A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-25 / 43. szám

nál vállalt takarításból tartja fenn magát. — Infanterist Johann Csóré — emelte fel szemét a hivatalos iratokból a százados —, mondja el töredelmesen hitvány tettének lefolyását, amely sötét árnyékot vet úgy ezredére, mint dicsőséges hadsegünknek eddig makulátlan hírére. . Infanterist Csóré János magatartására láthatóan enyhébb hatást gyakoroltak a százados mély felháborodásról tanúskodó szavai, mint a kurtavas, amely kezét, lábát és derekát hat órán át nyomorgatta. A hozzá intézett felszólításra megpróbált előírásosan kiegyenesedni, de a kísérlet csak szánalmas fintort eredményezett csibészes, csinos arcán. — Na, egy-kettő! Beszéljen már! Próbáljon könnyíteni bűnös lelkén... Mit keresett a templomban? Az utolsó szabatosan fogalmazott kér désre már könnyebben ment a válasz. — Herr Hauptmann, meldigehorzám (vagyis: ich melde gehorsamst — legalázatosabban jelentem), imádkozni akartam -mondta a legény, és mindjárt abba is hagyta, mint akinek nincs több mondanivalója e- különös ügyről. — És mi történt azután ? — Meldigehorzám, imádkoztam! Kis szünet következett. A százados mellé beosztott írnok közlegény vigyorogva rágta a krajcáros tollszár végét. Egy-két pofonnal gyorsabban menne a dolog, gondolta, ismervén a gyakorlatot. De az ügy valahogy mégis bonyolultabbnak látszott, s a százados nehezen találta meg a kulcsot a legény lelkéhez. Persze, ha valami szurkálással végződő verekedésről vagy apróbb házitolvajlásról lett volna szó. De maga a delikvens is érezte, hogy valamit mondania kell. — Meldigerhorzám, az úgy volt, hogy tegnapelőtt levelet kaptam hazulról... — Szakrament! — csapott az asztalra a százados, és mérgében tegezésre fordította a szót — ne kerülgesd a dolgot! Azt mondd el, hogyan jutottál a zárt szekrényajtón át az ékszerhez?! Csóré János azonban megmaradt a saját fonalánál, ahogy azt hat órai kínos töprengése alatt megszőtte-fonta magában ... — ... A levelet a szomszédunk lánya, az Eta írta és az áll benne, hogy a mamám nagyon beteg, és nem akarják a kórházba felvenni. És tovább, hogy jó lenne, ha valami pénzt tudnék küldeni, mert most az Etáék is munka nélkül vannak... A százados agyában lassan világosodni kezdett az összefüggés: „Ahá, tehát így jutottál arra a hitvány gondolatra, hogyha másként nem megy, kirablod magát a jó Istent is! Így volt?!" — Nem! — rázta a fejét a közlegény, némileg már megkönnyebbülve, hogy a vallomás egyik nehéz akadályán sikerült átvergődnie. — Tessék, itt a ládám kulcsa. Az Etq. levele ott lesz a fehérnemű tete-. jén .... — Majd később megkerestetem — mondta a százados, és a kulcsot átadta a koszos írnoknak. — De most másra vagyok kíváncsi. Azt mondd el, miféle ravasz betörő-trükkel szerezted meg az ékszert? A legény lehajtotta a fejét. — Meldigerhorzám, becsszavamra nem akartam semmi rosszat, csak imádkozni mentem be ... Akkor megláttam Szent Ceciliát, és az én mamámat is Cilinek hívják. Gondoltam, talán a névrokonság miatt inkább segíteni fog... Letérdepeltem a szent elé és imádkozni kezdtem, hogy legyen szíves, csináljon valamit szegény mamámért. És ahogy ottan összetett kezekkel térdepeltem, és imádkoztam, egyszerre csak érzem, hogy valami hideg és sikos dolog van a két összekulcsolt tenyeremben. Odanézek ... hát uramfia, egy karkötő... De olyan gyönyörű, hogy ilyen csak a szenteknek lehet a mennyországban! — És a szent persze azt súgta, hogy János fiam, dugd az ékszert a gatyádba! — vágott közbe a szá<ados varjúkárogású nevetéssel. Az írnok kötelességszerűen, de ezúttal meggyőződésből is vele nevetett. • - Pedig úgy történt, ahogy mondtam! bembe nyúltam a zsebkendőmért!" — makacsolta meg magát Csóré János, s a századosnak egyszerre torkán akadt a nevetés. „Szapperlott, ez a pesti csirkefogó nem is olyan buta, mint amilyennek az első percekben mutatkozott. Mi az, hogy nem is olyan buta? Szerintem okosabb, mint maga az egész nagyvezérkar! És milyen tökéletes színész! Volt egy-két pillanat, amikor magam is majdnem a zse-A közlegényt mindenesetre visszaküldte a magánzárkába és sietett az ezredparancsnokhoz, hogy bejelentse a kihallgatás különös eredményét. Csóré János meglepő vallomásának híre a tisztikaszinóból kiszivárgott a városba, ahol az emberek nevelésük, meggyőződésük, felfogásuk és beállítottságuk szerint nevetve, hitetlenül, bosszankodva vagy ájtatos elérzékenyüléssel tárgyalták. Különösen a vallási rajongásra hajlamosak, idősebb, gazdag hölgyek lelkét rázta meg a legendába illő történet. A hölgyek a fáradságot és utánajárást nem kímélve, megszerezték az írnoktól a betegen fekvő pesti mama címét. S egy napon dőlni kezdtek a kegyes pénzadományok a Gólya utcai szoba-konyhás lakásba. Egy koronától ötven, sőt száz koronáig terjedő összeget hozott naponta a postás, vadidegen feladóktól. Köztük szerepelt tekintélyes tétellel maga a prior is, bölcsen meggondolván, hogy egy végbement csoda többet hoz a konyhára, mint egy súlyos ítélettel lezárult katonai bűnügy. És mialatt az egyesben sínylődő Csóré János szépen gömbölyödni kezdett az áhítatos hívők természetbeni adományán, Csóré mama, keresztnevén Cili, javában alkudozott egy pesterzsébeti házacskára, amelynek kertjében salátát, epret, kelkáposztát és más hasznos növényeket fog termeszteni, s talán a ház végéhez ragasztót deszkaőlban is nevelkedik majd télire egy-két fehérpillájú malacocska. Az ügy az ezredtől rövidesen felkerült a magasabb, sőt legmagasabb katonai büntető hatóságokhoz. Sok meggondolni való körülmény nehezítette a döntést. Hiszen, ha a vádlott nem ragaszkodott volna a végletekig hihetetlen védekezéséhez. De nem fogadni el a vallomást, annyit jelentett volna, mint megtagadni a csodák lehetőségét, és ujjat húzni magával az egyházzal. Híres katonai és egyházi jogászok heteken át vitáztak az eset felett, míg végre megszületett a legfelsőbb intendatúra döntése, amely így hangzott: „Csóré János közlegényt az ellene emelt vád alól megnyugtató és hitelt érdemlő bizonyítékok hiányában, a vádlott eskü alatti vallomása alapján felmentjük és szabadlábra helyezését rendeljük el. Egyben felhívjuk az ezred parancsnokságát, hogy napiparancsban közölje a legénységgel a következőket: Bár a csodák lehetősége nemcsak a múlt időkben, de mai tudományosan előrehaladott korszakunkban is fennáll, figyelmeztetjük a legénységet, hogy amenynyiben a Csóré Jánoséhoz hasonló helyzetbe kerülnének, a szentek segítségét mindenkor udvariasan, de kellő eréllyel utasítsák visza." 19