A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-15 / 46. szám

A nyáron megint meglátogattam jó barátaimat, Bodáékat. Boda Sanyi falusi orvos, és soksok kilométrre lakik a fővárostól. Valamelyik nap úgy adódott, hogy egyedül maradtam otthon, s a gyönyörű napos délutánt arra használtam fel, hogy hosszú sétát tegyek az erdőben. Mindenről megfeledkezve bolyongtam a fák között, téli tüdővel szívtam be a csodála-tosan fűszeres levegőt, s szívemét át meg átjárta a tegnészet szépsége. Hatalmas tölgyfához értem, amely a már útnak nem is nevezhető ösvény felett terjesztette szét dús lombkoronáját. Alatta fűvel, avarral takart dombocska húzódott meg alig észrevehetően. A szerencsétlen Éva sírja. Jártam már itt egyszer, nagyon régen, tíz, tizenegy éve ls van már. Ott álltam a sir előtt, s újra elfogott az a szánalommal vegyes borzalom, amit akkor éreztem, mikor elbeszélték nekem a boldogtalan teremtés históriáját. Éva az erdőkerülő lánya volt. A szomszédos falvakban, de még a városban sem akadt hozzá hasonló szépség. Tömött, fekete haját vagy természetes hullámaiban szabadon a vállára engedte, vagy két dús fonatban hordta, Járása kecses volt és könnyed, mintha csak az erdei őzektől leste volna el, s szeme is, akár az őzeké, szelíden, barnán csillogott. Nem állta meg férfiember meghatódottság nélkül, ha belenézett. A közeli város edénygyárában dolgozot egy fiatalember, akinek látásakor még fényesebben ragyogtak Éva szemei. Egy táncmulatságon ismerkedtek meg, s aztán a fiú csaknem mindennapos vendég lett az erdőkerülő házánál. A szülök nem ellenezték a látogatásokat, hiszen a fiatalember kitűnő szakmunkás volt, nem keresett rosszul, s mindenképpen jóravaló, derék ember benyomását keltette. Egy nap a fiatalember Éva szülei elé állt, ahogy illik, és megkérte a 'kezét. Következő vasárnapra tervezték a kézfogöt. A vasárnap végre hiszen a fiatalember kitűnő szakmunkás volt. már akkor. A frontokon két éve dúlt a harc. Éva vőlegénye azonnali behívót kapott, indulnia kellett, el sem tudott búcsúzni menyasszonyától. Egyik barátia vitte fel a levelet szombaton, az eljegyzés előestéjén a kerülő házába. Éva a falnál fehérebb lett az üzenetre. A hírhozó, szomorú megbízatását teljesítve, taDintatosan magára hagyta a hárem tanácstalan, felzaklatott embert. Éva akkor a levéllel bement kis szobájába, s másnap délig nem is jött elő. Anyja utána ment néhányszor, hogy vigasztalja. A lány az ablaknál ült mozdulatlan arcai, kezében a felbentett levelet tartotta, s szemei az erdő fái között révedeztek. — Hiszen (

visszajön, ne félj, szivem! Ügy bánkódsz, mintha örökre elveszítetted volna. Apád is vol't katona. Fiatalasszony voltam akkor. Hidd el, jobb, hogy most történt, mintha már házasok lennétek. Meglátod, Ir majd nemsokára 1 Megérkezett az első tábori levelezőlap, levél is, és Éva szeme ilyenkor már a régi fénnyel ragyogott. Szorgalmasan folyt a levélváltás csaknem egy évig, akkor a fiú levelei váratlanul elmaradtak. Éva várt, aggódett, de a tábori posta kihagyása már nem rendítette meg annyira szívét, mint vőlegényének váratlan bevonulása. Viharos idők jöttek. A háború szele már nyögette az erdő fáit Éváék kis háza körül is. Titokzatos emberek látogattak a kerülőlakba. Leginkább éjjel jöttek, vagy késő este. Éva csak úgy félálomban hallotta, hogy ott jártak. Anyjával felváltva hozták a faluból az élelmiszert. s mostanában sokkal többet hoztak mindenből, mint egyébkor. Éva tudta, hogy valami összefüggés van a sok kenyér és szalonna meg az éjjeli vendégek között, bár szülei nem beszéltek erről s ő nem kíváncsiskodott. A ház körül nem akadt túl sok munkája, ezért az utóbbi. időben nagyon rákapott az olvasásra. Rakásszámra hordta haza az iskola (könyvtárából a könyveket, s mindig egy-egy regény kábulatában élt. Egy nap aztán változott a helyzet. A faluba németek jöttek, nyüzsgött tőlük az utca, s az országutakon is megnőtt a katonai forgalom. Csapatostól jártak fel az erdőbe is „átfésülni a terepet" — ahogy mondták. Gyakran betértek teázni az erdőkerülőhöz, mert dermesztő hideg volt. A fák fehéren, jegesen álltak s szinte csengtek, ha átszaladt az erdőn a januári szél. Később újabb, hóhullás jött, fagyot enyhítő, irgalmas, puha hótakaró. Akkor már sokat téblábolt a ház körül egy hadnagy. A lány szépsége megbabonázta. Ha Éva szép volt, hát szép volt ö is. A termete, mint a szálfa, barna arcából két nefelejcskék szem világított, Ügy tudott Évára nézni, hogy az lesütötte szemét s arca kipirult, mint a havas hegycsúcs az alkonyi naptól. Néhh szolgálat miatt ' két-három napig sem jelentkezett, de egyszer csak olyan szerencsés beosztást nyert, hogy szinte egész álló nap Éva körül lebzselhetett. Moziba hívta Évát, és ő ment. Táncolni hívta, és Éva ment. Nem tudta pontosan, mit érez a hadnagy iránt, de tetszett neki daliás külseje, s jólesett a sok figyelem, körülhízelgő kedvesség. Éva élni kezdett. Tudatosította magában, hogy vonzó külsejű fiatal nő, kinek hatalma van. Hasonlónak érezte magát regényeinek hősnőihez. Az öregek egyre nagyobb aggodalommal figyelték ezt a barátságot. A hadnagynak szívélyes arcot mutattak, mit tehettek volna mást, hiszen nem kerülte el a figyelmüket, hogy a sokszor ott teázó németek mennyire szaglásznak náluk s a ház körül. A hadnagynak ls tiszteletteljes megjegyzéseket tettek, hogy nem való ilyen úri emberhez egy egyszerű kislány, és Évának különben is vőlegénye van, aki a fronton harcol, s ezt neki mint katonának, mint bajtársnak külön méltányolnia kell. — Ügy tudom, már régen nem ír a vőlegénye - mondta a hadnagy kissé gúnyosan, aztán barátságos, de nagyon határozott hangon kijelentette, hogy ezt bízilák rá, ö nem becstelen ember, és különben. is Évát komolyan szereti. A szülők keze meg volt kötve. A hideg mintha engedett volna, ragyogott a téli nap. s Éva nagy sétákat tett a hadnagygyal az erdőben. Csak azt az utat kerülte el mindig, amely a nagy, magányos tölgyhöz vezetett. Séta közben néha egymásra mosolyogtak, míg a fiú arca egyszer csak furcsán komoly mara'dt, és mint a magasból bukó sas a zsákmányra, úgy csapott a lány mosolygó száiára. Éva ösztönös védekezése nem sokáig tartott. Átjárta a mohó csőkok forrósága, és akkor érezte meg, mennyire csókszomjas ő is. A csőkok vőlegénye ajkát idézték, s míg hangtalanul sírta: Gyuszi, Gyuszikám — csukott pillái alól könnyek szivárogtak. Hazafelé menet tartózkodó volt és komoly. Különös módon új életre kelt alvó szerelme, s keményen feltette magában, hogy Joachimmal a barátságot befejezi. De ez nem volt könnyű. A hadnagy jött s nem hagyta magát elűzni. Évát égette a csókok emléke, zsibongó vágyakat keltett benne, mígnem újra engedett.' Később már nem i gondolt a távollévő kedvesre, semmire sem gondolt. Felébredt fiatal testének minden porcikájával belevetette magát a csőkok tüzébe, mely hol perzselte, ho! didergette, melytől egyre jobban félt s mely után egyre jobban vágyott. Nap nap után barangoltak az erdőben, s Éva már tudta, hogy szereti ezt a szép idegent. Gyuszit is szerette, de inkább már csak úgy, mint egy felejthetetlenül édes és keserű emléket. - Nézd, Éva, mennyi nyom - mutatott egy Ízben a hadnagy a betaposott hóra, ahogy hazafelé ballagtak. +- Ezek nem tőlünk erednek. Tudjuk, hogy feljebb, a hegyekben partizánok rejtőznek. Aljas csorda. Orvul törnek a reguláris katonaságra! Valamelyik közeli faluban csak a napokban is két tankunkat lőtték ki s tizenegy emberünk daléit. Nem láttál te erre soha gyanús alakokat ólálkodni? Szinte lehetetlen! Nem akartalak nyugtalanítani, de most mégis elárulom, hogy nemrégiben magam is majdnem áldozatul estem itt a csúcshoz közel. Két golyó süvített el arasznyira a fejem mellett. Nem hallottál lövéseket? A kerülő házéban többször lehetett lövéseket hallani az utóbbi időben. Ilyenkor a kerülő szitkozódva morgott, az asszony pedig vetette a keresztet. Éva most megrettent, s úgy tűnt neki, hogy valóban, valamelyik nap mintha különösen közeli lövéseket hallott volna. Erösebben kapaszkodott Joachim karjába. - No, ne félj, édes, rajongó, romantikus kis bolondom — simogatta a lány kezét —, még nem végeztek velem. De ha nem teszünk valamit . . . Meg kell előznünk őket. Kifüstöljük az erdőt. Segíts nekem! Hiszen te segíthetsz. Ismered a heg vet, mint a tenyered; minden fa, domb, hajlat az ismerősöd. Figvelj! Légy éber, tudd meg, milyen ösvényen járnak, honnét szerzik az élelmet... Légy az én édes védőangvalom! Éva mindenre bólintott, s aztán hosszú percekre mindenről megfeledkezett a rázuhogó csókok áradatában. Talán soha nem csókolta méq ipv Joachim. És Éva figyelt. Amennyire eddig minden személyét nem érintő körülményt csak mint eqy homályos ködön át érzékelt, most egyszerre éber lett, hallqatódzott, leskelődött. Egy napon, mikor a távolabbi hegyek felől havat olvasztó szellők kezdtek fújni s csörögve indultak meg a kis hegyi patakok — rettenetes dolog történt. Éjszaka sűrű lövöldözés zaja riasztotta fel a falusiakat, a kerülő házában pedig mindenki talpra ugrott, annvira ijesztően közelből szóltak a puskák. Hajnal felé tudtak csak újra elaludni, Éva még akkor sem, mert rémképek gyötörték, Joachimot látta véres fejjel a hóba bukni. S mintha csak vizóia testet öltött volna, koccanást hallott kamrácskája ablakán. Mint a villám ült fel az ágvban, s kidülledt "»nmei meredt az ablakra. Homályos, imbolygó árnyékot látott. - Joachim - kiáltotta halkan. - Megéreztem, ó, hoqv meqéreztem — suttogta rémülten. Mintha a nevét hallotta volna: Éva ... Átrohant a szobába, ahol szülei aludtak.