A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-06 / 36. szám

Mihail Solohov RÉSZLET A KIVÁLÓ SZOVJET IRÖ ÚJ, KÉSZÜLŐ REGÉNYÉBŐL A domb tetején a napégette ugar olyan ké­rvény volt, mint a kovakő. Az ásó nehezen ha­tolt be néhány centiméterre, és csak apró porla­dozó darabkákat tördelt ki belőle. Sima. fényes nyom maradt utána. A katonák lázas sietséggel ásták be magukat. Nemrég repült el fölöttük egy repülőgép. Kört írt le a domb fölött, de nem ereszkedett lej­jebb, csak. a magasból adott le két rövid soro­zatot, és továbbrepült kelet felé. — Most már hamarosan várhatjuk a vendégeket — mondo­gatták a katonák. Nyikolaj térdig érő árkot ásott, csak akkor egyenesedett fel először, hogy kifújja magét. A közelében Zvjagincev ásott. Zubbonyának háta nedvesen sötétlett, arcán verejték gyöngyözött. — Nem föld ez. hanem istenverés — mondta lihegve, miközben zubbonyéval rákvörös arcét tö­rölgette. — Robbantani kell ezt, nem ásóval ka­pirgálni. Kész szerencse, hogy még békén hagy a német, mert tüz alatt nem tudom, hogy ás­nánk be magunkat az Ilyen földbe. Nyikolaj a távolban elcsendesedő ágyúdörgést figyelte, majd rövid pihenő után ismét kezébe vette az ásót. Csípős por szállt szemébe, orréba. A szíve za­katolt, nehezen kapkodta a levegőt. Mér szinte derekáig ért a gödör, amikor hirtelen ügy érezte, képtelen az árok fenekéről kilapátoln! a földet, ha nem pihen egy keveset. A fogai közt csikorgó homokot dühösen köpködve, kiült, az árok szé­lére, — Kiadós munka, mi? — kérdezte Zvjagincev. — Az hízony. — Látod Mikola, milyen a háború! Mennyi földet túrunk fel ásóval — se szeri, se száma. Azt hiszem, a fronton egymagam annyi földet forgattam meg. mint egy kerekes traktor egy egész szezonban. Ki az, aki a mi munkanapja­inkat ki tudná számítani? — Elég a beszélgetésből! - kiáltott rá szi­gorúan Goloscsekov hadnagy, és Zvjagincev szokatlanul fürgén beugrott a gödörbe. Délután három órára már teljesen beásták magukat. Nyikolaj egy nyaláb kékesszürke ürömfüvet szedett, gondosan álcázta vele a gödrét, az elülső falba vájt mélyedésbe be­rakta tárait és gránátjait, lábához helyezte nyitott zsákját, amelyben az egyszerű katona­holmi között szétszóródva hevertek a tölté­nyek. Csak azután nézett körül alaposabban. A domb nyugati lejtője enyhén ereszkedett be egy fiatal, gyér tölgyfákkal benőtt szárazér­be. A lejtön Itt-ott kökény- és fagyalbökrok zöldelltek. A domb két oldalán húzódó mély szakadékok a szárazérbe torkolltak. Nyikolaj megnyugodva látta, hogy a szárnyakon harc­kocsik nem törhetnek át. A hőség még nem enyhült. A nap továbbra is kegyetlenül perzselte a földet. A fonnyadó üröm kesernyés szaga megfoghatatlan bána­tot árasztott. Nyikolaj fáradtan nekivetette hátát a gödör falának, és nézte a vakondtúrá­sokkal sürün borított, barna, kiégett sztyeppét, a síkos kalászú érvalényhajat, s az éppoly szürkésfehér pusztai kányát. Az üröm szárat közötti réseken a belfithatatlanul mély kék égbolt darabkái látszottak. Egy távoli dombon fátyolosan rajzolódtak kl egy kis erdő kör­vonalai. Innen úgy tűnt, hogy az erdő vilá­goskék és a föld felett lebeg. Nyikolajt szomjúság kínozta, de csak egy kortyot húzott kulacséból, mert tapasztalat­ból tudta, milyen drága kincs harc közben minden csepp víz. órájára pillantott. Háromne­gyed négy volt. Nyomasztó várakozásban telt el még egy félóra. Nyikolaj mohón szívta má­sodik cigarettáját, amikor távoli motorzúgást .hallott. Növekedett, terjedt, mind hallhatóbbé, félelmetesebbé vált a föld felett alacsonyan száguldó dübörgés. A szárazár mentén kanyar­gó dűlőúton hosszú szürke szalagként húzó­dott a por. Tankok közeledtek. Nyikolaj tizen­négyet számolt meg. Szétváltak, támadás előtt kiinduló állást foglaltak, s eltűntek a száraz­érben. A motorzúgés nem csendesedett. Most a gyalogság autói robogtak a dűlőúton. Utol­sónak alacsony páncélos tartálykocsi kúszott át és tűnt el a szárazár lejtőjén. — És bekövetkeztek a harcot megelőző, hatal­mas belső feszültség rövid percei, amikor a katonák szive szaporábban, tompán dobog, és akárhány társuk veszi is körül őket, egy pil­lanatra mindegyiküket elfogja a magány jeges hidegs' és valami szlvbemarkoló nagy bánat. Nyikolaj ismerte ezt az érzést és a forrást is, amelybűi eredt. Egyszer beszélt ls erről Lopahinnak, aki tőle szokatlan komolysággal azt válaszolta: „Együtt harcolunk, de külön­külön halunk meg. A halál éppen úgy az ember saját tulajdona, mint a hátizsák, amelyre tintaceruzével rajzolta rá nevének kezdőbe­tűit ... Aztán, Kolja, a halállal találkozni nem tréfadolog. Lesz-e találkozás vagy nem, azt nem tudhatja, de a szive úgy ver, mint a szerelmesé, és még tanuk előtt ls úgy érzJ, csak ketten vannak a kerek világon: ő és a halál... Aki él, mást nem érezhet - ne cso­dálkozz hát!" Nyikolaj tudta: mihelyt megkezdődik a csa­ta, ezt az érzést mások váltják fel: rövid ideig tartó, fel-feltörö, az értelemnek nem mindig alárendelt érzések ... Szaggatottan lé­legzett, és élesen figyélte azt a vékony zöld sávot, amely a domb lejtőjéről a szárazeret elválasztotta. Ott, a zöld sáv mögött még min­dig tompán és egyenletesen dübörögtek a mo­torok. Nyikolajnak a feszültségtől kőnnybelá­badt a szeme, és minthogy már nem volt egé­szen ura testének, sok fölöslegesen apró moz­dulatot tett: megtapogatta a mélyedésben heve­rő tárakat, mintha ezek a súlyos, naptól át­melegedett tárak eltűnhetnének valahová, az­tán eligazította zubbonyának ráncait, és sze­mét még mindig a szárazeren tartva, kissé arrébb tolta a golyőszórólát: amikor ped'q a mellvédről száraz agyagrögöcskék szóródtak le, csizmája orrával kitapogatta és eltaposta őket: széthajtotta az Urömfü-szárakat, pedig amúgy is Jól látott, meg-megvonogatta vállát. . rüsn fogadni a díszszemlét," gondolta Nyikolaj észre sem vette őket. Feszülten figyelve, ki­tartóan nézett nyugat felé. Nem felelt Zvja­gincev halk szólongatására. A szárazérben felbőgtek a motorok, kibuk­kantak a harckocsik. Mögöttük le sem ha­jolva, teljes magasságban gyalogosok mene­teltek. „Hogy elszemtelenedtek, a pimaszok! Mintha parádéra Indulnának... No, mindjárt megkap­játok az fllö fogadtatást! Csak az a kár, hogy nincs tüzérségünk, s nem tudjuk szabálysze­rűen fogadni a díszszemlét", gondolta Nyikolaj és mélységes lélegzetelállító gyűlölettel nézte a messziről még kicsinynek tünő ellenséges ka­tonákat. A tankok lassan közéledtek, nem szakadtak el a gyalogságtól, óvatosan kerülgették a va­kondtúrásokat, géppuskasorozatokkal tapogat­ták ki a gyanús helyeket. Nyikolaj látta, hogy . a kétszáz méternyire levő fagyaibokor meg­dől, mint szélrohamban, és golyó roncsolta ágak, levelek hullanak la róla. A tankok ágyúi is tüzeltek menet közben. A lövedékek negy része nem érte el a magaslatot, a bokrok mel­lé fúródtak, aztán a robbanások szökőárjai helyet változtattak, közeledték a lövészárkok felé. -Nyikolaj mellét a gödör falának vetette, készen állt arra, hogy bármely pillanatban villámgyorsan lehajoljon. Amikor a harckocsik megtették az út felét, és elérték a bokrokat, fokozták a sebességet, Nyikolaj elnyújtott vezényszavakat hallott, Szinte egyidejűleg nyitottak tüzst a tankelhá­rltósok és a golyószórósok, majd a gépfegy­verek mormogó doboláséba belevegyült • pus­kák sajátosan száraz ropogása la. A tankokról lemaradt német gyalogság vesz­teségeket szenvedett, de azért egy ideig még előre nyomult, később a fegyvartúz földre kényszerítene, s lefeküdt. A páncéltörök lövései gyorsultak. Az első harckocsi nem jutott el a kökénybokrokig. El­akadt, a másik lángbaborult és visszafordulő­ban állt meg, szurokfekete, imbolygó füstfák­lyát küldve az ég felé. A szárnyakon még két tank gyulladt kl. A katonák fokozták a tüzet, és a rohamozni próbálkozó német gyalogságot, a tankok lőréseit, az égő gépekből menekülő tankosokat vették célba. Az ötödik harckocsinak sikerült vagy száz­húsz méternyire megközelíteni a védelmi vo­nalat. Felhasználta azt a körülményt, hogy Bozih tüzér páncéltörő ágyúja, amely a középet fedezte, elhallgatott. De Kocsetigov tizedes má­ris kúszott a tank felé. Az aprócska, fürge Kocsetigov gyorsan mászott a vakondtúrások között, s csak a könnyedén hullámzó árvalány­haj jelezte alig észrevehetően a mozgását, Nyikolaj látta, hogy a tizedes hirtelen meg­áll, majd meglóbálja -kinyújtott karját és nyomban visszabukik a földre, a lánctalpával csörömpölő Irdatlan acéltömb felé pedig sú­lyos ívben repül a tankelhárító gránát. A tank baloldalán, mint különös óriási madár hirte­len megrebbenő fekete szárnya, halvény ferde lángtól átszelt, vastag földoszlop tört fel. A tank megrándult, megperdült egyik hernyó­talpán, és horogkereszttel jelölt oldalét a tűz­nek fordítva, megtorpant. Bozih péncéltörös néhány percig hallgató ágyúja újra megszólalt. Most mér közvet­len közelből lőtte a megrongált, .tehetetlenül oldalára billent gépet. Már az első lövésre füst szivárgott kl a réseken. A tank golyó­szórója hosszú meg-megszakadó sorozatot adott le, aztán elhallgatott. A tankosok nem akarták, vagy már nem tudták elhagyni a gé­pet; néhány perc múlva robban! kezdett a lő­szer és a kiszabaduló füst sűrű, tajtékos go­molyagokban tódult ki a golyóverte nyílásokon meg az elnémult páncéltoronyból. Az ellenséges gyalogság, amelyet a földnek szegezett a golyószórók tüze, néhányszor meg­próbált felemelkedni, de újra, és újra vissza­feküdt. Végül mégis felemelkedett, és_ rövid nekifutásokkal közeledett, de ugyanakkor a tankok - hat kiégett, szétlőtt gépet hátra­hagyva - éles kanyarban fordulva megkezd­ték a visszavonulást. Valahonnan, mintha a föld alól Jönne, Nyiko­laj meghallotta Zvjagincev rekedt, ujjongó hangját: - Mikola! Elsepertük őket... I Az első neklrohanásból akartak végezni velünk, de ml elsepertük őket! Jól elsepertük! Csak jöjjenek még egyszer - megint megkapják a magukét. Nyikolaj megtöltötte az üres tárakat, Ivott egy korty undorltőan langyos vizet a kulacsé­ból, majd megnézte óráját. Ügy érezte, a csata alig néhány percig tartott, padig a támadás kezdete óta több mint egy félóra telt el. Már szemlátomást nyugatra hajlott a nap, sugarai nem tűztek oly kegyetlenül, mint eddig. 18

Next

/
Thumbnails
Contents