A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

— A kulcsot! ... Megsebesült... Mire anyja felriadt, ő már nyitotta az aj­tót. Eszébe sem jutott, hogy valami kendőt kapjon magára. Egy szál ingben állt a bezú­duló hideg levegőben, amely T -edett, ko­romszinű haját lobogtatta. S már benn is állt a férfi, a sebesült. De nem Joachim volt. Mindhárman kisértetlátó szemmel meredtek a jövevényre. Éva anyja szólalt meg elsőnek. — Uramistenem ... Gyuszi . ., Hogy kerülsz ide? Mi az? Te vérzei! Már vezette, már bontogatta ruháiból, fek­tette, gondozta. A kerülő bort b—ott, szalon­nát kerített. — Erősítsd magad, fiam. A sebesült csöndesen feküdt, és szemét ál­landóan Éván tartotta, aki sóbálványként állt még mindig az ájtó közelében, mintha képte­len lenne felfogni az eseményeket. - Éva ... — szólította halkan a fiú. A lány odament, letérdelt eléje s csöndesen sírni kezdett. Fájt a szive a fiúért, de tudat alatt méginkább talán magáért. Olyan zavaros minden . . . hát most mi lesz? Megállapították, hogy Gyuszi szerencsére csak könnyen sérült meg a vállán, de a vér­veszteség legyöngítette. Az asszorv úgy ajná­rozta a fiút, mintha a sajátja volna, úgy né­zett rá, mintha a megmentőjét látná benne, s kinyilatkoztatásként hallgatta minden szavát. - Csak két napja érkeztem. Szovjet par­tizáncsoporttal. Itt már én igazítottam el őket, mivel idevalósi vagyok. Lőszert is hoztunk magunkkal, az itt harcoló bajtársaknak. Hogy hogyan kerültem oda? Átmentem. Hatan szök­tünk át a századomból. Onnét persze már nem tudtam Írni. Éva, Évikém, no, ne sírj — simogatta gyengéden a lány haját itt va­gyok már és nemsokára minden jó lesz. Ide igyekeztem az éjszaka, mert ... no, hát a szívem húzott. Már hallottam róla. hogy se­gítnek a mieinknek, ha tehetik. Ügy tudom, az utóbbi időben nagyon ellepték a környéket a németek. Az úton ért ez az ostoba golyó. Pedig ide igyekeztem, eszem ágában sem volt harcba bocsátkozni. Véletlen. Rajtaütöttek az egyik előretolt szárnyunkon. Erre nem számí­tottunk. A lövésekből úgy vettem ki, hogy a németek pontos terv szerint vonultak fel. Érthetetlen. Köztünk nincs áruló. Csak a fa -luban lehet valaki, aki ismeri az egész tere­pet és tanácsokat ad ezeknek — ejtette ki az utolsó szavakat megvető gyűlölettel. A kerülőné fejében egyszerre szörnyű gya­nú kezdett ébredezni. Olyan gyöngeség szállt a lábába a gondolattól, hogy a kanapé szé­lére ereszkedett. Szemében titkolt rémttiet. ült. Hatalmas úristen, csak ne legyen igaz - fo­hászkodott magában szüntelenül. Aztán erőt vett gyöngeségén. - Fiam, be kell, hogy tegyelek Éva kam­rájába, addig majd ő idekint pitién le. Gyak­ran beállítanak azok a latrok teázni, meg egy kicsit melegedni. Nem kérdik ám, hogy éjjel van-e, vagy nappal. Az Éva szobájára nem kíváncsiak. Másnap délben a sebesült már felkelt, és csak az óvatosság tartotta vissza, hogv ne ebédeljen kint a konvhában a családdal. Csak­nem ebédig aludt, a szürkületkor készült visz­szatérni a hegyekbe. Éva ki-bejárt, az ételt hozta, éz edénveket vitte, a nárnáját igaz­gatta, de a szeme és a mosolya szomorú volt nagyon. Miattam szomorú szegény - simo­gatta szeretetteljes pillantással a lányt —, aggódik értem . .. nagyon ráijesztettem az éjjel. — Maradj már egy kicsit — kérlelte. — Üli Ide az ágyam mellé, hisz még alig lát­talak. Mosolyogj a szemebe, Éva. Olyan jó, hoqy újra foghatom a kezed . . . Még álmom­ban is éreztem a Dárnád illatát. Látod, itt fekszem a te ágyadban, pedig még gyűrűnk sincs. Ezért érdemes volt elszenvednem ezt a kis sebesülést... No, mosolyogj! Ne félj, nem sokáig várunk már a kézfogóval Közvetlenül ebéd után beállított Joachim. Feltűnt neki a lány viasz-safne. - Évácska, mi baj van? - Nem tudom. Beteg vagyok,, nagyon rosz­szul érzem magam. - Van lázad ? A lány tagadólag intett. — Akkor gyere, egy kicsit sétálunk. Ta­lán jót ' tesz majd. — Nem, nem! — tiltakozott a lány hevesen. - Inkább lefekszem. Rettenetesen fáj a fe­jem. Kérem, ne is maradjon tovább. Az öregek is mintha ecetet nyeltek volna — nézett rajtuk végig a hadnagy. Kelletlenül felállt és elköszönt. Bosszantotta, hogy elma­rad a csókolódzás a szép fruskával. Nem volt kedve, hogy azonnal visszainduljon a faluba. A hegynek vette útját. Szemét maga elé szegezve rótta a kapaszkodót. Egyszerre friss lábnyomokra lett figyelmes. „Erre aligha jár valaki most a faluból. A hegyi ordasok me­részkedtek volna megint egészen idáig ? Ah, ni — meresztette a szemét -, hiszen itt vé­res a hé! Gondos vizsgálat után még további vérnyomokat talált. „Hm. Ezek szerint talán vissza sem ment. De akkor hol lehet?" Kezét hátul összekulcsolva topogott a nyomok kö­rül. „Lehetséges volna? - morfondírozott. Minden lehetséges. Itt mindenki megbízhatat­lan. Éjjel is elmaradt a várt siker. Mintha csak számítottak volna a támadásunkra. No, majd meglátjuk!" Leszállt a szürkület, az erdőkerülő házának ablakában fény gyúlt, ugyanakkor a kert hátsó kapuján két ember lépett ki az erdőbe. Az egyikük vállán fehér köpeny. — Arra megyünk a tölgyfa felé. 'Addig el­kísérlek. 0, jaj, Gyuszi, én nem tudtam, hogy te a partizánok között vagy! — Évácska, nem szabad ezért annyit sírnod. A front sem kevésbé veszélyes. — Nem "tudtam, nem tudtam - hajtogatta a lány egyre. — Ott a helyem... az egész népnek mel­lettük a helye . . . Beszélt, beszélt, magyarázott a fiú, de Éva alig hallott belőle valamit. — Igen, a partizánok . ,. tudom . .. hiszen mi is vásároltunk a számukra egy ideig élel­met, amíg a németek rá nem ültek a nya­kunkra. De miért támadtok rájuk úgy or­vul ... — Éva, csacsiságokat beszélsz — felelte a fiú, kissé már fáradtan a hiábavaló igyekezet­től. — Ennyire nem lennél tisztában . . . majd minden jó lesz, ha ezek végleg kitakarodnak, és nemsokára együtt leszünk — vigasztalta magát. Áz óriási tölgy kopár ágai már. előttük.-me­redeztek. A fiú megállt. Éva megremegett, mert tudta, hogy Gyuszi a búcsúnál majd meg akarja csókolni. Hogyan fogadja o ezt a csókot? Gyuszi megfogta a kariát, de még mielőtt a régi ismerős mozdulattal feléje hajolhatott volna, felszegte fejét. Valami zörrent a fák közöt*. Katonai zseblámpa éles fénycsóvája világított bele Éva ijedségtől tágranyílt sze­mébe. Revolver csöve meredt rájuk, s a lány fülének ,iól ismert hang szólította fel "Őket: — Fel a kezekkel! Gyuszi ugrani szeretett volna, egyenesen ne­ki a revolveres torkának. Üvöltött benne az életösztön és a düh. Hát itt és így kell nyo­morultul elpusztulnia? Nem maradt ideje, hogy fegyveréhez nyúljon. Sötét arccal, las­san emelte fel kezét, mlg haja tövéig elfu­totta a harag és a megalázó tehetetlenség bíbora. — Hát igy vagyunk őrangyalom? — szi­szegte Joachim a lány arcába, miután egé­szen közei lépett. - Itt is angyalkát játszot­tál? - nevetett epésen. - Most már értem az éjszakai kudarcot. — Éva! - hördült fel Gyuszi megsebezet­ten, s szemei hitetlenkedve, irtózattal me­redtek a lányra. Kérdés lobogott bennük, le­leletre várva. Éva mint az örült ragadta meg a hadnagy kabátjának hajtókáját és lázasan beszélt: — Joachim! Én nem... higgyem nekem! Egy szót se. Ma éjjel jött csak. nem is tud­tam. Ugye nem bántja? Ne bántsa őt, ő az én . vőlegényem .. . a vőlegényem, Joachim! A hadnagy mellére vetette magát, aki alig értett valamit a kapkodó, eszeveszett szavak­ból. Ellökte a lányt, most csak a férfival tö­rődött. — Az utolsó perceit éli, az nem kétséges. Semmiről nem fogom faggatni, kivételesen semmire sem vagyok kíváncsi, csak arra fe­leljen, ez a rongy - intett a lány felé — maguknak is fecsegett? Igy is, úgy is. az lesz a sorsa, ami a magáé, feleljen őszintén. A partizán Évára nézett. Tekintetében mér nem volt más, csak mélységes, halálos szo­morúság. Aztán újra a hadnagyra emelte te­kintetét, és némán, tagadólag intett a fejével. — Persze, sohasem fogom megtudhatni, hogy gavallérkodik-e csupán, vagy igazat beszél. A kisasszony talán nem lesz ilyen szűkszavú. Forduljon meg! Akkor eszmélt fel Éva, hogy mi készül. — Nem! - ordította, és most Gyuszi elé vetette magát, hogy testével óvja, de már késő volt. A lövés eldördült. A fehér köpe­nyes-'álak megingott, és furcsa, csukló han­got hallatva eldőlt a lucskos, hóban. Éva borzadva nézte, és .térdre esett mel­lette. — El onnét — rikoltotta a hadnagy, és másodszor lökte félre a lányt, hogy az el­terült a földön. Először elvesszük a fegyve­reit. Elszedte a halott puskáját, töltényeit, re­volverét. — Te se érdemled még az életet — nézett a lábainál heverő lányra —, de nem öllek meg. — Mit csinált, 6, mit csinált — vinnyogott a lány, és megint közel kúszott a holttesthez. A hadnagyban megvillant a gondolat, hogy még az övé sem volt ez a szép, kívánatos teremtés, s jó lenne legalább . . . Üjra a hó­ban siránkozó vonagló kis rongycsomőra né­zett, de elment a kedve az ölelkezéstől. Éva észre se vette, mikor maradt egyedül a halottal. Világosodott már, s' ő átázva még mindig ott didergett mellette. Aztán, ahogy reggel lett, hirtelen könyörtelen józanság vál­totta fel félig önkívületi állapotát. Felállt, amennyire birta rendbe tette a halottat, feje alá a hó alól előkapart mohát, avart rakott, összekulcsolt kézzel még nézte egv ideig, az­tán elindult a pár lépésre álló tölgy felé, és leoldotta kabátjáról az övet. . . Még meleg volt, mikor a kétségbeesetten kutató anyja rátalált. !9

Next

/
Thumbnails
Contents