk vetii^,- : néha úgy táiptn; fénmilr^ft' ár/iyuk köröttem élotfí-npXejiül. Napstjfésbéy Thaíjlátom a tükröy^rifüM ciUáköl, búsongani a diófa-szekrényt ha felleg fedi a napot. Fülemben a csapok érces hangja élesen cseng, s a lámpavilág szelíden fogja keretbe gyermekem sima homlokát. Ha felnyög az asztal kezem alatt, dolgos magányom benépesül, a dolgok képével népesül be: közöttük sem vagyok egyedül. Embernek ember csak igazi társa, de a holt tárgy is, lám, emberi: ha kezünk formálta, életünket holt-némán is élőbbé teszi.

Next

/
Thumbnails
Contents