A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

FRANCOIS COPPÉE: Pe tőfihez Mint szegény utazó, elbúsul hirtelen, Midőn egy bőkezű gazdától elköszön, Ki tűzhelyet adott a hideg éjjelen — S a ház szép gyermekét csókolja könnyezőn, Akként, mi franciák, néped vendégraja Hozzád virágosán megyünk búcsúzva még, le költő-katona, néped leghűbb fia, Ki érte daloltál, kit érte ért a vég! Lángészként fényleni, s elveszni harctéren, így ércben állani s úgy halni senkiül; Sorsod nem siratom, testvér: irigyelem, Ily hősi, szép halált ki halt rajtad kívül? Hol csorda had rohant szívedre, a helyen, Hol halálodra várt öröklét csarnoka, Ma ottan, én hiszem vadrózsafa terem, Ó te, szerelem és szabadság dalnoka! Vadrózsában virul további szellemed S ahányszor két jegyes bolyongott boldogan S rózsát tépnek le az ifjú szerelmesek, Attól hűbb esküvés, attól hűbb csók fogan! S mikor szép éjeken leszáll a csalogány, A csalogány, amely szárnyas, dalos, szabad, Mámorba szédül ott rózsák illatán, S elbájolón csattog a csillagok alatt! 1904 BRONYISZLAV KEZSGN: Petőfi szobra Budapesten Repesz-szilánkok szagatták ruhájúi, fölveti göndör-fürtös, szép fejét — Arcára szellő surran a Dunán át, szól a szobor: elmondja életét. Színész volt — megszökött az iskolából, apja dühöngött: „Ne is lássalak! ..." S fagyban, viharban ment az ifjú vándor s dalolt, midőn minden baj rászakadt. Katonaság... A borjú nyomja vállát, kaszárnyában fát aprít, sepreget, de Heine-könyvet forgat éjszakán át „ és ír: magyar dalt, lázas verseket. Nem nyughatik, kit szomjú vágya kerget: indul tovább; hátán horpadt batyu Arcán megfagy a könny, amint kiserked, kisérő (ársa: éhség és a bú. Nem tudta még, hogy híre már a puszták fölött száll mint sugárzó tűzmadár, s inig markolta vándorbotját s a puskát: gyújtó szavát egy nemzet várta már. Aztán, midőn az ország iángralobbant, és mint a tenger megmozdult a nép: Küzdött a költő, száguldó sorokban s a szabadságért adta életét. . . . Repesz-szilánkok szagatták ruháját, fölveti büszkén göndör, szép fejét — Duna csillantja hűshullámú árját, szól a szobor: elmondja életét. Szerelemről szól s arról, hogy kivirrad: felkél a nép s minden trónust ledönt s arról dalol, hogy Negyvennyolc, te csillag, a népek fölött égsz örökre fönt! Dalolj, költő: szülőházad s az Alföld táját dalold s a megvadult Tiszát! Dalod nyomán kitárult a magyar föld és életed, e tündöklő világ . . A tiszta fényt korom, füst fojtogatja, de: véget ért a szörnyű éjszaka s felröppent a piros égboltozatra a szent szabadság hajnalcsillaga. Képes Géza fordítása A O Í7 A R Á TV <3 K R 0 iuJ^JbtxV 0 /TYJ AAIHATATIJA • XÖIIOÍJ £ MORA FERENC: •int'ly K*»r<*ki Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak maga se tudta számát. Négylovas hintón járt, tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is. No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak. — Aki pénzes, legyen kényes — ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy ő előtte mindenki lekapja a fején valót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg. — Ha én mindenkinek visszaköszönnék, mindig járna a karom mint az óra sétálója — szokta mondogatni kevélyen. A nagyapám nagyon szomorú alkalomal látta először a kevély Kerekít. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. 'Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kévély Kéreki. Hej, sietett is ám'mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt! — Hátha megszállja a jó lélek — gondolták magukban — és vet egy kis segedelmet a falunak. Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, va'ami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott szegényes ruháján, a poros csizmáján. — IIát az miféle jött-ment ott? -horkant oda mérgesen Kereki. — Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni ? — Nem ismerem az urat — felelte csöndesen a diákfélé. — Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok? — kiabálta Kereki nekivörösödve. — Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz sárga csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket. A-zzal ráütött a zsebére, úgyhogy megcsendültek benne az aranyak. De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza. — Meg nem süvegelem senki száz aranyát. Összenéztek a falubéliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki. — Nini — mosolygott kínjában - hát ha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák? A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyal, belecsúsztatta mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével. — Hja, atvamfia — most már csak Így tisztelte Kereki uramat — nekem is van most annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor miért köszönnék én kegyelmednek előbb, mint kelmed nékem ? De már erre egészen meghökkent Kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni minden áron. Meg is próbálta nagy alázatosra fogva a szót. — Kedves öcsém uram — kérlelte szépen — fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat is, és tiszteljen meg érte a köszöntéséve'. A diák eltette a másik ötven aranyat is és ráförmedt Kerekire: — Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kednek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza. Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le a süvegét a magamformájú módos ember előtt. Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki. Pedig lóhalálában vágtatott ki a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett ei a hálákodások elől. — Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr — rimánkodtak neki — hogy Iegven kit áldani még az unokáinknak is. — Petőfi Sándornak hívnak, — szóll vissza a deák, és búcsú/óban meglengette a darutollas süvegét. 17