A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

szigotvúan állt a kapuban, mint akf a ház küszöbét védelmezi a férfitól, a házét, melyben egy másik már elárulta öt. Elbátortalanodva kezében tartotta sapkáját, bizonytalanul kezdte: — Visszahoztam, asszonyom, a kisfiát... Eltévedt a folyóparton ... Simon felágaskodotj; és átkulcsolta anyja nyakát; már megint sírt. — Nem, nem, mama!.,. Én be akartam ugrani a vízbe... a fiúk megvertek!... Megvertek... mert nincs apám!. Fellángoló pirosság öntötte el az asszony arcát, húsába hasított a fájdalom, gyerekét hevesen magához szorította, és a könnyek csak úgy folytak lefelé az arcán. Az ember megindultan állt ott, nem tudta, hogyan menjen el. A kisfiú hirtelen hozzászaladt: — Akar az apám lenni? Nagy csend lett. Blanehotte a falnak dőlt, kezét szívére szorította, hallgatott; átjárta a szégyen. Amikor a gyerek látta, hogy senki nem felel neki, megint csak ő szólt: * — Ha nem akar... visszamegyek és beugrom a vízbe! A férfi tréfával próbálta megoldani a helyzetet, nevetve mondta: — Mái hogyne akarnék? — Akkor mondd meg, hogy hívnak — makacskodott a gyerek. — Mondd meg a nevedet, hogy felelni tudjak nekik! ' — Philippe vagyok - felelte a férfi. Simon néhány pillanatig hallgatott, mintha jól meg akarná jegyezni a nevet, azután egészen megnyugodva tárta feléje mindkét karját: — iHát akkor te vagy a papám, Philippe! A munkás magasba emelte a kisfiút, gyorsan két csókot nyomott az arcára, s nagy léptekkel már ment is. Amikor másnap a gyerek belépett az osztályba, komisz röhögés fogadta: tanítás után a kamasz újra akarta kezdeni, de Simon úgy vágta fejéhez a kész mondatot, mint a követ: — Az apámat Philippe-nek hívják! Gyönyörködö üvöltés harsant fel minden oldalról: — Ki az a Philippe ? ... Miféle Philippe ? ..Hol szedted ezt é Philippe-et? Simon nem felelt nekik; hitében megingathatatlanul, kihivó pillantással nézte őket, készen arra: bárhogyan megkínozhatják, de nem futamodik meg előlük. A tanító szabadította ki, békén hazamehetett anyjához. Az elkövetkező három hónapban a nagydarab Philippe gyakran ment el Blanehotte háza előtt, és néha-néha. amikor az asszony az ablaknál varrt, nekibátorodott s megszólította. Blanehotte udvariasan felelt neki, mindig komoly maradt, sohasem nevetgélt és nem engedte be házába. Mégis - hiszen minden férfi ostoba - olyasfélét gondolt, hogy az asszony néha elpirult, amikor vele beszél. De olyan nehéz az elvesztett jóhirt visszanyerni; s ha sikerül ls, nagyon törékeny. Hiába volt Blanehotte gyanakvó és tartózkodó, máris fecsegtek róla. Simon azonban nagyon szerette újonnan szerzett t

apját, majdnem minden este, amint a munka befejeződött, sétára indult vele. Szorgalmasan járt az iskolába, és osztálytársaival nagyon önérzetesen viselkedett, soha nem felelt nekik. De a nagy kamasz, aki először megtámadta, egyszer megint csak odaszólt neki: — Hazudtál, fiam! Nincs apád, szóval nem ls hívhatjuk Philippe-nek! — Miért ne volna? — kérdezte Simon izgatottan. A kamasz kezét dörzsölte. — Mert ha volna, férje lenne az anyádnak. Simont megzavarta a helyesnek látszó érvelés, de azért Így felelt: — Mégiscsak az apám! — Hát az lehet... — röhögött a kamasz - de azért nem egészen. A kisfiú lehajtott fejjel, tűnődve ment az öreg Loizot kovácsmühelye felé — itt dolgozott Philippe. Ezt a kovácsműhelyt sűrűn körülállták a fák. Bent nagyon sötét volt, csak az óriási tűzhely vörös fénye világította meg hatalmas lobbanásokkal az öt, meztelenkarú kovácsot, akik siketltő csattogással verték az üllőt. Alltak, vöröslötteik, mint az ördögök, szemüket az izzó vasra szögezték, melyen éppen dolgoztak: nehézkes gondolataik együtt jártak az emelkedő és lehulló kalapáccsal. Simon észrevétlenül lépett be, halkan odament és meghúzta barátja kabátját. A férfi hátrafordult. A munka hirtelen megakadt, valamennyien figyelmesen odanéztek. Ebben a szokatlan csendben szárnyalt fel Simon törékeny gyerekhangja: — Ide hallgass, Philippe! A Micliaud-fiú azt mondta ma, hogy te nem vagy egészen az apám. — Már miért ne volnék? — kérdezte a kovács. A gyerek ártatlanul felelte: — Mert nem vagy a mama férje. Senki nem nevetett. Philippe, a kovács, az üllőre támasztotta a kalapácsot, s fejét hatalmas kezére hajtva elgondolkodott. 'Négy barátja nézte, s az óriások között a kis Simon szorongva várt. Végül az egyik kovács - mintha csak mindnyájuk gondolatát mondta volna ki - Philippe-hez fordult: — Pedig rendes, jó lány az a Blanehotte... és tisztességes, ha meg is járta... Jó feleség lenne egy becsületes férfinak! — Igaz! — hagyta rá a másik három. A kovács folytatta: — Aztán az ő hibája-e, hogy elbukott? Azt mondták neki, feleségül veszik ... Hány asszonyt ismerek, akit ma mindenki tisztel és ugyanazt tette .. — De mennyire! — felelte kórusban a másik három. Az első tovább beszélt: — Es csak az Isten tudja, mennyit kínlódhatott szegény, amíg egyedül nevelte a gyerekét! Mennyit sírhatott, soha nem jár sehová, legfeljebb a templomba! — Igaz, igaz! - helyeseltek a többiek. Csak a fújtató lihegése hallatszott, amint a tüzet élesztgette. Philippe hirtelen Simonhoz hajolt. — Menj haza és mondd meg a mamádnak, hogy ma este beszélni szeretnék vele. Azután vállánál fogva kitette a gyereket. Visszafordult munkájához; az öt kalapács egyszerre zuhant le az üllőre. Késő estig verték a vasat, erővel, hatalmasan, vidáman zengtek az elégedett kalapácsok. De ahogyan ünnepnapokon a székesegyház nagyharangjának zúgása kiválik a többi harang szavából, Philippe kalapácsa is túlharsogta a másik négyet, amint óriási csattanással másodpercenként le-lecsapott. Kigyúlt szemmel, szenvedélyesen dolgozott, valósággal szikraözönben állt. A csillagok már a magasban fénylettek, amikor kopogott Blanehotte ajtaján. Vasárnapi ruháját öltötte magára, tiszta inget vett, a szakállát ls megfésülte. A fiatal nö megjelent és zavartan mondta: — Nem illik ilyenkor este jönni... A kovács felelni akart valamit, de csak dadogott és zavartan állt előtte. — Megértheti, hogy nem szeretném, ha megint a szájukra vennének — tette hozzá az asszony. Most hirtelen megszólalt a férfi: — Miért árthat magának, ha a feleségem lesz? Semmilyen válasz nem Jött, de mintha azt látta volna: a sötét szobában valaki meginog. Gyorsan belépett, s a kis Simon, akit már lefektettek, egy csók bizonytalan neszét hallotta. Majd néhány szót, anyja halk szavait. .Ekkor váratlanul azt érezte, hogy báré ja felemeli: herkulesi karjában magasba emeli és ezt kiáltja: — Megmondod a fiúknak, hogy Philippe Remy, a kovács az apád! És akárkinek leken egyet, ha bántani mer téged! És másnap, amikor már az osztályban ültek, az első óra előtt* a kis Simon felállt, sápadt volt, az ajka remegett, de csengő hangon kiáltotta: — Az én apám Philippe Remy. a kovács! És azt mondta: akárkinek leken egyet, ha bántani mer engem! Most aztán senki nem nevezett. Jól ismerték Philippe Remyt, a kovácsot - az aztán olyan apa volt. akire mindenki büszke lehetett. illés Endre fordítása 43