A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-11-08 / 45. szám

Az elhamvasztott helyőrség Lvov városában a Licsakovszki-temetöben van a „nagy kőművesnek", az ukrán irodalom klasszikusának, Ivan Frankónak a sírja. Itt alussza örök álmát Sztyepán Tudor és Alekszandr Gavriljuk, mindketten a hitleristák bombatámadásainak lettek az áldozatai. Ide temették a harmincas évek Lengyelországában megjelenő ukrán nyelvű harcos folyóiratnak, a „Vikno"-nak a szerkesztőjét, Kuznia Pelehátijt. A Licsakovszki-temetőbe kísért engemet Szemjon Gruzberg festőművész, Jaroszlav Galannak, az ukrán nacionalisták által meggyilkolt nem mindennapi tehetségű, ukrán pamfletistának a sírjához. A Licsakovszki-temetöt gyakran felkeresik az irodalomkedvelök, hogy kegyelettel adózzanak a dolgozó nép ügyét a toll fegyverével szolgáló írók emlékének. És az Ukrajnától messze fekvő Olaszországban is ismerik ezt a vidéket, a Licsakovszki-halmokat... Nem temettek ide olasz honban népszerű írókat, művészeket, és mégis nem egy özvegynek, fájdalomban megőszült anyának és apátlanul felnőtt árvának sajdul meg e név hallatára a szíve. Hogy miért? Licsakovszk letörölhetetlen bélyég a hitleri fasizmus lárva ábrázatán, amit nem lehet letörölni, bárhogyan is akarnák ezt azok, akik ma minden erejüket latba vetve tisztára igyekeznek mosni a fasizmust és el akarják altatni a népek szívében izzó gyűlöletet a barna pestis iránt. A népek éberséget nem lehet elaltatni többé. A fasiszta rémtettek történetében Lidice, Oradour és Babij-Jár mellé odakerülnek a licskovszki események is. Az senki előtt sem titok, hogy a második világháború alatt Mussolini Hitler szövetségese volt. Nem titok az sem, hogy a Duce katonákat is adott Hitlernek a szovjetellenes hadjáratra. Ebből Hitlerek nem csináltak titkot, söt igyekeztek ezt világgá kürtölni, mint a ket fasiszta állam „megingathatatlan szövetségének" a bizonyítékát. Azt viszont egyáltalán nem verték dobra, hogy a szovjetellenes háború az olasz katonák és a tisztek nagy része előtt egyáltalán nem volt népszerű. Az ideiglenes fasiszta megszállás alatt levő területeken a szovjet polgárokkal szemben elkövetett inkvizíciós kegyetlenségek, a partizán mozgalom miatt a védtelen lakossággal szemben foganatosított megtorló, vandál intézkedések az eddig a „kommunista pokol" meséjevei áltatott és félrevezetett olaszokat is felháborították és meggondolkoztatták. A partizánháborút folytató szovjet hazafiak hősiességét, halálmegvető bátorságát a Lvov városában állomásozó olasz helyőrség tagjainak nemegyszer volt alka'muk megcsodálni. S hogy nemcsak pusztán a lélek mélyén lapuló szimpátiáról, passzív együttérzésről volt szó, azt ékesszólóan bizonyítja a következő tény: az olaszok egyre-másra adták el a város krakkói piacán fegyvereiket es a hozzávaló lőszert az ukrán partizánoknak. Vlagyimir Beljajev a Literaturnaja Gazeta hasábjain beszámolt például arról is, hogy mikor Sztálingrád alól egyre-másra érkeztek a vonatszerelvények a súlyosan sebesült, rokkant és lefagyott végtagú olasz katonákkal, a lvovi olasz helyőrség soraiban leplezetlen mozgolódás, nyugtalanság volt észlelhető. Mind többen értették meg közülük - s ebben a helyi lakossággal való kapcsolatnak is szerepe volt —, hogy a Duce vágóhídra küldte őket. 1943 nyara egyik napján váratlan meglepetés érte a lvovi olasz garnizon tisztjeit és katonáit. A Gestapo és a tábori csendőrség letartóztatta a „szövetséges hadsereg" tagjait, és internálta valamenynyiüket a lvovi citadellába. • Ennek a letartóztatásnak az előzményei Olaszországban játszódtak le: a terrorra, a néptömegek kizsákmányolására épült Müssoliniuralom összeomlott, s a fasiszta politika csődje nyilvánvaló lett. Amint ezeknek az eseményeknek a híre eljutott Lvovba (az akkori Lembergbe), a németek rajtaütésszerűén cselekedtek. A lvovi citadellának ez idő tájt már hátborzongató híre volt: sok ezer szovjet embert, katonákat és civileket és 1940-ben letartóztatott francia hazafit végeztek ki már itt a fasiszta hóhérok. A citadellában uralkodó viszonyokra fényt derít az oberst Ochernal által aláírt s a fogdákban kiakasztott börtönparancs, amelyből csak egyetlen mondatot idézünk: „Tilos a hadifoglyok hulláit szétszabdalni és enni belőlük..." A letartóztatott olaszoknak nem volt alkalmuk huzamosabb ideig élvezni a fasiszta „vendégszeretetet". A Gestapo képviselői azt követelték tőlük, hogy késedelem nélkül tegyenek hűségesküt a Führernek. Az olaszok nagy többsége megtagadta az eskütételt, és ezzel egyben aláírta saját halálos ítéletét. Ezután rövid pár óra alatt játszódtak le az események. Sötét éjjel a fasiszták többszörös gyűrűjében kivezették az eskütételt megtagadó olaszokat Licsakovszk előváros mögött elterülő szakadékos, homokvölgyes területre és ott kivégezték őket. Majd a Krivcsicki erdőben máglyákat raktak: Ezeken égették el a lemészárolt olaszok hulláit. A Scherlak unter-sturmführer vezetése alatt álló 1005-ös osztag (tausendfünf) katonái végezték a hóhérmunkát. Ők szedték össze az égetés után megmaradt csontokat is, porrá őrölték és hamu formájában szétszórták a szakadékokban. Az olasz tisztekből és katonákból csak egy halom mundérgomb maradt. Ezeket külön elföldelték. A nácik igyekeztek titokban elvégezni ezt a „tisztogatási műveletet", de nem sikerült nyomtalanul eltüntetni a „lázadókat", mint ahogy nem sikerült az áldozatok szétszórt porával megállítani a fasiszta Reich falainak a rogyadozását. Mikor Lvov felszabadulása után a városban megkezdte működését a fasiszták kegyetlenkedéseit kivizsgáló bizottság (tagja volt V. Beljajev is), csakhamar tudomást szerzett a Krivcsicki-erdő máglyáiról. Oly annyira hihetetlennek tűnt az eset, hogy eleinte nem akartak hitelt adni azok állításainak, akik tudtak vagy hallottak valamit a dologról. A bizottság tagjai csak akkor vetettek véget a további kétkedésnek, amikor egy olyan tanú jelentkezett, aki nemcsak ellenőrizhető adatokat tudott az olasz helyőrség sorsáról, de személyesen is ismerte legtöbbjüket. Ez a személy Nyina Zgyiszlavovna Petruskovna lengyel lakos volt, aki jól tudott olaszul s a megszállás ideje alatt a „Retruovo-Italiano" olasz katonai egység tolmácsaként dolgozott. Nemcsak az olasz ismerőseitől kapott fényképeket adta át a bizottságnak, (amelynek működéséről a helyi lapból értesült), de a helyőrség névsorát tartalmazó ívek egy részét is. Nyflia Petruskovna elmondta, hogy a kivégzettek között volt öt vezérőrnagy meg 45 tiszt is, és sorolni kezdte neveiket: Mangianini Enrico Fornarolli Alfredo, Giaponti Giuseppe, Mangionini Luigi stb., stb. Véget ért a háború, a fasizmust térdrekényszerítették, ám ezeket az olasz katonákat hiába várták haza szeretteik. A fasiszta hadigépezet könyörtelenül eltaposta őket. Másfél évtizede, hogy azon a vészes éjjelen a nácik szétszórták a licsakovszki halm&kon az olasz katonák hamvait, de számos olaszországi rokon talán még most sem tudja hozzátartozója eltűnésének, igazi okát. Arra gondjuk volt (és van ma is) az olasz uralkodó osztályoknak, hogy az ilyen eseményekre fényt derítő hírek ne terjedjenek el a köztudatban. Mert minden olyan adat és hír, aniely a Hitler-fasizmus rémtetteiröl rántja le a leplet — s főleg, ha ezeket a rémtetteket a nácik az olasz szövetségesekkel szemben követték el — „rossz hangulatot" szülhet az egyszerű emberek soraiban. Ez pedig nincs ínyére az olasz reakciónak, mert most minden erejét latbavetve arról akarja meggyózni a békéért küzdő olaszokat, hogy hazájuk felfegyverzése és rakétatámaszpontok építése döntő fontosságú létkérdés Olaszország számára, és ho§y a revansiszta Nyugat-Németországgal kötött fegyverbarátság a NATO keretében ugjancsak az olasz „nemzeti érdekek" megvédésére történt. Balogh József 16