A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-19 / 29 - 30. szám

A* múltkor, hogy szabadságon jár­' tam otthon, meglátogattam y természetesen a szerkesztősé-2 séget is. Szerkesztőm az alkal­y mat arra használta fel, hogy »•MAkv-rra szemembe nézzen és Így szól­jon: „Szükségem van tőled egy írásra. Rövid dolog, valami ilyen: „Civil élet katona­szemmel", vagy „Az emberek katonaszem­mel". Megígértem, Miért ne? Szerkesztőm úgy vélte, hogy kacagtató humoros dolgot Írok. És méltán, hiszen tollammal többnyire előre megfontolt szándékkal piszkálom a nevető zsigere­ket. Magam is azt hittem, hogy ígére­temnek Vidám karcolat lesz a következ­ménye. De mégsem. . A csalódásról, melyet okozok, nem te­hetek. Felelős érte a sorsom, a sorsom, mely állandóan olyan helyekre vezet, ahonnan akarva, nem akarva, szabad ki­látás nyílik az élet rejtett oldalaira, arra az oldalra, amelyet az emberek nem a nyilvánosság számára élnek. És észre kell vennem a dolgokat, és le kell vonnom a következtetéseket. Kell, kell. Ha laiku­san kellene megmagyaráznom, valahogy Igy mondanám; valami belső izé késztet, hogy érzékeljek és lássak és elmélkedjek a látottakon ésatöbbi... ésatöbbi. Mint külső, de annál nyomósabb okok szerepel­nek még a szerkesztőm és a pénztárcám is. Tehát a témát kissé egyszerűsítem. Nem irok karcolatot arról, hogy „Az em­berek katonaszemmel", ellenben elmondok egy történetet, mondjuk ilyen címmel: „Asszonyok katonaszemmel." Elárulom, még igy is nagyon széles téma, szinte határtálail. Vétekszik az óceánok mély­ségével és a találkozó párhuzamosok hosszával. Az előzményekhez egy fiú tartozik, aki­vel együtt katonáskodom és egy csinos barna lány, aki közvetlenül a bevonulá­sunk előtt lett a felesége. Ugyanabba a kávéházba jártak, amelybe én, rendszerint a legsötétebb sarokba ültek, és azzal szórakoztak, hogy a tekintetüket egy­máséba mélyesztették, vagy próbáltak megegyezni, hogyan osztják be a fizeté­süket, ha majd egybekelnek. Közben nem vettek észre semmit, nem törődtek senkivel. Velem sem. Hetente legalább négyszer láthatott volna, de nem ismert a fiú, amikor egy helyre vonul­tunk. Itt barátkoztunk össze. A felesége, mint állandó téma, hozzátartozott beszél­getéseinkhez. — Mit Csinálhat Vera? - sóhajtott a fiú lefekvéskor a szalmazsákon. Egyetlen katona sem hisz a női hűség­ben mint Olyanban, és Ferit álnokul bosz­szantottuk. — Talán éppen táncol valahol. Hosszan néz a szemébe valakinek, kacéran moso­lyog rá, té meg itt sóhajtozól. Eszébe sem jutsz, fiam! Feri vastag levélköteget vesz elő a fejzsákja alól. — Hogy nem? Ide nézze­tek, minden második, nap egy levél. Ha­vonta két csomag, néha három. Lehet ilyen asszony hűtlen, szóbaállhat valaki­vel, amikor lélekben állandóan velem van. Egyik nap ő Ir levelet, ez juttat az eszé­be, másik rtap az én levelemet kapja meg. Szerelem ez fiúk, igazi, nem olyan testi kapcsolat — harmónia van ebben. — Esküdj meg, hogy hü! — ingerli valaki. Feri emeli a bal kezét, esküdni akar. — Ne... ne — nevetünk —, ki veszi a lelkére, hogy hamis eskü miatt a pokol­ba kerülj? Igy évődünk, amíg el nem alszunk. Fe­ri álmában halkan felkacag, becéző sza­vakat suttog. Verával van együtt, és nagyon szeretik egymást. Mielőtt eljöttem volna a szabadságom­ra, azt mondta: — Ha otthon meglátod a feleségemet, üdvözöld és csökold meg helyettem. Neked megengedem, barátom vagy. Nevetve mondta, hiszen gondolta, úgy sem ismerem. Pozsonyban, este, céltalanul csatangol­va az utcákon eszembe jutott, hogy meg­nézem a város éjszakai életét. Ügy mu­latnak-e még az emberek, mint tizennyolc hónapja, amikor elmentem? Tíz óra lehetett. Első utam egy zenés borozóba vezetett, és az első látvány, ami a szemembe ötlött, Vera volt. Víg tár­saság körében ült, három idősebb férfi, három fiatal nő, üvegkancsókban bor az asztalon. Pattogó zene, füst, kusza ének­lés és gondtalan nevetés. Igen, kétségtelenül ő az, Vera, aki min­den második nap levelet ír. Kissé teltebb az arca, szájén több a rúzs, asszonyosabb, de szép, mint lánykorában, mikor még a költségvetési tervüket vitatták Ferivel. Talán csak a mozdulatai lettek szaba­dabbak, merészebbek, a mozdulatai, me­lyei átkarolja a mellette ülő kopasz férfi nyakát, vagy a kezét simogatja és híze­legve suttog a fülébe, a mozdulatai, me­lyekből hiányzik a régi, lányos szemé­rem, az ártatlanság gyermeki bája. Negyvenöt éves lehet a partnere, feje teteje sima és ragyogó, elől két arany­foga van és gyűrű az ujján. Igazgató, vagy főmérnök, esetleg főkönyvelő. Szin­te bizonyos, hogy autója van, háromszo­bás lakásban lakik, s modern könyvszek­rénye egyik rekeszében üvegek meg bonbon van. Nőlátogatók számára. — 0, de jö pofa maga... — Vera kacag, és ezt mondja az igazgatónak. Jó pofa. Olyan asszonyok mondják a férfiaknak, akik unatkoznak és szórakozni vágynak. Nem szeretni, sem megértést, lelki harmóniát találni, egyszerűen csak szórakozni. A lélek kikapcsolásával a tes­tüket akarják szórakoztatni. Amikor meglát, röpke pillanatig közöm­bösen néz, aztán elkomolyodik, ajkáról elszáll a nevetés. Én nem sokat jelentek a számára, katona vagyok, egy a sok kö­zül, de katona mint Feri. Szinte látni vélem a gondolatát, mely egyenruhám láttára Ferit elővarázsolja a feledés ho­mályából, és mulató asszonya agyába röpíti. Ferinek is ilyen ruhája van, Feri tizen­nyolc hónapja elment, és azőta Vera egyedül él. Unatkozik, a magány olyan unalmas. A jókedvét puszta megjelenésemmel sikerült végleg elrontanom. Valamit ma­gyaráz a társaságnak, vonszolja őket, rö­vid idő múlva távoznak. Mégiscsak derék asszonyka, hogyha pil­lanatnyilag megfeledkezett is magáról, de lám, feltámadt a lelkiismerete. Haza­ment. És talán csak egy ártatlan szüle­tésnapot ünnepeltek, az igazgató meg rokona lehet. Dohogva korholom magam, és gondo­latban bocsánatot kérek tőle a gyanú­sításért. Egy órakor bezárják a borozót. Ta­nulmányutamat folytatni egy neonreklá­mos éjjeli mulatóba térek be. Diszkrét rózsaszin fények, szerelemre csábító, pu­ha zene és Vera. A bárpult előtt ül a magas kerek széken, szalmaszálon, csillogó kris­tálypohárból dzsinfiszt szív. Az igazgató néha megcsókolja a nyakát, meztelen karját, és arany metszőfogaival csiílogó dús hajába harap. Többet ivott, mintsem hogy józan le­hessen, a haja kócos és szájrúzsának égő pirossága homályos foltokban az igazgató arcára költözött. Talán még nem részeg egészen, de jócskán spicces. Abban a hangulatban van, amikor a bőr, az érzé­kek, a test követelése, játszi könnyed­séggel elnyom jóízlést, erkölcsi gátláso­kat, önmegtartóztatást és egyéb morális kacatokat. Amikor a vér pirosabb és forróbb és gyorsabban áramlik, mint az élet egyéb perceiben. Amikor szinte magától, öntudatlanul születik a bűn. Dacos lángok lobognak a szemében, hogy meglát. Tehát nem haza ment. Ohó, asszonyom, maga kissé felelőtlen, és mellesleg, engem egészen kihagyott a számításból! Vagy talán nem érdekli, kö­zömbös önnek, mit szólok mindehhez én, a férje barátja? Mert az vagyok, ha ma­ga nem is tudja! Apró, gúnyos mosollyal és főhajtással üdvözlöm, ajkbiggyesztve és vállrándítva nem fogadja. A tekintete ezt mondja: nézze, maga levegő, semmi nekem, de mégis kellemetlen a jelenléte, mert vala­kire emlékeztet. Mondja, nem menne máshová szórakozni? Különben vigye el az ördög, nem törődöm magával. Hosszú szalmaszálon dzsinfiszt. iszik kristályos pohárból, és az igazgatóhoz fordul, de az aranyfogakat már nem en­gedi a nyakához közeledni. Vera táncol az igazgatóval. És a férfi vállán keresztül engem néz, és a szeme egyáltalán nem rokonszenvvel pihen raj­tam. Harag és ellenszenv ég a szemében. — Azért is táncolok vele, látja, azért is tűröm, hogy magához öleljen és arcát az arcomhoz szorítsa! Szemtelen vagyok és cinikus, jóked­vének a megrontója vagyok. Az én olda­lamon a fölény, mert a valódi helyzetet én ismerem csupán. Balsors, végzet és egyebek vagyok a számára, mint egy ro­mantikus regény hőse, s a játékot én vezénylem. Megpróbálom kiengesztelni, a következő táncnál felkérem. Ajaj, hogy nézett rám, milyen meg­döbbenve, mint egy félbolondra. Ajkán már formálódnak a hideg, gúnyos eluta­sítás szavai, aztán szeszélyesen meg­gondolja magát és az igazgató szájtátó csodálkozása közben feláll. — De Vera... — hebegi a kopasz —, hogyan ... Belémkarol és jön velem a parkettra. Feri talán éppen örségen van, és arról ábrándozik, hogy a kis felesége most valahol messze róla álmodik. És a kis felesége itt táncol velem. A bárpultnál pedig egy felbőszített, jogaiból kiforga­tott, megcsúfolt igazgató ül, és dühösen, leszegzett fejjel iszik. • Vera kezdte a társalgást. — Miért üldöz..., mit akar tőlem ? — Semmit. Két találkozásunk a vélet­len játéka, nem tehetek róla. Nem üldö­zöm. — Tudja, hogy a ma esti szórakozáso­mat elrontotta? — Sejtettem. Valahová a magasba néz a vállam fe­lett, a szeme szomorú. — Az én férjem is katona. — Tudom. Kérdően néz. 34

Next

/
Thumbnails
Contents