A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-09-06 / 36. szám

Ott, ahol a Vág ezüstszalapja a sztrecsnői szorosba vész és a esernyőt As-sal összekötő acélsínpárt elnyeli a sziklákba fúrt mély, csillagtalan éjszakákat idéző alagút, ott, a meredek sziklák zöld üstökében időtlen idők őta pásztorok, szénégetők és lázadő szegénylegények leltek szabad otthonra. Fokossal és mordállyal kezükben sólyomszemmel lestek le a rengetegből az ezüstfodrú Vágón evező tutajosokra, a sziklák tövében alázatosan megbúvó jobbágy falvakra és a gyűlölt nemesurak pablófészkére, a két szomszédvárra — Sztrecsnőra és övárra. Időnként le-lecsaptak az országút gazdag utasaira, számtalan sérelmet orvosoltak és sok igazságtalanságot megbosszultak. Majd nyomtalanul eltűntek a fenyvesek rengetegében. A szegény nép hálával emlékezett tetteikre, ajkán idővel a képzelet összefolyt a valósággal, aztán észrevétlen megszülettek a legendák. És ahogyan a íolyő játszi hullámain röppentek' a viszszatérhetetlenbe az évszázadok, úgy váltották fel a régi, feledésbe merült legendákat újabbak, igazabbak - s egyre színesebbé yált az emlékezés bokrétája. Gyermekkoromban egy régi könyvben megható legendára leltem. Máig sem kutattam, mennyi benne, amit a csapongó képzelet szült és mennyi a történelmi valóság, mert ez a legenda még akkor is nagyon szép, ha százszor sem lenne igaz. A haza- és szabadságszeretetről, a bátorságról és a hűségről szólt a sztrecsnői hegytető vérpiros virágainak legendája. Száztíz évvel ezelőtt, a sztrecsnői sziklatorlaszokon védte Szeredai János és hetvenkét hős honvédé Ferenc József osztrák császár és későbbi „jóságos" magyar királyi cári szövetségeseinek hadai ellen a világszabadságot. Elesett Szeredai, egy szálig elhullottak a pirossipkások mint a kasza suhintása alatt a rét legszebb virágai, és azóta a sztrecsnői hegyoldalakon és ormokon állítólag vérpiros virágok nyílnak. Am az idő repül, vélnéd, gyorsabban mint a másodpercmutató és az egyszerű mai emberek példamutató bátorsága és vitézsége, hazaszeretete és hűsége elhomályosítja a legszebb legendákat is. Minden változik, — csupán a változás örök. És ahogyan múlnak az évek, évtizedek, s hófe, hér hajú aggastyán lesz a hollöfürtű hősből, úgy válnak majd új, halhatatlan legendává parasztok és vasutasok, partizánok és katonák tettei, mindazoké, akik ezerkilencszáznegyvennégy augusztusában Sztrecsnónál a népek szabadságát védték a teuton hordák barbár fasizmusa ellen. líd lelkű nép élet-halálharcra készült. Azon a napon falvak és városok, Besztercebánya, Breznó, Márton, Liptómiklós házaira kitűzték a csehszlovák zászlót és a vörös lobogót. Zsolnán csend volt, nehéz, fenyegető —/vihar előtti csend. Aztán a csendet szirénák üvöltése tépte foszlányokká. Légiriadó! Civilek és katonák — szlovákok, németek, rohanva menekültek a légioltalmí fedezékbe. Repülőgépeknek azonban se hire, se hamva. A riadó jeladás volt! A helyőrség fellázadt katonái és az általuk felfegyverzett civilek Zsolnán is kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot. A horogkeresztek és a gárdista jelvények az út porában hevertek összetörve, széttépve. Megkezdődtek az utcai harcok. A felkelők megtámadták a leánygimnáziumban és a zsidó iskolában elbarikádozott német egységeket, megszállták a város környékét — és estére már fényárban úszott a város. A felkelő csapatok, sajnos, még az éjszaka folyamán kiürítették Zsolnát, és a Strecno-Stary Hrad —Dubová Skala térségében védelmi vonalakat építettek ki. A partizánok és katonák, szlovákok és csehek, • oroszok és franciák, itt írták meg önnön vérükkel a Szlovák Nemzeti Felkelés egyik legdícsőbb fejezetét, ágyúk, aknavetők és nehéz gépfegyverek nélkül védve a Sztrecsnői szorost. Agyútűzben, srapnellesőben, légibombák záporában állták a sarat. Elkeseredésükben Övár A kalendárium augusztus huszonkilencedikét mutatta - nyárutót. A hősök szívében azonban március lángja lobogott. A polanákon és lombos völgyek mélyén egymás után gyúltak ki a szabadság máglyái, — a galambsze-