A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-10-11 / 41. szám

18 Az ördög ijedt ábrázattal tért vissza a partról, ahol szedret szedett. „Ördög jár a parton!" — kiabálta tele a falut. Elszakadt nadrágját mutogatta és véres lábszárát. Az ördög csőre tépte volna rajta a sebet. Senki sem hitt neki. A vénasszonyok is a fejüket csóválták, mondván, hogy csőrös ördögről ki a fene hallott, hogy az ördögök nem a parton tanyáznak, és különben is a forradalom óta nincs ördög, mert a kommunisták valamennyit megsemmisítették. Ennek ellenére a sok vénasszony messze elkerülte a partot. Szégyellték ugyan erősen magukat, hogy évtizedekkel a forradalom győzelme után is félnek az ördögtől, de a sűrű szemrehányásokra lesütött szemmel, sajátos éneklő hangsúllyal így válaszoltak: „ö kedvesem, minek is mennénk oda, hiszen az idén nem termett szeder a parton, az ám, ipert ilyen terméketlen, száraz nyárra senki sem emlékszik. Mennénk mi, de hiába tegyük meg a nagy utat, koptassuk a cipőt?" Az öregnek azért nem hitt senki, mert szerencsétlen, fura figura volt. Tízszázaléknak csúfolták faluszerte. Nem értettük meg a szokatlan gúnynevet. Az öreg megmagyarázta egyszer: „Azért neveznek így, mert életerőmnek csak tíz százaléka maradt meg. Egyszer, évekkel ezelőtt meggázolt egy disznó. Az volt ám a kani, akái . egy oroszián! Mihelyt megjelent az utcán, kihalt a falu. A gyerekeket bezárták a házakba, az asszonyok az ablakokban sápítoztak, a férfiak is csal vasvillával a kezükben mertei kilépni a kapun. Egyszer в disznó betört a kertembe. Látom ám: összegázol, összetúi a garázda mindent. Kapanyéllel a füle közé sóztam egyet Uram segíts, a disznó nekerr rontott, én pedig torkom szakadtából ordítottam segítségért. Tűzoltófecskendővel hajtották le rólam, mert abbar az esztendőben tilos volt disznót vágni. Kórházba vittek. A: orvos vizsgálat közben össze csapta a kezét: »Orvosi szem pontból belőled csak tíz száza lék maradt épségben. .« Há így kedvesem ... A kanit végű dinamittal robbantották föl". Késóbb kipuhatoltuk az ör dög-históriát. Tízszázalék el mesélte, hogy dagálykor talál kozott vele a parton. Ott tá madta meg, döfött belé a cső révei. Ijedtében a szúrós sze derindák közé zuhant, aztái esze nélkül rohant hazáig -már mint az öreg, nem az ör dög. „Milyen az ördög, meséli el!" - biztattam. „Hát olya: madárforma — bizonytalankodott —, a hangja igen mérges ... Különben tudja az ördög, madár-e az ördög vagy más ..." Mikor az öreg magunkra hagyott, elhatároztuk, hogy megkeressük az ördögöt. Másnap útnak indultunk. Ruvim, egy fiú a kolhozból meg én. Az öreget ls magunkkal vittük. A kétcsövű vadászpuskát mindenesetre a vállamra akasztottam. Egész nap fenyőerdőkön vándoroltunk át. Naplementekor érkeztünk a tenger partjára. Lassan leszállt a sötétség. Mikor megkérdeztem az öreget: „Na, hol az ördög?" TIzszázalék szaporán vakaródzott. „Ott, arra. valahol, — tett bizonytalan mozdulatot. — Jelentkezik, ne féljetek." Pirkadatkor felébredtem. A fenyőfákról szinte csöpörgött a vastag köd. Az öreg most is a tűz mellett ült és vaka-KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ ódzott. Nedves szakálla renegett, mint fákon a fenyőú. „Mi bajod?" — kérdeztem öle. „Elvisz az ördög veletek »gyütt. Nem hallod? Már kiíltozik. Keltsd föl a tőbbie<et..." Hallgatództam. Egyszerre vad vikoltás verte fel a :sendet". Vuak! — szólt a íang — vuak! És a sötétből meghatározhatatlan lárma halatszott. Valami a vízre csapódott és újra riogott a győzelmesen bősz kiáltás: Vuak!... zuak! „Mária segíts! - vetette szaporán a keresztet az öreg. - Hallod? Csattogatja a fogait! Én vén szamár, minek is jöttem ide?" A víz felől sajátos csattogás, púfölés, locsogás hallatszott. Felébresztettem társamat, Ruvimot. A kísérő fiú magától ébredt fel. Kezembe vettem a puskát. „Csináljatok amit akartok — közölte az öreg —, én nem tudok semmiről. Még miattatok lesz bajom. A nehézség belétek. Lövöldözni... — dörmögött tovább a puskámat nézve. — ... Kitudja, szabad-é ördögöt lőni, nincs-e tilalmi idő?" „Vuak!" — hallatszott ismét az ördögi hang. Az öreg fülére húzta a kabátját és elhallgatott. Mi a part felé kúsztunk. Magam elé húztam a fegyvert és kitekintettem a bokrok közül. „Mii látsz?" — kérdezte a gyerek expedíciónk legifjabb tagja. „Érdekes ... valami madár ae íiyet meg sosem lattam. Felemelkedtünk. A sötétlő vízen óriás madár úszott. Tollazata citromsárga és narancsszín. A feje nem látszott: a vízbe dugta. A lélegzetünket visszafojtottuk, úgy bámészkodtunk. Végre előbukkant a madár feje is: csak akkor, mint egy tojás és göndör pelyhek fedték. A kis fejhez óriási csőr tartozik s egy vörös bőrzsák lóg róla. „Pelikán!" -ordította a kölyök, és örömében a levegőbe ugrott. „Vuak!" — szólt a madár és figyelmesen megszemlélt bennünket. A csőréből egy kövér sügér farka lógott ki. Kínos íyeldeklés közepette erősza<olta le torkán a halat. Ekkor iszembe jutott az újság, amise a kolbászt csavartuk. Visz>zafutottam, előkotortam a háúzsákból. Megtaláltam, amit terestem, a hírt: „A mozgó illatkertböl megszökött egy ifrikai pelikán. Ismertető jelei: rózsaszín és sárgás tollasat, hatalmas csőr, rajta zsákszerű képződmény. A madár meglehetősen koros, ezért nérges természetű. Nem szereti a gyerekeket, megtámadja őket. Felnőtteket ritkán sánt. Kérjük az elvtársakat, nogy tartózkodási helyét ju- . talom ellenében jelentsék." „Hm... tűnődött Ruvim -, mit tegyünk hát? .Agyonlőni kár lenne, de ha beáll a hideg, megdöglik." „Majd az öreg jelenti az állatkertnek", — döntöttem el a vitát és elküldtem érte a gyereket. Sokáig húzódott az öreJj, vonakodva jött csak, nem akart az ördöggel találkozni. A madár láttán zavartan vakaródzott: „Hát igen... Világos: ez nem ördög ... A falu hálás lesz nektek: az asszonyok már holnap kijönnek szedret szedni." Fogtunk néhány halat, nyársra húztuk, hogy megsüssük reggelire. A pelikán egyszer csak megjelent a tűznél. Körbejárt bennünket, és megállt az öreg előtt. Félrefordított fejjel méregette, döfésre emelte a csőrét. Az öreg vakaródzott és remegett. A vész azonban elmúlt, mert a madár megpillantotta a halakat. Kitátotta a csőrét, csettegett, rikoltott, türelmetlenül csattogott a szárnyaival, a lába pedig taktusban verte a földet. Az öreg félénken húzódott odébb. „Mi baja ? ... Megbo„ londult?" „A halat akarja"... - vigyorgott a gyerek. Adtunk neki. Szempillantás alatt lenyelte, de közben beledöfött a gyerek fenekébe. Aztán ismét eljászotta az előbbi mutatványt, ismét halat kért. „Menj innét... ne koldulj -dörmögött az öreg —, a jóisten nem feledkezik meg rólad ... Micsoda szelet versz? A pelikán egész nap körülöttünk totyogott, lármázott, csettegett, megfogni azonban nem hagyta magát. Estefelé útrakeltünk. A pelikán egy földhányás tetejéről integetett szárnyaival utánunk, és mérgesen kjáltozott: Vuak!... Vuak!... Talán megsértődött, mert egyedül hagytuk. Az öreg másnap bejelentette, hogy megtalálta a pelikánt. A pénzjutalomból új nadrágot vásárolt magának. Büszkén mutogatta faluszerte: „Oj nadrág, elsőrendű minőség!"