A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

[hangzott a déli csöngetés. Az iskola kapuja kivágódott, és a gyerekek egymást taszigálva rohantak kifelé, hogy minél hamarabb az utcán legyenek. De ma nem széledtek el rögtön;nem siettek haza ebédelni, mint máskor; egy-i két lépés után megálltak, csoportokba verődtek és sugdolózni kezdtek. Ma reggel ültették be az osztályba Simont, a Blanchotte. fiát. Otthon valamennyien hallottak már Blanchotte-ról. Szemtől szembe mindenhol szívesen fogadták, de egymásközött az asszonyok csak szánakozó jóindulattal beszélteik róla — s ez a hang átragadt a gyerekekre ls, anélkül, hogy tudták volna, miről van szó. Simont, a fiát, azonban nem ismerték, ő soha nem mozdult ki hazulról, még egyszer sem rohangált velük a kisváros utcáin vagy a folyóparton. Nem is szerették; s most meglepődve és boldogan hallgatták és adták tovább egy tizennégy-tizenöt éves kamasz híreit, ez a nagyfiú, úgy látszik, sok mindent tudott és ravaszul hunyorgatott: — Tudjátok... ez a Simon... ez..', hát ennek nincs apja! A Blanchotte fia most tünt fel az iskola kapujában. Hét-nyolc éves lehetett. Kissé sápadt volt, nagyon tiszta, arca félénkségről és némi ügyefogyottságról árulkodott. Hazafelé indult anyjához; a szanaszét álldogáló csoportokból még mindig sugdolózva, gonosz, kegyetlen gyerekpillantásokkal méregették; látszott, hogy készülnek valamire. Lassan melléje szállingóztak és egészen körülvették. Csodálkozva, zavartan állt közöttük, nem értette: mit akarnak tőle? Az a kamasz, aki leleplezte öt, s aki most büszkén élvezte a hatást, végre odaszólt neki: — Téged hogy hívnak? — Simon — felelte ö. — Simon... és aztán? Mi a másik neved? A gyerek zavartan ismételte: — Simon. A kamasz rákiáltott: — Simon... ez Igy még semmi! Nem hívnak valakit csak Simonnak! A kisfiú majdnem sirt már, harmadszor ismételte: — De Simon a nevem. A kölykök röhögni kezdtek. A kamasz diadalmasan kiáltotta: — Látjátok, nincs apja! Nagy csend támadt. A gyerekeket megdöbbentette a rendkívüli lehetetlen, szörnyű eset - egy fiú, akinek nincsen apja! Ügy néztek rá, mint egy csodára, mint egy szörnyszülöttre, az öntudatlan megveté3 tolult fel bennük, amit odahaza éreztek meg, ha anyjuk Blanchotte-ról beszélt. A kis Simon egy fának dőlt, nehogy összeessék. Mintha valamilyen jóvátehetetlen szerencsétlenség szakadt volna rá. Szerette volna megmagyarázni... — de mit is? Nem tudta megcáfolni a rettenetes vádat, hogy nincs apja. Végül ólomszürke arccal, anélkül, hogy meggondolta volna, mint mond - feléjük kiáltotta. — Igenis, van! — Ugyan hol? - gúnyolódott a kamasz. A kisfiú hallgatott; nem tudta. A gyerekek Izgatottan felnevettek. Ezekben a vidéki fiúkban még erősen élt az állati ösztön: ugyanazt a kegyetlen vágyat érezték, mint a baromfiudvar tyúkjai, amikor széttépik maguk közül azt, amelyik megsebesült. Simon hirtelen rászólt egy kisfiúra, aki a szomszédban lakott. Az anyja özvegy volt, és Simon látta, hogy ő is mindig egyedül van ez anyjával. — Hát te? - mondta. - Hiszen neked sincs apád! — Dehogynem! - kiáltotta a másik. - Nekem van! — Hol? - kérdezte Simon. — Meghalt! - jelentette ki a gyerek büszkén és fenséggel. - Áz én apám a temetőben van! A gonosz taknyosok morogva helyeseltek, mintha a temetőben fekvő apa előkelőbbé tette volna társukat, s végképp megsemmisítené a másikat, akinek semmilyen apja sincs. A legtöbb kölyök apja komisz fráter volt, részeges vaav tolvaj, durva a feleségével, s ezek a fiúk most mégis közelébb nyomultak Simonhoz, durván lökdösődtek, mintha ók, a törvényesek, meg akarták volna fojtani, akit nem védett a törvény. Az egyik, aki már-már rádőlt, hirtelen felöltötte a nyelvét és gúnyosan ordítozni kezdte: — Nincs apja!... Nincs apja! Simon mindkét markával belekapott a hajába, vadul rugdosni kezdte a fiú lábát, és teljes erejével az arcába harapott Hatalmas kavarodás támadt. A két verekedőt szétválasztották, majd mindnvájan Simonnak estek, s a kisfiú végül ott .maradt .a földön, összerugdalva, megtépve, megsebesítve, az ujjongó kör közepén. Amikor felállt s géplesen tisztogatni kezdte bemocskolódott kabátját, valaki feléje kiáltotta: — No, és most eredj ... mondd el az apádnak! Ebben a pillanatban adta fel a harcot. Ezek erösebbek voltak, mint ő, megverték, s még válaszolni sem tudott nekik, mert megsejtette, hogy igazat mondtak: nem vol apja! Néhány pillanatig dacosan küzdött könnyeivel, torka összeszorult, ful-42 ladozott, majd hangtalanul sírni kezdett, egész teste rázkódott. Ellenségeit vad öröm kapta el, megragadták egymás kezét, s akáj: az emberevők, borzalmas jókedvükben körültáncolták, s egyre csak ezt üvöltötték: — Nincsen apja! Nincsen apja! Simon hirtelen elhallgatott. Eszét vesztette a dühtől. A lába előtt kövek hevertek, sorra felkapta őket, és minden erejét összeszedve, hóhérai közé hajigálta valamennyit. Két-három fiút eltalált, ezek feljajdulva menekültek. A kisfiú arca olyan félelmetesen eltorzult, hogy a többi is megrémült. Gyáván megfutamodtak. A támadók mindig Így menekülnek, ha szembekerülnek valakivel, aki végsőkig elkeseredett. A kis apátlan gyerek egyedül maradt, s ekkor ő is futni kezdett, futott kifelé, a rét felé — egy emlék támadt fel benne, s nyomban utána a nagy elhatározás. Beugrik a folyóba! Talán nyolc napja látta, hogy egy szerencsétlen koldus a vízbe fojtotta magát, mert semmije sem volt már. Simon ott állt, amikor kihalászták, és ez a szomorú alak, aki mirtdig olyan szánalmas, piszkos és csúnya volt, most békésen feküdt. A kisfiút meglepte: sápadt arcával, hosszú nedves szakállával, nyitott szemével milyen megnyugodott. „Meghalt" - mondták körülötte. Valaki hozzátette: „Már boldog!" - És Simon is a vízbe akart ugrani, mint az a szerencsétlen, akinek nem volt pénze, neki apja nem volt. A viz fölé hajolt és nézte a folyását. Halak villantak ide-oda a tiszta áramlásban, néha felvetették magukat és elkaptak a víz színén röpködő legyeket. Már nem sírt, figyelmét teljesen lekötötte a halak mesterkedése. De ahogy a nagy viharok rövid szüneteiben hirtelen szélrohamok ropogtatják meg a fákat s máris tovább rohannak és elenyésznek, benne is éles fájdalommal újra feltámadt az elhatározás: „A vízbe fojtom magam, mert nincs apám!" Jóleső meleg volt. Az enyhe nap átlangyosltotta a füvet. GUY DE MAUPASSANT A víz tükörként ragyogott. Simon-most boldog volt, a könnyek után elbágyadt, aludni szeretett volna, itt a füvön, a melegben. Kicsi zöldbéika ugrott a lába elé. Meg akarta fogni. De a béka tovább ugrott. Erre utána vetette magát - háromszor is el-» hibázta. Végre mégis elkapta egyik hátsó lábát, s nevetnie kellett, hogyan ficánkolt a kis ostoba - szabadulni akart. Megfeszítette vastag combjait, majd hirtelen kilökte mindkettőt, mint két merev rudat; aranykarikés szeme egészen neklmerevedett s elülső lábával úgy csapkodott a levegőbe, mintha keze volna. A kisfiúnak a békáról egy játékszer jutott .eszébe: a cikcakkban egymáshoz szegezett, keskeny falécek, amelyek hasonlóképpen mozgatták a rájuk illesztett kis katonákat. A lakásuk is eszébe jutott, majd az édesanyja, megint nagyon szomorú lett és sírni kezdett. Megremegett; letérdelt, imádkozott, mint este, elalvás előtt. De imáját nem tudta befejezni, mert a zokogás annyira elővette, hogy teste szüntelen görcsökben rángott. Már nem is gondolkodott, a világ elhomályosult körülötte, teljesen átadta magét a sírásnak. Hirtelen súlyos kéz ereszkedett a vállára. Mély hangon kérdezte valaki: — Miért vagy annyira elkeseredve, öregem? Simon hátrafordult. Magas, erős munkás nézett rá barátságosan. Hullámos fekete haja s ugyanilyen szakálla volt. A kisfiú szeme s torka tele volt könnyel. — Megvertek ... - mondta. — Megvertek ... mert én ... mert nekem nincs ... apám! — Ugyan! - mosolygott a férfi. Mindenkinek van apja. De a gyerek gyötrődve, fuldokolva ismételte: — De nekem ... nincs! A munkás elkomolyodott, megismerte a Blanchotte fiát. Csak nemrégiben került a kisvárosba, de mér hallotta történetét. — No, gyere szépen ... Nyugodj meg kisfiam!... Hazaviszlek a mamához. És majd szerzünk neked apát! Megindultak az úton, a nagy a kicsi kezét fogta, és a férfi megint mosolygott — nem bánta, hogy megismeri Blanchotteot; azt beszélték, hogy a városka legszebb lányai közé tartozik. És ha egy lény már félrelépett - valami Ilyesfélét gondolt - talán másodszor is megteszi... Nagyon tiszta, kicsi, fehér ház elé értek. — Itt vagyunk — mondta a gyerek és elkiáltotta magát: — Mama! Mama!... Kijött az asszony, és a munkás már nem mosolygott: rögtön tudta, hogy ezzel a magas, sápadt lánnyal nem lehet tréfálni.