A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

aluminiumgyár, valamint a tolmácsi, újvári üzemek zaját, a komáromi hajógyár munkásainak kalapácsolását, kikötőket és repülőtereket látok... . Sztrecsnón letépek magamnek emlékül egy vérpiros virágot, és a ävermovoi határban, a régi csatatér helyén elterülő virágos rétén, titokban megölelem a kékszemű Marinát. Selmecbányán az evangalikus' líceumban már hiába keresem a padot, ahova Petőfi, majd Sládkoviö véste be szerelmese nevének kezdőbetűit és Léván Juhász Gyula emléktábláját. Megízlelem az árvái tenger és a noszicei tő vizét, és éppen elindulnék Reviczky nyomába a Zobor alá, ám az óra percmutatői kíméletlenül közelednek a tizenkettes felé ... Feleségem megérinti a vállamat, és én az emlékek országútjáről ismét az íróasztalom mögé csöppenek. Érzelmes utazásomat nem fejezhettem be. Hiszen még annyi helyet kellett volna meglátogatnom, sok emberrel kezetfognom és jő egynéhány szobor előtt mélyen megemelni a kalapom .. . Milyen jó is az, ha az ember itthon van, és körötte a mezők, erdők, hegyek és rétek, falvak, folyók, városok — mind, mind ismerősök. Igen, én Itthon vagyok! 16-merem az omladozó várak tövében virágbaszökkenő szüzeket, az erdei ösvényen andalgó határva -dészt, ismerem a hídépítőket, a szántóvető parasztot, a pontyhalászokat és festőnövendékeket, a makrancos költőfiókálcat. Tudom, hol vannak a mély völgyek sziklái között a halott partizánok sírkövei, és azt is tudom, hogy az emlékezés országútjáről a Holnapba kell nyargalnunk! Olyan jő, hogy itt mindent, mindenkit ismerek és szeretek, mert ez itt mind, mind az én hazám. Tömérdek bronzként cseppfolyóssá oldva higgadtan, lassan folydogál a Moldva, A Károly-hídon egyik kőszent rámnéz, s mintha kérdené: „Honnan jöttél, bámész?" A Magas-Tátra fenyves.' Tóth Árpád és Jirí Wölkt • strófáit visszhangozzák. Szovjet és szlovák partizánok csatakiáltását, csallóközi kirándu lők nótáit lehelték be zöld sürűjük láthatatlan magnetofon szalagjára. Podolinban Krúdy Gyulával és a most nyolcva -nádik születésnapját ünneplő Pupákkai, Jurán Vidorral járom a podolini takácsmesterek műhelyeit és felülök Szindbád mellé a vörös postakocsira. Arkon-bokron, hét határon át visz a vörös postakocsi Tompa Mihály szülőházéba, Rimaszombatba, majd kis ibolyaosokrot teszek le az alsősztregovt Madách-szobor talpazatára. Nagy fűrésztelepek mellett suhanok, látom az árva-i érckohók füstjét, hallom a iiari A Lomnici-csúcs aljában Kézsmárki városrészlet uartja jotere, előtérben a reneszánsz városháza (ma múzeum) A svermovói határban — hősi harcok ,-finhelyén Mintha felelne ' Smetana: „Hazám"-ja; s az oldott bronzra kacag Arany Práqa. ZALA JÖZSEF — „Duna partjáról hol a rucák élnek r, dolgos mezőkről száíí a magyar ének." -A kőhíd alatt mintegy hallgatózva, csendesen csobban, rám vigyáz a Moldva, A távolban, mint sok picinyke csónak, lám Itt ls, ott is rucák ringatóznak. Fenyves ózona oldva a habokba; cseh qyárak dalát csobogja a Moldva. Barna viztUkrét meg-megkérdl Prága, van-e pompásabb, ^rtékesebb nála.