A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

— A kulcsot! ... Megsebesült... Mire anyja felriadt, ő már nyitotta az ajtót. Eszébe sem jutott, hogy valami kendőt kapjon magára. Egy szál ingben állt a bezúduló hideg levegőben, amely T -edett, koromszinű haját lobogtatta. S már benn is állt a férfi, a sebesült. De nem Joachim volt. Mindhárman kisértetlátó szemmel meredtek a jövevényre. Éva anyja szólalt meg elsőnek. — Uramistenem ... Gyuszi . ., Hogy kerülsz ide? Mi az? Te vérzei! Már vezette, már bontogatta ruháiból, fektette, gondozta. A kerülő bort b—ott, szalonnát kerített. — Erősítsd magad, fiam. A sebesült csöndesen feküdt, és szemét állandóan Éván tartotta, aki sóbálványként állt még mindig az ájtó közelében, mintha képtelen lenne felfogni az eseményeket. - Éva ... — szólította halkan a fiú. A lány odament, letérdelt eléje s csöndesen sírni kezdett. Fájt a szive a fiúért, de tudat alatt méginkább talán magáért. Olyan zavaros minden . . . hát most mi lesz? Megállapították, hogy Gyuszi szerencsére csak könnyen sérült meg a vállán, de a vérveszteség legyöngítette. Az asszorv úgy ajnározta a fiút, mintha a sajátja volna, úgy nézett rá, mintha a megmentőjét látná benne, s kinyilatkoztatásként hallgatta minden szavát. - Csak két napja érkeztem. Szovjet partizáncsoporttal. Itt már én igazítottam el őket, mivel idevalósi vagyok. Lőszert is hoztunk magunkkal, az itt harcoló bajtársaknak. Hogy hogyan kerültem oda? Átmentem. Hatan szöktünk át a századomból. Onnét persze már nem tudtam Írni. Éva, Évikém, no, ne sírj — simogatta gyengéden a lány haját itt vagyok már és nemsokára minden jó lesz. Ide igyekeztem az éjszaka, mert ... no, hát a szívem húzott. Már hallottam róla. hogy segítnek a mieinknek, ha tehetik. Ügy tudom, az utóbbi időben nagyon ellepték a környéket a németek. Az úton ért ez az ostoba golyó. Pedig ide igyekeztem, eszem ágában sem volt harcba bocsátkozni. Véletlen. Rajtaütöttek az egyik előretolt szárnyunkon. Erre nem számítottunk. A lövésekből úgy vettem ki, hogy a németek pontos terv szerint vonultak fel. Érthetetlen. Köztünk nincs áruló. Csak a fa -luban lehet valaki, aki ismeri az egész terepet és tanácsokat ad ezeknek — ejtette ki az utolsó szavakat megvető gyűlölettel. A kerülőné fejében egyszerre szörnyű gyanú kezdett ébredezni. Olyan gyöngeség szállt a lábába a gondolattól, hogy a kanapé szélére ereszkedett. Szemében titkolt rémttiet. ült. Hatalmas úristen, csak ne legyen igaz - fohászkodott magában szüntelenül. Aztán erőt vett gyöngeségén. - Fiam, be kell, hogy tegyelek Éva kamrájába, addig majd ő idekint pitién le. Gyakran beállítanak azok a latrok teázni, meg egy kicsit melegedni. Nem kérdik ám, hogy éjjel van-e, vagy nappal. Az Éva szobájára nem kíváncsiak. Másnap délben a sebesült már felkelt, és csak az óvatosság tartotta vissza, hogv ne ebédeljen kint a konvhában a családdal. Csaknem ebédig aludt, a szürkületkor készült viszszatérni a hegyekbe. Éva ki-bejárt, az ételt hozta, éz edénveket vitte, a nárnáját igazgatta, de a szeme és a mosolya szomorú volt nagyon. Miattam szomorú szegény - simogatta szeretetteljes pillantással a lányt —, aggódik értem . .. nagyon ráijesztettem az éjjel. — Maradj már egy kicsit — kérlelte. — Üli Ide az ágyam mellé, hisz még alig láttalak. Mosolyogj a szemebe, Éva. Olyan jó, hoqy újra foghatom a kezed . . . Még álmomban is éreztem a Dárnád illatát. Látod, itt fekszem a te ágyadban, pedig még gyűrűnk sincs. Ezért érdemes volt elszenvednem ezt a kis sebesülést... No, mosolyogj! Ne félj, nem sokáig várunk már a kézfogóval Közvetlenül ebéd után beállított Joachim. Feltűnt neki a lány viasz-safne. - Évácska, mi baj van? - Nem tudom. Beteg vagyok,, nagyon roszszul érzem magam. - Van lázad ? A lány tagadólag intett. — Akkor gyere, egy kicsit sétálunk. Talán jót ' tesz majd. — Nem, nem! — tiltakozott a lány hevesen. - Inkább lefekszem. Rettenetesen fáj a fejem. Kérem, ne is maradjon tovább. Az öregek is mintha ecetet nyeltek volna — nézett rajtuk végig a hadnagy. Kelletlenül felállt és elköszönt. Bosszantotta, hogy elmarad a csókolódzás a szép fruskával. Nem volt kedve, hogy azonnal visszainduljon a faluba. A hegynek vette útját. Szemét maga elé szegezve rótta a kapaszkodót. Egyszerre friss lábnyomokra lett figyelmes. „Erre aligha jár valaki most a faluból. A hegyi ordasok merészkedtek volna megint egészen idáig ? Ah, ni — meresztette a szemét -, hiszen itt véres a hé! Gondos vizsgálat után még további vérnyomokat talált. „Hm. Ezek szerint talán vissza sem ment. De akkor hol lehet?" Kezét hátul összekulcsolva topogott a nyomok körül. „Lehetséges volna? - morfondírozott. Minden lehetséges. Itt mindenki megbízhatatlan. Éjjel is elmaradt a várt siker. Mintha csak számítottak volna a támadásunkra. No, majd meglátjuk!" Leszállt a szürkület, az erdőkerülő házának ablakában fény gyúlt, ugyanakkor a kert hátsó kapuján két ember lépett ki az erdőbe. Az egyikük vállán fehér köpeny. — Arra megyünk a tölgyfa felé. 'Addig elkísérlek. 0, jaj, Gyuszi, én nem tudtam, hogy te a partizánok között vagy! — Évácska, nem szabad ezért annyit sírnod. A front sem kevésbé veszélyes. — Nem "tudtam, nem tudtam - hajtogatta a lány egyre. — Ott a helyem... az egész népnek mellettük a helye . . . Beszélt, beszélt, magyarázott a fiú, de Éva alig hallott belőle valamit. — Igen, a partizánok . ,. tudom . .. hiszen mi is vásároltunk a számukra egy ideig élelmet, amíg a németek rá nem ültek a nyakunkra. De miért támadtok rájuk úgy orvul ... — Éva, csacsiságokat beszélsz — felelte a fiú, kissé már fáradtan a hiábavaló igyekezettől. — Ennyire nem lennél tisztában . . . majd minden jó lesz, ha ezek végleg kitakarodnak, és nemsokára együtt leszünk — vigasztalta magát. Áz óriási tölgy kopár ágai már. előttük.-meredeztek. A fiú megállt. Éva megremegett, mert tudta, hogy Gyuszi a búcsúnál majd meg akarja csókolni. Hogyan fogadja o ezt a csókot? Gyuszi megfogta a kariát, de még mielőtt a régi ismerős mozdulattal feléje hajolhatott volna, felszegte fejét. Valami zörrent a fák közöt*. Katonai zseblámpa éles fénycsóvája világított bele Éva ijedségtől tágranyílt szemébe. Revolver csöve meredt rájuk, s a lány fülének ,iól ismert hang szólította fel "Őket: — Fel a kezekkel! Gyuszi ugrani szeretett volna, egyenesen neki a revolveres torkának. Üvöltött benne az életösztön és a düh. Hát itt és így kell nyomorultul elpusztulnia? Nem maradt ideje, hogy fegyveréhez nyúljon. Sötét arccal, lassan emelte fel kezét, mlg haja tövéig elfutotta a harag és a megalázó tehetetlenség bíbora. — Hát igy vagyunk őrangyalom? — sziszegte Joachim a lány arcába, miután egészen közei lépett. - Itt is angyalkát játszottál? - nevetett epésen. - Most már értem az éjszakai kudarcot. — Éva! - hördült fel Gyuszi megsebezetten, s szemei hitetlenkedve, irtózattal meredtek a lányra. Kérdés lobogott bennük, leleletre várva. Éva mint az örült ragadta meg a hadnagy kabátjának hajtókáját és lázasan beszélt: — Joachim! Én nem... higgyem nekem! Egy szót se. Ma éjjel jött csak. nem is tudtam. Ugye nem bántja? Ne bántsa őt, ő az én . vőlegényem .. . a vőlegényem, Joachim! A hadnagy mellére vetette magát, aki alig értett valamit a kapkodó, eszeveszett szavakból. Ellökte a lányt, most csak a férfival törődött. — Az utolsó perceit éli, az nem kétséges. Semmiről nem fogom faggatni, kivételesen semmire sem vagyok kíváncsi, csak arra feleljen, ez a rongy - intett a lány felé — maguknak is fecsegett? Igy is, úgy is. az lesz a sorsa, ami a magáé, feleljen őszintén. A partizán Évára nézett. Tekintetében mér nem volt más, csak mélységes, halálos szomorúság. Aztán újra a hadnagyra emelte tekintetét, és némán, tagadólag intett a fejével. — Persze, sohasem fogom megtudhatni, hogy gavallérkodik-e csupán, vagy igazat beszél. A kisasszony talán nem lesz ilyen szűkszavú. Forduljon meg! Akkor eszmélt fel Éva, hogy mi készül. — Nem! - ordította, és most Gyuszi elé vetette magát, hogy testével óvja, de már késő volt. A lövés eldördült. A fehér köpenyes-'álak megingott, és furcsa, csukló hangot hallatva eldőlt a lucskos, hóban. Éva borzadva nézte, és .térdre esett mellette. — El onnét — rikoltotta a hadnagy, és másodszor lökte félre a lányt, hogy az elterült a földön. Először elvesszük a fegyvereit. Elszedte a halott puskáját, töltényeit, revolverét. — Te se érdemled még az életet — nézett a lábainál heverő lányra —, de nem öllek meg. — Mit csinált, 6, mit csinált — vinnyogott a lány, és megint közel kúszott a holttesthez. A hadnagyban megvillant a gondolat, hogy még az övé sem volt ez a szép, kívánatos teremtés, s jó lenne legalább . . . Üjra a hóban siránkozó vonagló kis rongycsomőra nézett, de elment a kedve az ölelkezéstől. Éva észre se vette, mikor maradt egyedül a halottal. Világosodott már, s' ő átázva még mindig ott didergett mellette. Aztán, ahogy reggel lett, hirtelen könyörtelen józanság váltotta fel félig önkívületi állapotát. Felállt, amennyire birta rendbe tette a halottat, feje alá a hó alól előkapart mohát, avart rakott, összekulcsolt kézzel még nézte egv ideig, aztán elindult a pár lépésre álló tölgy felé, és leoldotta kabátjáról az övet. . . Még meleg volt, mikor a kétségbeesetten kutató anyja rátalált. !9