A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-19 / 29 - 30. szám

BARS! IMRE Tengerek emléke Gyermekkoromban találkoztam először a tengerrel - igaz, csak képzeletben. A nyári szünidő első napjaiban lehetett. A Perec partján, füzesek árnyékában heverésztem, és vágyódó gyermekszemmel bámultam a fodros felhőket, a ringó búzamezőket, és szomorúan pillantottam délfelé, ahol a látóhatár szélén az álmok kék óceánja összeölelkezett a róna aranyló kalásztengerével. Csapongó fantáziám kergetőző fehér vitorlásokat varázsolt az égbolt végtelen kékjére, messzi pálmaszigeteket, mesebeli városokat minaretekkel és turbános müezzinekkel. S nagyon, nagyon szomorúan tértem haza édesanyámhoz. Nincstelenjánosok gyerekének akkoriban még a Duna is elérhetetlennek látszott. Nem sejtettem, hogy egy világégés és egy embertelen társadalom felbomlása teszi majd számomra lehetővé, hogy megláthassam Észak, Dél és Kelet csodás tájait. Aztán a senkikből minden lettünk. Régi rozsdás sorompók előttünk már nem zárták el csörömpölve az utakat, és a rejtett vágyak valósággá váltak. Gyorsvonat, gőzhajó és repülőgép messzi országokba vittek, soha nem látott vidékekre. Fürödtem nyári alkonyatkor a Kronstadti-öböl hullámaiban, csónakáztam az Eszaki-tengeren, halásztam régi kálózok ivadékával a kék Adrián. Balkáni hegyóriásokra bámultam a magasból, röpültem a sztyeppek és ázsiai sivatagok felett. Madártávlatból csodáltam az Aral-tó ezüst tükrét, a Kaszpi-tenger színskáláját, a Kaukázus hófödte ormait, és nem bírtam betelni az Ararát szépségével. Moszkva utcáin Szép Ernő verseket idéztem, míg Taskentben földim, Bányai Kornél, a „Nyugat" költőjének emlékeit kutattam. Bokharában Vámbéryre emlékeztem, és Szamarkandban meghatottan álltam Tamerlán sírjánál. Láttam Rusztavelll szobrát Tblliszben, és egy régi magyar betűmetsző mesterre gondoltam. Emlékezetemben mégis a Feketetenger sötétkék és feketébe játszó haragoszöld hullámainál időzöm el a legszívesebben. Az egészben azonban az a legfurcsább, hogy tulajdonképpen nem is tudom miért, hisz Közép-Ázsia ősi városai, Grúzia hegyei, Örményország fennsíkjai történelmi és műtörténészetl szempontból nézve több mint valószínű, sokkal gazdagabbak, mint Batumi, Szuhuml, Szocsi, Tuapsze, Potl... Vegy talán mégsem? A Fekete-tenger keleti partvidéke — a régi görög mitológia Kolkhisze volt ugyanis annak a Perec partján álmodozó, kékszemű, szeplős arcú kisfiúnak minden vágya. Lehet, hogy ma talán már szégyenkezni fog, ha bevallom helyette, hogy megkönnyezte a sziklához láncolt Prométheuszt, gyűlölte a rossz és kapzsi Aeitosz királyt, aggódott Herakleszért meg Jázonért, sajnálta Medeát és irigyelte a Vendéglátó-tenger hullámain vidáman vitorlázó argonautákat. És még valami! A cári birodalom volt rabszolgáiból lett szovjet emberek, akiket Lenin megszabadított bilincseiktől, éppen itt, ezeken a helyeken bizonyították be az emberi ész végtelen hatalmát, béklyóba verve az örök természet romboló erőit. Kétségtelen, hogy a szovjet tudomány és technika a néhai Kolkhisz vidékén sokkal nagyobb és hasznosabb csodákat vitt végbe, mint amilyeneket a mondák korában Zeusz és ollmposzl pereputtya állítólag müveit. Űgy emlékszem, hogy régebbi riportsorozatomban már írtam Potiról, erről a kis, fekete-tengeri kikötőről, ahol a cárok Idejében a malária három év lefolyása alatt elpusztította a városka helyőrségét, és hogy ennek a rettenetes állapotnak csupán Szamarkand: A Sahi Zinda mauzóleum Taskent: A bazáron с •я » t 0 о. I» V о> 5 «> •to S <S V ь» в 1 1 а э Ö я !*! '