A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)
1959-11-15 / 46. szám
It o in á it i a i különprogram Fenn jártunk az 1804 méter magas Keresztény-havason, vagy ahogy erre mondják: a Schulleren. Mi tagadás, szép volt. Az ősz ezernyi színe elkápráztatta szemünket. Az időjárás is kedvezett. Szél se rebbent a fák fölött, s a simogató, bágyadt napsütésnél kellemesebbet kívánhat -e, a turista? Mist itt ülünk a Carpati szálló fényesen kivilágított éttermében. Már aki ül. Csehországból ideszakadt útitársaink többnyire táncolnak. Szól a zene. Dallamos, lágy keringő ütemére lebbennek a párok. Nekem bizony kókadt a kedvem. Odaül hozzám a Reiseleiter. Mindenképpen jóravaló román fiú, de román szót nem értő, palócos magyar beszédhez szokott fül nem jegyzi meg becsű* letes nevét. Egyébként cseh útitársaink ragasztották rá a foglalkozását jelző német szót: ti. turistavezető. Megjegyzem, tud néhány szót magyarul is. Mondom, odaül hozzám s megszólít. — Mi bajod, mein Genosse? — Kedves öriigem, huszonnégy órán át szorongtam egy vasúti kocsi fülkéjében. Mit gondolsz, miért? Talán, hogy erdőt, eget, hegyet lássak. Van abból otthon is elég. — Was wüschen sie? — Várost, iskolát, üzemet látni. — Várost lehet, de üzemet? Nincs benne az útitervben. — Ördögöt! Másnap mégis meglátogattam a sztálinvárosi (Sztálinváros románul: Orasul Stalin — egykor Brassó) traktorgyárat. Tegnap reggel, hogy megérkeztünk, a A futószalagnál Az amatőrök rádióköre a tizenegyéves magyar iskolában vasúti állomás igénytelen épülete még csak nem is sejtette, hogy ilyen lüktető élet zajlik a város falai között. A műhelycsarnokok üvegezett mennyezete alatt munkások ezrei hajolnak szerszámaik fölé. Pörkölődő fémek és égett olaj szaga tölti be a levegőt, s emelődaruk dübörögnek fejem fölött. Éjjel-nappal, három műszakban folyik a munka: a gépalkatrészek öntése, esztergályozása, csiszolása, futószalagon való szerelése. Az infravörös sugárzás elve alapján működő, alagútszerű szárítókemencéből minden harminckettedik percben egy új traktor kerül ki. Nem hiányzik abból már egyetlen alkatrész sein. Szépen vörösre van mázolva, meg is száradt, csak ki keli próbálni. Ha itthon a mezőn lát valaki egy UTOS 27 vagy UTOS 30 jelzésű traktort, gondoljon a sztálinvárosi gyár munkásaira, mert ők küldték hazánkba, hogy segítsenek új barázdákat törni. Említettem már, több ezer munkás dolgozik itt. S ahogy az ilyen hatalmas üzemeknél szokás és szükséges, tökéletesen felszerelt üzemi klub áll a munkások rendelkezésére. Öszin-1 tén szólva nem lepett meg a harmincezer kötetes könyvtár, sem a rendszeres filmvetítés: hetenként ötször két-három előadás egy-egy nap alatt. Rendjén való, hogy a fiatalok énekkart, zenekart, műkedvelő színjátszóegyüttest szerveztek. Meglepett, hagy van filmfelvevőgépük, s a műkedvelő színját szó-együttesek mintájára amatör-filmeket forgatnak. A kör tagjai írják a forgatókönyvet, s a kör tagjai játsszák a szerepeket is. Tizenöt, húszperces előadások ezek, rendszerint szatirikus, vidám jelenetek, s az üzemben, előforduló fonákságok ellen küzdenek velük. Érdekes a gyár történe.te. A háború előtt tulajdonképpen repülőgépgyár volt. Részvényesek birtoka. Societate Anonima néven emlegették a részvénytársaságot (Névtelen társaság). E romantikus elnevezés külföldi, főleg német érdekeltséget leplezett. Az üzemet a háború utolsó esztendejében angol bombázók tették tönkre. Az újjáépítés rövid esztendei alatt föltámadt romjaiból, s traktorgyártásra állították át. A pusztulás méreteit mi sem jellemzi jobban, mint a gyár első igazgatójának kétségbeesése, aki a gyártelep láttán Keserűen kifakadt: — Ha valaha itt traktort fogunk gyártani, nyugodtan az első gép kerekei alá fekszem. Es mégis gyártanak traktorokat: minden harminckettedik percben egy traktort, s a világ huszonkét országába szállítják őket. Kissé szédülve, megzavarodva léptem ki a gyár kapuján. Ekko-t. ra tömkelegben kész lehetetlen-Orasul Stalin Sztálinváros A traktorgyár ség valamit alaposan megismerni. Délután mégis elszántan magam az egyik ottani iskola meglátogatására. Mintha csak otthon jártam volna valamelyik szlovákiai vegyes lakosságú városban. Hasonló pedagógiai- és tanterv problémák. A tizenegyéves magyar tannyelvű középiskoláról van szó. Sok gonílot fordítanak a román nyelv oktatására, ami lehetővé teszi a tanulók teljes érvényesülését a főiskolákon és az életben egyaránt. A gyermeket kicsi korától a proletár interna-j cionalizmus szellemében nevelik. Alkalmas erre minden, tantárgy — főképp a történelem, s ha hisszük, ha nem a rádió is. Nem otthoni, vagy iskolai rádióhallgatásról van szó. Az iskolában amatör rádiószakkör működik. A nagyob diákok maguk szerelik, építik az adó-vevő készülékeket. Összeköttetést tar-i tanak fenn mind a hat kontinens amatőr rádióállomásaival. A Déli-Kárpátok román-, magyar-, németlakta városában a diákok számára a világ szinte kézzelfogható közelségbe kerül... Városnézésre, múzeumlátogatásra már alig jut idő. Csak úgy érdekesség kedvéért említem: az egykori Brassónak 1881-ben alig 30 000 lakosa volt, ennek egyharmada román, egyharmada szász, egyharmada magyar volt. A lakosság azóta százhúszezernél többre szaporodott. Ám az arány körülbelül ugyanaz maradt. A szaporulatot az ipar hatalmas fejlődése eredményezte. Egykor Erdély legiparosultabb városa volt, s ma is az. Az üzletek este hét-jnyolc óráig tartanak nyitva. A neonfények alatt rengeteg a járókelő. A boltokban sok vásárló fordul meg, különösen most. A magyarázat 'egyszerű: Romániában nemrégiben hatalmas arányú árleszállítás volt. Kimerülve, fáradtan érkeztem a szállóba. Megint fényes kivilágítás, tánc. A mai napra elegem volt. Kissé irigyelem a gondtalan táncosokat. Megint odaül hozzám a Reiseleiter, ügy nézem, mosolyog rajtam, s hogy félpap rikázzon, udvariasan megkérdi: — Nos, hogy tetszett a különprogram ? — Köszönöm, szép volt. BÁBI TIBOR