A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-30 / 35. szám

kndocej Plávka Szépek voltak a téli esték, amikor az asztalon halomba gyúlt a fosztott pehely, öreganyók, falubeli nénék és viháncoló fiatal lányok ültek a mécses köré, nemcsak a tollíosztás kedvéért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régmúlt idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vége-hossza nem volt a mesének, mondókának, jó vitézekről és elátkozott klrálykisasszonyokröl, úgy hallgattuk, akár a bibliát. Nem hiányoztak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek — lelkemre mondom — itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, s amelyek hősei majdnem mindig zsiványok, hegyilegények voltak. Melengeti az ember szivét, ha a maga nyomorúságában, elesettségében ükei vitézségéről, bátorságáról hali. Egyszer meg akkorát kacagtunk, bogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg Lovlsné arról mesélt, hogyan küldött egyszer Jánosík Juró háromszögletű levelet a Palugyay uraságnak, megírva neki, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a paluyyai kastélyba, az uraság lányának lakodalmára — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, Jánosík Juró ott termett a lakodalmon, és mind egy szálig elszedte a nemes uraságok ékszereit, drágaságait. Melengetóen szépek voltak ezek a téli esték. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind mesékbe foglalták az öregek; okik meg értettek hozzá, könyveket írtak róla, teli reménységgel és biztató jövendöléssel. Mintha ezen a csupahegy földön, Tátra alatt mindig csak a múltban és jövendölésekben é>tunk volna — anynyira sivár és elszomorító, volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mesebeli igazság csak nagy áldozatok, Jó vitézek vére érán élhet, sok-sok hós élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik soha nem viseltek királyi bíbort, de kihunyt életük ezernyi ezer, millió szemben gyújt lángot. Egy ilyen vitézről szól ez a történet. Nem volt szálfa termetű, vállas deli legény, erejében Jánosíkhoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkétéves. Jankónak hívták, a pusztaárki üszőpásztor fia volt. Szeplős arcából két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy izben a többi fiúval, a kovácsmúhelyben hancúroztak. A cimborái ezért „drótozottnak" is csúfolták, amitől mindig méregbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvenedik év telén Pusztaárkon már december elején lehutlott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már Jő két hónapja lehajtották az irtvönyról, és az állatok most elégedetten kérődztek a meleg istállókban. Voltaképpen a pásztoroknak is már mind odahaza kellett volna lenniük, mégsem jöttek meg. Jankó apja sem. Rájuk köszöntött a karácsony este, s Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikóban. Nem volt otthon más, csak Jankó az anyjával meg a két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskóban körülötte, szerte a faluban a gond, az elesettség, amely elvette a szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettegéssé erősödött bennük. Azon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Amikor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporázta a lépéseit. Nemsokára belökte a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsípte kezét hóna alá dugta, úgy melengette. - Elvltted? - kérdezte az anyja. - El. - Ott voltak? - Ott. - Még nem jöttek a nyomukra ? - Még nem. - Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével melengette meg az ujjai hegyét, aztán megfogta a fakanalat. A kékszegélyes tányérból párásán szállt a köménymagos leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pitvarajtó hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásán szürkebundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra mutatott: - Hol voltál? Jankó meredten nézett a a tagbaszakadt katonára, keze még fogta a fakanalat, de arca elsápadt, torka kiszáradt. Az anyja se bírt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte. - Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt, és szíjas végű pálcája Jankó arcán csattant. - Mit csinál? - sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia felé. - Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja felé ment, csak közvetlenül előtte állt meg. - Hol lett volna? Hát az erdőn. Eleséget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti? A2 utolsó etető az övé, az ő gondjára bízták, a tanácsbeliek is figyelmeztették, hogy télen se feledkezzék meg az állatokról. — Ügy? Tarisznyát miért vitt magával? — Hát csak nem fog éhezni kinn az erdőn ... Egy kis kenyeret meg szalonnát raktam bele. — Ügy? Szalonnát? A partizánoknak, mi? Mars velem! A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta és maga előtt kilökte a házból. Az anyja rimánkodott, könyörgött, összekulcsolt kézzel futott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikorgott a hó, a tiszt prémgallérján ezüstösen csillogott lehelete nyomán a hóharmat. Jankónak arra sem hagyott időt, hogy magára kapja a ködmönét, kiskabátban, hajadonfőtt kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél beapuskám, úgy, vájterfáren. öt esztendeje osztogatjátok a parancsokat, hogy az ember lassankint azt sem tudja, kinek a kutyája. De itt aztán a magam ura vagyok. Érted-e, te vájterfáren?! Nem is nagyon huzakodtam neki. Ügy elrepült, mint a dróton rángatott Jancsi, és csudamód a sarokba huppant. Mivel a szerelvény megállt, egyszerre csend lett. Pári pillanatig úgy éreztem magam, mintha valami hibás lépést tettem volna sakk közben, amikor munka után Benyovszkyval a fűtőházban játszunk. És akkor, a nagy csöndben egyszerre látom, hogy a kocsiból kiszáll a generális. utána a töbi tiszt sorban, le egész a csicskásokíg. A vonat előtt egy tiszt fogadja őket, és már vezeti is. A mi tisztünk! A szempm dülledt ki. De akkor felismertem Cirillt, Ferót meg a többieket és láttam másokat is a peronon fegyveresen, géppisztolyosan. Egy szemvillanás alatt megértettem, hogy viszik őket — békés úton. Helyes. Megráztam a földön fekvő fiatalembert, hogy a lélek zötyögött benne. - Kiszállás! Vájterfáren! — De fekve maradt, akár egy halom kocsonya. Van, akinek akkor kezdődött e felkelés, amikor Banská Bystricán kihirdették. Van, akinek akkor, amikor kikiáltották a köztársaságot és kiragasztották a hirdetményeket. Nekem akkor kezdődött, amikor leütöttem ezt az embert. Persze, találhattam volna az első csapáshoz derekasabb legényt is. De hét, néha nincs mód a válogatásra. Az a fő, hogy Martinban lefékeztem. Azután, mondhatnám, már úgy ment minden, mint a karikacsapás. A vonatot mér nem engedték tovább Vrútkynak, reggel visszatért Bystricára. Catloä bejelentette. hogy a németek megszállnak bennünket. Bystricáról megindultak rádión a felhívások. A Streöno alatti alagutakat eltorlaszoltuk. Kezünkben tartottuk egész Közép-Szlovákiát. Elkezdődtek a hadműveletek. Dórával majd csak akkor látjuk egymást, ha az egésznek vége lesz. Huszonnyolcadikán reggel sortűz hallatszott a kaszárnya udvarából. A vöröshajúra kellett gondolnom. Hogy feszített, milyen kevélyen lépkedett o lovaglónadrágjában. Meg a többiekre, a szőkékre, feketékre, gesztenyebarnákra. 18