A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-22 / 47. szám

KOMAROMI JÁNOS Csúnya szájú, kéromkodós emberként tartották számon Rlfifket, a péket, Amikor hosszú halészbotjaival a vállán a Duna felé kacsázott, senki sem merte megkérdezni tőle, hogy hővé megy. Ha mégis részánta magét valaki, káromkodászuhatag volt a felelet. Illyenkor egyik válláról a másikra vágta a horognyeleket mérgében. jrfidön a kikötő rácskerltése felőli oldalán ment, a botok véget hozzáverődtek a vasrudakhoz, és olyan kellemetlen hangot hallattak, mint mikor a pajkos gyerekek vonalzójukat végighúzzák az üzletek redőnyein. Maga sem tehetett róla, hogy ilyen csúnyán tudott csak menni. Talán negyven esztendeig dolgozott egyfolytában a meleget lehelő pékkemencék előtt. Egy nemzedéknek sütött ízletes, ropogós héjú házi kenyeret. Az ő életében nem volt a városban kenyérgyár, vagy önműködő kemence. A sütés azt jelentette, hogy hajnalban ott élit már a kemence szája előtti gödörben, és könnyű" nyelű lapátjával egymásután rakta be a vizes kefével megcirógatott nehéz tésztát. A lapát terhe megfeszítette Izmait. Lábát meg kellett valamiben támasztania. Már alkalmatosság a gödörben nem lévén, térdelt feszítette egymásnak negyven éven ét. Rlfliknek olyan tökéletes X-lába volt, amilyenről csak nagyanyám tudott mesélni, mikor a sánta emberek kerültek sorra. Nehézkes járása miatt mindig csuromvizes volt az izzadságtól. Fekete haja megcsúszott nedves homlokán és a szemébe lógott. Akik Ismerték az öreg péket, azok csak legyintettek. Csak hadd törje magát a vén bolond, úgy sem fog semmit. Nem szeretik az ilyen mérges, csúnya embert a halak. Az öreg mit sem sejtett erről. Minden nap végigkerepelte horognyeleit a kikötő vasrácsán, aztán végigballagott a dunaparton, míg végre megérkezett szokásos helyére. Ez egy nádas övezte csizma alakú kis félsziget volt. Leterítette a zátony finom homokjára háromnegyedes prémes kabátját. Rátelepedett. Aztán mérgesen, mintha a vizet Piros virág Kis cserép virág, piros Integet még az üstben, s ügy tiitslk, mintha szép leány pirulna most előttem. Kit itt felejtett lám a nyár az ablak szögletében és borzongva és meztelen hajlik a gyenge szélben. A szemem lassan behányom, hogy őrizzem e percet, a szemem lassan behányom, ne lásson soha szebbet. DÉNES GYÖRGY meg akarná korbácsolni, bevetette horgait. Szakállasai végén mindig aranysárga gyömbéres" kenyér ingerelte a halakat. Pontyot és véres szárnyú keszeget szeretett volna fogni. Az ő csemegéjük ez. A kíváncsi fiatal csukák mintha csak megsejtették volna, a gyömbér rendeltetését, nem éreztek veszélyt, egészen közelre merészkedtek. Elnézték, hogy pár perc alatt mennyire megváltozott a pék arca. Ráncai eltűntek, ahogy a locsogó vizre bámult, haját hátrasimította a mindig fújó, iszapszagú dunai szellő. A nádas meg valami szomorú nótát fütyült. A pék mosolygó fogatlan szája megremegett, és kibuggyant rajta agyongyötört, lelkének minden bánata. Rekedten, krákogva Indult a bátortalan hang, aztán mégis nótává szépült. „Sárbogár, Dombovér, csókja csábit engem, Sérbogár, Dombóvár ringasd el a lelkem ..." Szállt, repdesett a vlz felett a magáratalált lélek sóhaja. Meghallották a kacsák és csőrüket szárnyuk alá dugták, szundikáltak. Egyszer Krípec-Tóth, a halászok háry-Jánosa éppen akkor haladt el Rlflik mögött, amikor énekelt. A nagjf, vöröskezü hentes hirtelen megfogta felesége karját. - Te! Hallod? Állj meg! Ez nem is bolond! - Persze, hogftr nem. Láttál te már olyan bolondot, aki a feleségét minden nap kizavarja a piacra perecet árulni, ő meg addig kényelmesen elhorgászgat 71 - suttogta Tóthné. - Hát ezt meg honnét tudod ? - indultak tovább. - Az asszonyok fünek-fának mesélik. Ott árul állandóan a villanyelosztó épülete mellett. És Rlflikné valóban minden nap ott handabandázott. Kétméteres hosszú rúdon cipelte az egymásra rakott sóspereceket. A piac közepén lévő transzformátor-ház egyik oldaláról átszuszogott nehéz perec-csomagjaival a másik oldalra, ha ott nagyobb volt a forgalom, Szeme a második féldeci rumtól már üvegesen csillogott, de nyelve, az annál inkább elszabadult. Látásból mindenkit Ismert, mindenkit megszólított. Nem volt olyan telki szenynyes a városban, amiről ő ne tudott volna. Élete célját, az örökkévalóságot, a megdicsőülést jelentette a piac neki. Elment volna akkor is, ha perecet ólomból lettek tolna. Ezt eddig senkinek sem vallotta be. Még az urának sem. Az öreg Kifliket nem azért szidta, hogy rtem jár a piacra árulni, hanem azért, hogy nem hozott még haza egy halat sem, - Mert maga csak az élvezetjeinek van. Én meg töröm a derekamat klgyelmed helyett ls. De legalább volna valami látszatja. Riflik Ilyenkor egy ideig a bajuszát rág-' ta, aztán bagótól rekedt hangján megcsikordult. - Csak hazudd magadat a világba Katyi, csak hazudd magadat a világba! Az asszony erre a szóra, mint egy varázsigére elhallgatott. Ilyenkor jobbnak látta elrohanni a piacra. Rlflik meg mosolyogva, káromkodva kiballagott a megnyugvást adó dunapartra. Egyszer, mikor a nád éles levelei téli álomba fonnyadtak és kidugták az Almot őrző bolyhos sapkájukat, a partról oda lehetett látni Rlflik tanyájára. Éppen letérdelt és a part felé vontatott egy fickándozó halat. A bot meghajlott, a zsinór kifeszült, ás a kis állat már egy új világot csodált Kései Ivás szülötte lehetett, mert alig volt tenyérnyi a fejétől a farkáig. Rlflik óvatosan kiakasztotta a keszeg szájából a bökös acéldrótot. A hal fejét maga felé fordította. Megsimogatta puha hasát. - Te még kicsike VBgy! Élj még! Aztán visszacsúsztatta a vízbe. A szomszédos halászok, akik Rlflik minden fogását félszemmel figyelték, csodálkoztak a látványon. - Te, Riflik mégiscsak bolond - újságolta a látottak után Kripec a feleségének. Aztán nem esett többet szó a pékről. A dunapart megvigasztalta, boldoggá tette ezt a rút külsővel büntetett melegszívű embert. Az emberek figyelmét más foglalkoztatta. Egy szép napon ugyanis hatalmas úszó kotrógép kötött ki a halászok és a kacsák paradicsomában. Szabóék szlvárványfejü gácserje a vízben, az öreg pék megszokott zátonyén egy pillanatra megrettent. De ez sem igazán, csak egy pillanatig tartott, mert gyorsan megszokták a csikorgó kavicsotiszapot okádó hajót. A halászok ugyan elhúzódtak a kotró mellől, mert a zaj elriasztotta a halakat. Rifilket másfél évig űzte a báger tovább és tovébb. Gszvégi délelőtt volt. Az érett nádakra ökörnyálat csavart a dühös szél. A vlz párás meleget lehel az idegenből jött hideg szél felé. A kavicstornyok között a sánta pék rohant végzetes, utolsó útjára. Talpa alatt cuppogott az elózó nap kiöntött Iszap. Párszor térdre is esett a kiálló nagyobb kavicsokban. Nagynehezen odaért a régi part utolsó darabjához. Éppen akkor vontatták a kotrógépet. Nem tudta, mitévő legyen: letelepedjék-e, kivesse-e horgait utoljára. A parton egy helyben topogott. Közben a gép elkezdte önteni magából a kavicsot. Éppen oda, ahol előző nap leült. Csak krákogott, topogott a parton. Füjta az orrát, dörzsölte a szemét. Senki sem hitte volna, hogy sir. Azóta senkt sem látta az öreg péket. Sem a Duna partján, sem a városban. Azt beszélték, meghalt a vén bolond. Állítólag a szivének volt baja.