A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-07-12 / 28. szám

Csillagos este lett, mdre leértem a Csorba-tóhoz. Felhöszárnyon rohantak a napok. Jártam a Lomnici-csúcson, és Ady jutott az eszembe meg az ő „Helikon adta hervadt szegfűje". Játszottam Péterkével, a poprádi-tóí szelíd szarvassal, megmásztam a Hiúz-csúcsot, és megcsodáltam az orom aljában meghúzódó menedékház lakóinak zongoráját! Ügy vélem, hogy ez a közel két és félezer méter magasságban — meredek hegyoldalon, életveszélyes sziklapárkányok peremén, emberháton felcipelt zongora nemcsak az ottlakók erejét, ügyességét, bátorságát dicséri, jelképe egyúttal a hazánkban folyamatban levő kulturális forradalom mélységének, valamint extenzitásának is! Egy szép napon felballagtam az Oszterve szerpentinjein, elnéztem a homorú völgyeket, és hogy a költő' szavaival éljek a tártölü lapályokat, ahol jámbor falucskák, „mint békés rozskenyerek töppednek a barna teknőn ..." Majd magas hegyoldalakba vájt ösvényen haladva — érintve a Batizfalvi-tavat és a Sziléziai-házat, leértem Tátraszépklakra. Tátraszéplak. Sok szegénynek kínos szenvedést, míg gazdagoknak mulatós nyaralásokat jelentett. Én egy költőre gondoltam, aki „meghalt, mielőtt kiránthatta volna szivét a harcban!" Igen, huszonnégy évet élt Jirl Wolker, a nagy 1 Péterke „koldul" cseh költő, s itt Irta halhatatlan verseit, melyeket József Attila költött át magyarra . .. Itt élt, szenvedett és halt meg tüdővészben. Járom a rőla elnevezett erdei sétányt, s gondolatban mélyen megemelem kalapomat fehér mellszobra előtt... Aztán vonatra szálltam — s a kis tátrai vasút beleveszett az esti szürkületbe. Valahol messze az ég alján kigyulladtak a csillagmécsesek, és Ötátrafüreden is felvillantak az utcai fények. Kiszálltam. Az alkony és a csend közösen szőtték meg az ormokat sejtető sötétség fátylat. Simogató, langyos nyári este volt. Az apostolok lován bandukoltam Üjtátrafüredre. Útközben egy másik költő emléke fénylett az' éjszakában. Hosszú hónapokat töltött 6 is e helyeken — súlyos tüdőbajban, a „múltnak háttal, halállal szemközt". Éjféltájban, amikor felszálltam a prágai gyorsra, még mindig Tóth Árpádra gondoltam. öt idéztem, a bűvös szavakkal e bús szobrászát, aki halálos betegen Irta itt verseit a béke rozskenyeréről. És két költő - egy cseh és egy magyar közös sorsa, mint az idö szignálja figyelmeztetett, hogy közös dolgainkat nemcsak rendezni, hanem közösen is kell védelmeznünk és megvédenünk. BAR Sä IMRE Lengyel hegymászónö a Lomnici csúcson