A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-12 / 28. szám

LOVICSEK VZIA íf^^-cM- iJTDfr^ r£ VI. Gyerekkorától megfontolt, okos embernek tartotta, mindenkinél különbnek. Saját magát szerette benne: termet, mozdulat, hang. vér, gondolat - mind-mind egy és ugyanaz; a legtökéletesebb átöröklödés. A legnagyobb összhangban, megértésben éltek egymást támogatva, kiegészítve búban, örömben egyaránt egészen ötvanötig. De ekkor a fiatal szem messzibbre látott, és kétfelé szakadt a világ. Az egyik fele túl sokat élt ahhoz, hogy megértse a máslkat. Ki volt hát a hibás, ki volt a bűnös!? Gál János a petrencék között egy settenkedő alakot vesz észre - önkénytelenül beljebb fúrja magát a takarmányba. Az alak hol közeledik, hol távolodik tőle, mintha keresne valamit. Már azt is megállapítja, hogy nem nadrág, hanem szoknya van rajta. Rögtön Jolánkára gondol, biztosan őt keresi. — Mégsem haragszik — mormolja maga elé elmosolyodva, átmelegedő szívvel. Már éppen kiáltani akar, de anélkül is feléje tart az aszszony: hol jobbra, hol meg balra lépeget, de mind közelebb ér. S ahogy az asszony közeledik, úgy távolodik János szívéből a melegség. Jolánka helyett Kender Julisra ismer benne. Moccanni sem mer: mi lesz, ha észreveszi!? Ugyanakkor azonban egy másik gondolat is fészkelődni kezd benne: üres, csendes a határ, sehol egy teremtett lélek. Elibe villan a délutáni kép: az asszony lázas szeme, gyerek utáni vágya. Mi lenne, ha!? A gondolat megmozdítja a vérét. Már-már feláll, hogy szóljon az asszonynak. A józan ész mégis felülkerekedik benne, s ha lehet, még jobban belefúrja magát a petrencébe. Kenderné alig tíz lépésnyire áll tőle. Szinte hallja a lélegzetét. Az asszony hirtelen jobbra lép, lehajol és valami ruhadarabot vesz fel a földről. Magára kapja, aztán fürge lábbal távolodik a falu irányába. Alakja csakhamar elmosódik, a semmibe vész... János nagyot, mélyet sőhajt: talán a megkönnyebbülés, vagy inkább az elszalasztott alkalom sajnálata tör fel a lelkéből. Ez a jelenet némi csalódással tölti el, és semmi kedvet nem érez a hazamenetelre. A nagy csendesség, a langyos éjszaka, s a lucerna puhasága álmot hint a szemére, Nemsokára letapad a pillája, elnehezül a lélegzete — elalszik... * * * Jolán hazafelé menet benéz az anyjáékhoz. A kis Janika jól bevacsorázott, el ls aludt. Majd reggel hazaviszem — fogadja az anyja Jolánt. — Nem vacsorázol? Maradt még egy kicsi... — Nem, nem, sietnem kell, Az embereknek vacsorát kell melegíteni, fejni — feleli gyorsan Jolán, és már szaladna Is, de az anyja még visszatartja: i— János nem szólt otthon semmit? r- Nem, Miért? T r— lit járt délután, aztán összeveszett apáddal. Jolánt egész úton ez foglalkoztatja. Nem elég, hogy összeveszett az apjával, ráadásul még őt is megpofozta. A gyűlölet szikrázik benne egész úton. Otthon azt se tudja, mihez kapjon. Hátraszalad, megnézi a kislibákat, a szín alatt a kotlókat a kiscsibékkel — nincs semmi baj Gyorsan gyújtóst készít. Siet, mert még fejni is kell. Mire a konyhába ér, Pista jóvoltából már vígan pattog a tűz, Nem szól semmit, röpke mosollyal nyugtázza a szívességet, majd odateszi a vacsorát és kapja a fejőedényt: — Édesapa, vigyázzon, oda ne égjen a vacsora. No, gyere Pista! Bolondos, szeszélyes tehén a Cifra, fia nim ül valaki a fejénél es nem simogatja, a csillagot ls lerúgná az égrői. Egyébként jól tejel és szelíd, mint a kezes bárány. Pista a jászol szélén ül, és a tehén nyakát simogatja, Jolán pedig fej. Az első tejsugarak felsírnak az edény alján, de később, habbá verődve dorombolnak, mint ahogy a macska szokott a cirógató kéz alatt. — Haragszol? — kérdi nagysokára Pista csendesen. — Miért? — Csak ... Kérdem ... Az asszonynak tetszik a játék. Jóleső érzés futkároz tőle a bőre alatt. Komolykodva szól: — Majd megmondom. — De mikor!? — kérdi a legény olyan formán, mintha az élete függne a választól. — Majd!... Ne légy türelmetlen! — feleli Jolán kis idő múlva, s miután végez a fejéssel, ellép a tehén farától: — Oltsd el a villanyt! Meglódul a legény szívverése, s csak áll, mint a szélütött. — No, oltsd el hát! Megmozdul végre Pista, mintha mély álomból ébredne, és eloltja a villanyt. Jolánka kikukkant az udvarra, visszalép, leteszi a tejet, aztán Pista elé áll: — Most megcsókolhatsz, ha akarsz! — mondja alig hallhatóan. A legénnyel forogni kezd a világ. Fojtogató csomó szaladozik a torkán, és úgy érzi, hogy minden csepp vére a lábába futott. A következőkben már csak annyit érez, hogy a két napcsókolta kar átfonja a nyakát, és ajkára tapad a csillagszemű asszony vérpiros ajka ... Jánost az ereszkedő harmat hüvösssége ébreszti fel. Hideg zsibbadtság ül minden porcikáján. Nyirkos a haja — kalapját legurította fejéről az álom keze. Feltápászkodik, alig érzi a jobb lábát. Megkeresi a kalapját és elindul. Fogalma sincs róla, hány óra lehet. A nagy lámpás már eltűnt az égről, nem messze lehet a hajnal... Előtte lombsátor alatt — sötét erdőben — pihen a falu. Csak egy-két ugató kutya hangja jelzi ottlétét. Ahogy jobban figyel, furcsa dolgot észlel: lába nőtt egy petrencének, és szabályos léptekkel ballag a falu fele. János kétszer is megdörzsöli a szemét: lehetetlen! De a petrence csak ballag, mit sem törődve az újdonsült elnök hitetlenségével. Gál Jánosnak mosolyra húzódó szája után igazodik a bajusza. Egyszeriben megérti a' fura esetet: valakinek a másállapotos tehénkéje megkívánta a friss lucernácskát. Mivelhogy a petrencét nem lehet egy szakajtó kosár kukoricával a faluba csalni, kénytelen a tehénke gazdája a hátára venni és bevinni. Igaz, egy kicsit beleizzad a fuvaros, de sebaj, több is veszett Mohácsnál! Jánosban felébred az elnök. Tisztes távolságból — árnyékként nyomon követi a petrencét. Oldalában a kíváncsiság fúrója dolgozik. A petrence meg csak ballag, ballag. Atkopog a kis patak fahldján. és a nagy Istállókat megkerülve rákanyarodik a kertek alá futó útra. Gál János szemét a petrencébe fúrja, óvatos lábbal lopakodik utána, mintha ő volna a tolvaj. (Folytatjuk) 14