A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-25 / 51 - 52. szám

Volt nekem egy kedves öreg barátom: a Kiszucsán János bácsL Én suttyó legényke voltam, verselgetö diák, aki előtt épp bezárták az iskolát. 6 meg deres hajú, kopaszodó öregember, aki abból élt, hogy a mások elnyűtt lábbelijét javítgatta. Ilyen deres hajú öregember barátom volt nekeifi több is a falunkban: például a rokkant lábú Takács Józsi bácsi, a dinnyés, akit fiatal korában hadgyakorlaton jegyeztek meg egész életére, aztán Nudli bácsi, ugyancsak féllábon, mankón járó hadirokkant. Mindkettőt bölcselkedésre hajlamos, különös embernek találtam. Takács József úgy tudta a nagy francia forradalom történelét, ahogy mi azt az iskolában sose tanultuk, s ahogy azt nem is volt szabad tudnunk. Nudii bácsihoz a rokkantsága vonzott. Hol mankóval, hol fatuskóvai pótolta meg hiányzó lábát. Mindkettő jóravaló szegényember volt. Milyen alapon barátkoztunk meg, magam se tudom pontosan. Hátuk mögött volt az egész élet tele tengődéssel, nyomorúsággal. Előttem meg ott volt minden: az ifjúság, tanulmányok, házasság, munka. Akkoriban mégsem találtam magamhoz illő fiatalembert. Nem rátartiságból -inkább valahogy idő előtt megöregedtem. Talán így sem igaz. Olykor ügy éreztem, hogy valami nagy, mély kútba estem, ahonnan hiába kiáltozom. Mintha ebben is megcsonkítottak volna. Mintha kezemlábam levágták volna. Talán beteg is voltam. Néha rajtakaptam magam, hogy bicegek, akár Takács József. Máskor meg azon, hogy tanácstalanul meg-megállok az utcán, mint a megfáradt, féllábú Nudli bácsi. Leveszem a kalapom (már kalapot hordtam), megtorlóm a homlokomat, s öregesen tovább ballagok. Eljárogattam a három öreghez, az utóbbi időben inkább csak Kiszucsán Jánoshoz. Ő volt a legvidámabb a három közül. Jobban mondva az előbbi kettő nem is volt vidám. Ö mindent tréfára fordított, még akkor is, ha keserűség vagy szomorúság érte. Keserűségre lett is volna elég oka, mert mestersége a háború alatt nagyon aláhanyatlott. Nem volt se fejnek, se talpnak való bőr, s ha hasznosan akarta tölteni idejét, a kertben és a ház körül keresett magának elfoglaltságot. Nyáron megtehette, de ősszel...? Igaz, ilyenkor mégis akadt javítani való. A parasztemberek elhozták megfoldani nyűtt, súlyos csizmáikat. Az asszonyok is agyonkoptatott, sárba való lábbelijüket. Az utóbbi időben a háború eseményei felbolygatták a falut. Eddig is sokan megérezték. Ki hogyan: legtöbbje kikopott ruháitiói és cipőiből. Zsírt, húst alig lehetett kapni a hentesnél. A dohányt, cigarettát már nem is említem. A férfiak közül többen odavesztek a frontokon. Apák vagy fiúk voltak, s az otthoniak gyászolták őket, és átkozták a háborút. Mindezek a dolgok, lia közvetlenül is érintették az embereket, mégis a távoli események visszhangjaként hatottak csak. Saját tapasztalataik alapján nem tudták felmérni, felfogni a világban végbemenő borzalmakat. De akkor, negyvennégy őszén szörnyű dolog történt, valami szörnyű dolog: megbombázták Érsekújvárt. Előtte valamelyik éjszaka az angol és amerikai bombázók szép tűzijátékot rendeztek. Apró ejtőernyőkön világító rakétákkal szórták tele az eget. Nem közvetlenül falunk felett - valahol délebbre. Aztán meg morajlott az éjszaka, és megrendült a föld. Az emberek kifutottak az utcára vagy a Vág töltésére, úgy bámulták e szörnyű kivilágítást. Már nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, Almásfüzitőt bombázták. Annak, aki nem élt meg hasonló katasztrófát, látványosság -számba ment az ilyesmi. Érsekújvár bombázása megdöbbentette és megriasztotta az embereket. Több falunkbeli épp a városban tartózkodott, s alig úszta meg ép bőrrel a légitámadást. Amint lehetett, sokan elmentek megnézni a pusztulást. Magamnak is dolgom akadt a városban. Az esti vonattal érkeztem meg. Tiszta, holdvilágos este volt. s én csaknem egész éjszaka olt kujtorogtam a szerencsétlen város utcáin. Ismertem itt minden követ, s most minden összevissza forgatva, szétzúzva, szétroncsolva hevert itt a közömbös éjszakai ég alatt. Elpusztult az álloc s más épülete, a három híd mögött az új telep, a Főtér, a Kispiac, s mit tudom én hány utca és ház tanúskodott a szörny űségrőL írtam. Olykor meg-megálltam — bambán és szélütötten. Valahol ... , :,I...». O-HI 1Ä7, egy iIUUCL VJ, ... - • — - -da? — s én a romok közé surranva elmenekültem. Akkor éjszaka hiába kerestem egykori lakás- és kosztadó gazdáimat. A ház megvolt ugyan. Ott állt félrebillent tetővel, repedt falaival üresen és elhagyatottan, mint egy kifosztott fészek. Ugyan hova lett a két házsártos öreg, s nevetőszemű csacska lányuk, Erzsike? A gimnáziumban a bombázás óta végképp megszűnt a tanítás. Az épségben maradt városrészek és utcák is valahogy idegenszerüen hatottak. Érsekújvár többé nem volt azonos önmagával. A bombák lesodorták a háztetőket, égremeredö bordazatuk egy szegény, agyoncsigázott ló hullájára emlékeztetett, amely megszakadt, kimúlt, s ottmaradt élettelenül az útszélen, meztelen, lerágott csontjait mutogatva a napnak. E szörnyű élmények után kezdtem úgy érezni, hogy valami mély kútba estem, ahonnan hiába kiáltozom. Tudtam, éreztem, köröskörül roppant erok mérkőzése folyik, s én hiába vagyok erös, fiatal, bele nem szólhatok sorsom alakulásába. Kopott ruhában, lyukas cipőben gyúrtam az őszi sarat — becsavarogva a falu határát, vagy otthon tétlenkedtem. Feszült, hosszú vajúdásomat nem enyhítették sem a könyvek, sem a hosszú séták. Üreg Kiszucsán János tréfái s a műhely szurkos, szegényes levegője olykor megvigasztaltak. Szerettem a dolgokon áthatoló, átlátó egyszerű bölcsességét. Egy nap, emlékszem, egymás mellé sorakoztatta a javítani hozott cipőket, csizmákat, könnyű női cipellőket, s valami különös törvény szerint osztályozni kezdte őket. Először is egy duplatalpú szép vadászcsizmára mutatott: — Ez a legnehezebb, de szél lakik benne. Nem is a csizmában, hanem a gazdájában. Ez a vadászcsizma Ferencei Károlyé volt — a Magyar Nemzeti Párt helyi fö korifeusáé. A parasztok nehéz, vasalt csizmájához ért. Akkor eltűnődött, megsimogatta fényesre suvickolt szárukat. Megtapogatta szeretettel ráncos fejüket, úgy dicsérte őket. — Ez a jóravaló lábbeli. Beleragad a sárba. Nem ereszti a gazdáját. Elszívtunk egy dohánylevélbe csavart jókora cigarettát. Kiszucsán bácsi közben kopácsolt, s hallgatott. Egyszercsak rámnéz és azt mondja: — Jó mesterség, látod! Ezt a kalapácsot senki el nem veszi tőlem. Be irigyeltem őt biztonságáért, nyugalmáért, pedig ebben az egyben tévedett. Elmúlt vagy hat hét, megint odavetődtem hozzá. Tél volt már. s én hiába kerestem őt a műhelyben. Az nyitva volt ugyan, de ö maga hátul az udvaron tettvett valamit egy farakás körül. — Mi szél ho-ott fiam? — A cipőmmel kéne tenni valamit. — Meh ikkel? — kérdezte, mert semmit nem látott a kezemben. — Ez- ami a lábamon van. Szomorúan megcsóválta a fejét: — Nem veszek én többé kalapácsot a kezembe. sak később értettem meg keserű-4 ségét, mikor a műhelybe tértünk, s leültünk a repedt, hideg kályha mellé. A műhely bizony üres volt. csak egy-két páratlan cipő hányódott az egyik sarokban. — Nincs anyag, minden bedöglött — mondta, s én éreztem, hogy nemcsak a mesterségére gondol. Megkínált szűzdohánnyal, maga is csavart egyet. Aztán furcsa ötlete támadt; ő maga is furcsállhatta, mert nevetett hozzá — igaz, kesernyésen, dc mé^'S nevetett. — Itt van a sarokban az a páratlan cipő. Vesd le a magadét, amarról meg szakíts egy darabka talpat, s verd fel magad, mert én nem akarom megszegni a szavam. Nem tudom mindmáig, tréfának szánta-e, amit mondott. Én kaptam a szaván. Eleget ültem itt a műhelyben. Volt időm ellesni, hogyan csinálja, s meglepetésére valóban nekifogtam. Most ő nézett engem ahogy én szoktam őt annak idején. Annak rendje és módja szerint átplántáltam a talpat a páratlan cipőről az enyémre. Szakszerűen csinálhattam, mert megdicsért: — Jó suszter lett volna belőled. Odanyújtottam neki a cipőt, hadd nézze meg. Sokáig forgatta a kezében. — Erről mit gondol, milyen a kaptafája? Elértette a célzást, de nem sorolt semmiféle osztályba. Elnézett a fejem felett, s aztán szomorúan ennyit mondott: — Tudom, szeretsz firkálni, hát írj egyszer egy verset az öreg Kiszucsánról. Elnéztem hosszan a hideg kályhát s a szegényes szerszámokat. A kalapács koppanva kihullt kezemből. Az a kalapács, amit az ő kezéből a háború ütött ki. Hiába módosította igazságát úgy. hogy a két kezét mégsem vehetik eL A féllábú Nudli bácsira gondoltam. Bizony annak a lábát is elvették. Mindenétől megfoszthatják az embert, akkor is, ha semmije sincs, még önmagától is. Eleven tagjaitól, emberi méltóságától, életétől is. Most értettpm meg, hogy ő maga is beleesett abba a mélységes, feneketlen kútba, ahonnan én hiába kiáltoztam. Idős, megfáradt ember volt. Tréfás kedve is elhagyta. Mestersége is kimúlt, s ö maga is elmúlik, mert nincs, ami megtartsa. Hirtelen felriasztott tűnődésemből: — írsz-e verset, gyerek...? — írok, János bátyám. -. Ott pihen már a tornóci temetőben, s én azóta is törleszteni adósságomat, mert mifelénk sok az egyszerű bölcs, okos ember — sok a János bácsi, aminthogy előttem még az élet, csak egyet kívánok magamnak: bár minden adósságomat megadhatnám. BÄB! TIBOR 1«