A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-12-06 / 49. szám

SIMKÖ MARGIT Béke és háború Fekszem s kezemben könyvet tartok. Remekmű, másképp nem is tartanám. Gyönyörűséges, boldog percek ... délután, ebéd után. Ekkor rászáll karomra egy légy, egy légymammut, s kikezd velem. Megrándul bőröm s ö meg sem mozdul. Szemtelen, jellemtelen. Én elnézően legyintek egyet: — hagyj békén, hisz én nem bántalak! — s olvasok tovább. Ö belém szúr ezalatt, orrom alatt. Megfordulok, ő zúg, búg, kering; gyengének vél és támad, vadul. a Nyakamba csíp, felszisszenek, s ó álnokul visszavonul. Egy pillanat és újra rám száll. . < — Ez már sok, én magam nem hagyom — éj könyvemet, a klasszikust felkapom s felé csapom. Eltaláltam öt s az ablakot, könyvem szétszakadt, békés szobám feldúlva, mint a csatatér. Délután, ebéd után. Te légy, vígan élhettél volna, s én se lennék ily szomorú, ha meg nem támadsz. Lám, ennyit ér a háború, a háború ... Simkó Margit €íyerekszáj Hol van a világ vége? A harmadik szovjet holdrakéta kibocsátása után néhány nappal a vonatban ültem a fiammal. Felkészültem a hosszú utazásra, elláttam magam olvasnivalóval. Mindenekelőtt az újságokat tanulmányoztam át, az űrrakétáról szóló legfrisebb jelentéseket, majd pihenésül kinéztem az ablakon, és figyeltem a mellettünk elrohanó tájat. Milyen furcsa — gondoltam életemben ki tudja hányadszor —, hogy úgy látjuk, mintha a táj száguldana el mellettünk, pedig valójában a vonat rohan velünk. Álljunk meg egy pillanatra! Valóban rohan ez a vonat? Gyors fejszámolás következik. A holdrakéta másodpercenként 11,2 kilométeres kezdeti sebességgel halad, tehát egy perc alatt 672 kilométer utat tesz meg. Megdöbbentő! Nem csoda, ha ezen ismeretek birtokában a jámbor utasnak elfogy a türelme, és az előzőleg rohanásnak nevezett helyzetváltoztatást most már csupán döcögősnek nevezi. A fiam az elején nagyon élvezte az utazást. Kinézegetett az ablakon, az állomásokon sürgö-forgó embereket figyelte, majd a szakaszban levő utasokkal próbált barátkozni. Harmadik órája utaztunk már, az olvasnivalóm elfogyott, a vonat egyre kihívóbb lassúsággal cammogott a kitűzött cél felé, amikor a gyerek beszédbe elegyedett velem. — Mondd, kérlek, hol van a világ vége? — hangzott az első kérdés. Aprólékosan — de úgy látszik még sem túlságosan értelmesen — elmagyaráztam. hogy a világnak nincsen vége, de a gyerek makacskodott, nem hitt nekem. — Ha én elindulok és megyek, mindig csak előre, akkor, ha nagyon sokáig megyek egyszer csak mégis el kell jutnom a világ végére — állította. Irigylem a szülőket, akik majd az űrhajózás korában élnek. Gondolom ez a probléma, hogy hol van a világ vége, a legifjabb nemzedék előtt is probléma lesz, de mennyivel könnyebb dolga lesz a szülőnek. Egyszerűen kézenfogja a kíváncsiskodó csemetét, beülteti az űrhajóba, eltávolodik a Földtől néhány ezer kilométerre, és megmutatja, hogy a Föld, azaz a gyerek szájával élve a „világ" gömbölyű, tehát nem lehet vége. Én csak a régi, elavult módszerekkel próbáltam magyarázni, például, hogy a tengeren közeledő hajónak először csak a kéményét látni és így tovább. Végül is megértette, vagy talán elfáradt, nem tudom, de elhallgatott. Rövid idő múlva újból megszólalt. — Ez milyen vonat, amiben most ülünk? — Ej, fiacskám, a csallóközi személyvonat — válaszoltam. Dicséretemre legyen mondva, lenyeltem a jelzőket, amelyek a vonattal kapcsolatban tolultak ajkamra. — Akkor én már tudom, hol van a világ vége? — kiáltott fel diadalmasan. Bosszúsan néztem rá. Kárbaveszett volna a magyarázat? — Ha Bratislavában beleülök ebbe a csallóközi személyvonatba, akkor Komárom a világ vége. Kezdtem volna elölről a magyarázatot? Inkább hallgattam. N. I. Evike nem enged Gyermekeink már régen fészekhagyők lettek, szétszóródtak a szélrózsa minden irányában. Ezért most szomszédunk Évikéje tölti be nálunk a „pótgyerek" szerepét. Nemrég múlt három éves a szénfekete hajú, bogárszemü csöppség. Valahányszor belép otthonunkba, mintha életünk alkonyába egy csóványi napsugár lopakodna be vele az ajtórésen, hogy bearanyozza hajlékunkat. Csacsogása megnevettet, elfeledteti köszvényünket, és rövid időre kiragad ólomszürkén múló napjaink egyhangúságából. Évikének rengeteg dolga akad minálunk. Először is szétteregeti kiesi, de annál öregebb kutyánk vackát. Ha kész az ebéd, megkóstolja a levest, és felvont szemöldökkel bírálgatja, van-e olyan, mint a hazai. Utána megindul a terepszemle, a kérdezősködések és összehasonlítások végtelen özöne: „Miért van neked néni, ilyen csíkos ruhád? Az én anyukámé is csíkos, de azon... pöttyök vannak! — Nekünk is van ilyen piros virágunk, de az sárga stb." Múltkor mindenféle limlom akadt a kezembe. Elhatároztam, megtréfálom a kislányt. Egyenként elébe raktam az ócska tárgyakat: egy asztali csengőt, egy okarínát, egy múlt századbeli távcsövet. Ezekről ugyan bajosan mondhatja majd, hogy: „Nekünk is van ilyen!" Éviké lemondóan mustrálgatta a számára ismeretlen holmit, azután pedig kutatóan járatta körül tekintetét a szobában. Hátha talál még valamit, amiből „nekik is van odahaza." Végre felragyogott a szeme, mert a függölámpa üveggömbjén két legyet fedezett fel. Örömében felsikoltott, majd diadalmasan kivágta: — Nekünk is vannak ilyen legyecskéink a lámpán, de azok sokkal nagyobbak ám! K. E. A nép kedvence December 1-ére egy szomorú évforduló esik. Huszonöt évvel ezelőtt ezen a napon oltotta ki a zinovjevista—trockista merénylő a nép kedvencének, Szergej Mironovics Kirov elvtársnak, a párt egyik vezető egyéniségének életét. A párt és a szovjet nép egyik kiváló szervezőjét, lelkes agitátorát, nagy tehetségű népszónokát veszítette el Kirov elvtársban. 1886-ban született Urzsumban. Nehéz anyagi viszonyok közepette nőtt fel. Hétéves korában teljesen elárvult. A nagyanyjánál, majd egy gyermekotthonban nevelkedett. A kazanyi gépipari iskolán végezte tanulmányait. Vjatkában (mai kirovi terület) a cári rendszer számos politikai száműzött jé vei ismerkedett meg, köztük több bolsevikkal. A cári rendszert már a szülői házban megtanulta gyűlölni. Ismerettsége bolsevik forradalmárokkal az OSZDMP bolsevik szárnyának soraiba vezette. 1905 óta aktív forradalmi munkát végzett, sztrájkokat szervezett. Három ízben ismerkedett meg a cári börtönnel Nagyon népszerű volt a kaukázusi népek körében. Vlagyikavka volt forradalmi tevékenységének központja a cári zsarnokság éveiben, amikor az elnyomatás kétszeres erővel nehezedett az oroszországi nemzetiségekre. Kirov élvtárs lángoló szónoklataival, kitartó meggyőző munkájával forradalmasítani tudta az itteni nemzetiségi tömegeket, és Szergo Ordzsonikidzevel együtt elérte, hogy egymás után ismerték el a Népbiztosok Tanácsának kormányát. A forradalom utáni években komoly párttisztségeket töltött be. A lenini elvek bátor harcosa, a marxi-lenini tanítás rettenthetetlen védelmezője a trockista-zinovjevista frakcióval és a párt nyílt és leplezett ellenségeivel szemben. A párt Leningrádba küldte Kirov elvtársat, amikor a trockista-zinovjevista klikk a leningrádi pártszervezetben iilö embereire támaszkodva fékezni próbálta a szocialista országépítés bolsevik irányvonalának megvalósítását. 1926-ban a leningrádi pártszervezet első titkárává választják. Ebben a tisztségében elszántan küzd a párt fő irányvonaláért, a bolsevik átért, a párt sorainak tisztaságáért. A leningrádi terület üzemei csakhamar egyre növekvő sikereket értek el az ötéves terv feladatainak teljesítésében. Az alattomos ellenség dühe fokozódott. Ezért dördült el a gyilkos lövés a Szmolnij Palotában. Kirov elvtárs önfeláldozó harcos bolsevik. a párt mindvégig hü fia volt. „Nincsenek boldogabb emberek azoknál, akiket bolsevikoknak neveznek" — hangoztatta lelkesen. A párt és a nép nagyon szerette hü fiát. A nép kedvence jelzőt érdemelte ki életével és művével. A moszkvai Pravda így emlékezett meg róla halálakor: „Nyíltsága, vasakarata, a forradalom lelkes népszónokának rendkívüli tulajdonságai az igazi leninistát jellemző szívélyességgel, nyájassággal, sugárzó melegséggel és szerénységgel párosultak elvtársi és baráti kapcsolataiban." <L) 9