A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-18 / 42. szám

És a cigány dalra zendített. Még soha senki sem hallott ilyen keserves dalt. Állnak, hallgatnak, rámerednek a cigányra. An­nak orcáján meg a könnyek vérei elegyest gördültek. Az asz­szonyok is nekifogtak a ruha ujjával törülgetni arcukat, sajná­lattal nézik a cigányt. És a férfiak is pislogni kezdenek. Befejezte a cigány a dalt, fejét ingatta, azt mondja: Hej, pa­rasztok egész belsőmet szétzúztátok, halálos fájdalom marcon­gol. Adjatok egy kis tejecskét innom, akkor még egy dalt ját­szom nektek. Az asszonyok ránéztek férjükre, mit is mondanak ? A parasztok eltöprengenek, azt felelik: az ördögbe, hozzatok tejet, hiszen úgyis el kell pusztulnia. Az asszonyok elszaladtak a kunyhókba, hozzák a tejet, az egyik könyörületes jó asszony még két tojást is felragadott. A cigány megitta a tejet, meg­itta a tojásokat. És ismét rázendített, az asszonyok már nyúl­tak kötőjük után, törülgetik képüket, sirnak, rinak, az egyik még fel is vonít: Ö, te boldogtalan — üvölti —, ki hozott téged erre a világra, te maszatos pofájú? az erdőben. A cigány égre-földre esküdözött, semmiféle lovat nem látott, azt hajtogatta, hogy este az egyik távoli faluba ment, elmaradt a karavántól, az erdőben meg ijedtében bújt el, meg­rettent a muzsikoktól. No, mondják a muzsikok, majd mi szóra bírunk téged. És ütlegelni kezdték. Verték, verték, majd vártak, hátha eszébe jut valami, és ismét faggatták: hol vannak a kari­cák? A cigány meg feleli: - Hiába vertek, parasztok, a szín­igazat mondtam, és nincs mit hozzátennem, még ha agyon is üttök. Én — mondja — szintén keresztény vagyok — és kihúzza inge alól a keresztet. Összekötötték kezét, elvitték a faluba, hogy ott tovább verjék. A nép már várta, s rögvest rázúdult, mind a férfiak, mind a nők, ki evvel, ki avval csépelte: az egyik a lábával, a másik husánggal, akadt olyan is, aki járomszegért futott. A cigány eleinte hallgatott, aztán vékóny hangon felsó­hajtott. A muzsikok azt vélték, a kancákról akar szólni, félbe­szakították az ütlegelést. Már-már alig élt, feje egészen fekete volt a vértől, fél szemét kiverték, kocsányán himbálódzott. A cigány pedig így beszél: Látom, ütött utolsó órám, ezért kérve kérlek benneteket, engedjétek meg, hogy halálom előtt csak még egyszer játszhassak a harmonikámon. A muzsikok mérlegelték, majd azt mondták: lódulj játszani! Ügyis agyon­verün! Odahozták neki a harmonikát, két sor billentyű volt rajta, megoldották a cigány kezét. Azt mondja: jó emberek, engedjétek meg, hogy egy kis vizet igyam, hiszen nektek édes mindegy, szomjasan halok meg, vagy miután vizet ittam. HozT tak neki egy merítőkanálban vizet, ivott, tenyerébe öntött, le­öblítette pimasz fizimiskáját, megtapogatta kocsányon függő szemét, kezével legyintett. Azt mondja: Így a földön heverve, nem játszhatik az ember: hozzatok valami ülő-alkalmatosságot. Odagördítettek egy tuskót, megkísérelte, hogy feltápászkodjék a földről és nyög fájdalmában. Segítettek neki, leült, kezébe vette a harmonikát. Amikor verték a nép körbe fogta, most is ugyanúgy állottak körülötte, csak egy kicsit széjjelebb húzód­tak. sóhajtozik. A cigány vodkát iszik, majd újból a harmonikához kap, majd megint iszik és megint a harmonikát ragadja kezébe. Elfogy a pálinka, elküldtek a szomszéd faluba, onnan meg özön­lik a nép, hallani akarják, hogyan búcsúzik harmonikaszóval a cigány az életétől. Kimulatták magukat, este az asszonyok könyörgésre fogják: emberek ne végezzetek most már a cigánnyal, hanem zárjátok be éjszakára a hűvösre, holnap Mária-Oltalma nap lesz, hadd mulassunk egyet, a cigány meg hadd húzza a talp alá valót, aztán majd egészen agyonveritek. Nos, a muzsikok az italtól kegyes hangulatra derültek, aszongyák: el nem késünk az agyonveréssel, hát csak töltse a hűvösön az éjszakát. Egy csűr­be zárták be a cigányt, az asszonyok hoztak neki tésztát, egyél, mondták, utoljára, nem sajnáljuk! Ekkor a parasztok haragra gerjedtek: fejezd be, mondják, elég volt a pityergésből, nagyon ravasz vagy, azt hiszed, meglá­gyítod szívünket, s még hazudsz is. Nem lesz többé módod lovat lopni! Ekkor a cigány könyörgésre fogta a dolgot: minden mindegy, mondja, nekem meg kell halnom, akár agyonvertek, akár nem, hiszen egész belsőm megszakadt. Hozzatok nekem egy kupica vodkát és én búcsút veszek a fényes napvilágtól, valami vidámat játszom. Nos, a muzsikok fontolgatták-latol­gatták: .holnap — mondogatták — Mária Oltalma lesz, elhoztuk a vodkát, igyunk hát egyet a cigány lelki üdvére, hiszen igaz­hitű keresztény, ott a kereszt a nyakában. Hozzatok vodkát, parancsolták az asszonyoknak. Elhozták az asszonyok a vodkát. A cigány ivott, felsóhajtott: Ügy érzem — mondja —, mintha parázs égetné az egész belsőmet, és ezekkel a szavakkal teljes széltében szétvonta a harmonikáját és rögvest húzta a talp alá valót. És rajta, cifrázta. Az emberek megrökönyödtek. Hát ez mi ? Hihetetlen, mintha katonabanda jött volna a faluba, körös­körül mindnyájan mosolyra derültek. A cigány ujjai úgy rohan­gásztak a két billentyüsoron, hogy szemmel követni sem bírták. Az asszonyok már topogtak, szorosabbra vonják fejrevaló ken­dőjüket, kezüket csípőre teszik. És a férfiak már sarkukkal ve­rik a taktust. Felfigyel a cigány, félbeszakítja a zenét, ismét a pohár után nyúl. Nem sajnálják tőle, megtöltik poharát, és az emberek vele isznak, ahogy ülik, majd ismét körülfogják, igyál, játsz, hozunk még! És akkor, kedveseim, olyasvalami történt, amire öregemberek sem emlékeznek. Az asszonyok meg a férfiak táncra perdültek, utánuk a legények meg a lányok, énekelnek torkuk szakadtából, tapsolnak, csattogtatnak ujjaikkal, járják, van ki mezítláb, ki meg csizmásan. Egymás körött kerengnek, a föld dübörög és Reggel aztán leveszik a lakatot, hát nézd csak, üres a csűr. Néznek ide, néznek oda, a cigánynak hűlt helyét találják. Szid­ják a muzsikok az asszonyokat: ti ostoba ludak, megsajnáltátok és kiengedtétek. Az asszonyok hányják a keresztet: mi semmi­ről sem tudunk. Mégvizsgálják a csűrt. Kitűnik, hogy a cigány az éjjel a fal alatt alagutat ásott, és azon át lépett meg. Ez aztán a cigányzene ... — Hát a harmonika.? — kérdezte Aljósa, amikor Anyikon befejezte meséjét. — Elvitte. A harmonikát biztos egész halála pillanatáig cső­kolgatta-becézgette. — És a kancák ? — kérdezte egy másik legényke. — Azokat a gazdák meglelték a vásárban a lőcsiszároknál, el is vették tőlük. Mind elhallgattak. Egy perc múlva a kék nyugalom csöndjében felhangzott a csángók csilingelőse, és a harmonika szapora fu­tama, amelyre a szurdok mögötti liget visszhanggal felelt. — Harmonikásszámba megy ez a Mitya Százsin?- — kérdezte Anyikon, és kiköpött a gerendára. És a gyerekek rátekintettek, hallgatták egy ideig a harmonika messze röppenő nyekergését, majd ők is kiköptek a gerendára egyik a másik után. 1944. augusztus hava.

Next

/
Thumbnails
Contents