A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-30 / 35. szám

leakaszkodott hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe öltözött, misére készülő emberek bámultak rájuk, de Jankó nem szégyenkezett. Büszkén ment elől, bátran, dacosan, elszántan. — Erre! - ordított rá a tiszt, és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is, ahol a németek tanyáztak. Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a falépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a' tiszt a fülébe sziszegte németül, egyszótagosan: „schnell"! Amikor az anyja is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett; ott maradt hát a kis fatornácon, várt a fiára. A kocsma mellékszobájában még négyen ültek olyanok, mint az a tiszt. Hogy tisztek voltak-e vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bujdosik az erdőn az apja és sok más falubeli ember. Nem bírják kiszimatolni a rejteküket, de nem is tudják meg soha, gondolta magában. Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy üres pohár, de a palackban még félig volt az ital. Jankó az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg — mögötte a falnál volt a szenesláda, előtte halomba hányt tűzifa. Jankó úgy érezte, hogy a szörnyű hétfejű sárkány barlangjába került, ahonnét csak ravaszsággal vagy csoda folytán szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle. Árulja el az apját meg a többi partizánt, mondja meg nekik, hol a rejtekhelyük, ami után oly régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magában. — Hol az apád? — kérdezte hirtelen a tiszt, aki idehozta. Jankó hallgatott. A németek fejüket nyújtogatják feléje, tágra nyilt szemmel merednek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a főidre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a csomó áll ki belőle. — Hol az apád? - ordít rá az asztal mögül egy aszott képű, aprö termetű, dühös mitugr&lsz, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt ls szentül tudja, hogy nem árulja el apáékat. Erre gondol, amikor az egyenruhások odarohannak hozzá, és arcát éri az első csalás. Utána a második, a harmadik. A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére - csak lát.ja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában érzi édeskés Izét. A kezén is látja nyomát, amikor megpróbál védekezni, letörülni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik 1 feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak odafönn az Irtványon, ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem ha! tani, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha ringatná, biztosan a Daróchegy felől száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sorszijdáig, furcsa alakokban gomolyog. Sárkányfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitárják szörnyű szájukat, aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek a réten, némán és ijesztőn. , De nem, nem a Daróchegy alól jön ez a köd, nem a Sorsziklák felől, az a köd lágy, akár a pehely, simogató, hányszor érezte a rebbenését, amikor felszállt a nap csókjától, elveszett a ragyogó kék égbolton, s félrevonta fátylát a nap elől, hogy szikrázó, melengető sugarai felszívják a harmatot a bükkfák leveléről, a fenyők lombjáról. Nem a jól ismert, cirógató és lágy köd ez, szörnyeteg sárkányok inkább, pusztulására törnek, halálára szomjaznak. A szobában csend volt. Négy szürke egyenruhás alak &U Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizenkétesztendős testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyóillat táplált, nevelt. Most vér folyik belőle, akár a- hegyipatak a lejtő sebéből, kristálytisztán, mocsoktalanul. Földre sújtottan hallgat, fiatal, sudár fenyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vibar. Tehetetlen tagjai aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesztette el eszméletét. Lát, hall, érez. Hallja, hogy valamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipőjét. Nem érti, miért, dr engedelmeskedik. Lassan vetl.ozlk, átázott cipője fölé hajol, letekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a cipőbe rakja, úgy, ahogy a mama meghagyta. Aztán sokáig mintha semmi sem történne. Könnyebben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember verődött össze, javarészt asszonyok. Várták, mi lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkiáltás hallatszik. A szörnyű, idegtépő hang az ácsorgó asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jajszó harsan, s a végén érthetően, fájdalmasan a tagadás: „Nem mondom ..." Ez a második jajkiáltás feloldotta az emberek dermedt rémületét. Űgy érezték, tenniük kell valamit, már indult is volna a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen döngetet. Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jankó repült ki a lépcsőre, de nyomában megjelent az egyik szürkeruhás, tébolyult, dühtől eltorzult arccal, s pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje befúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett lábbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktalanul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hós szive magával vitte titkát a halálba, ajkára, feltörhetetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondom!" Jankó nem volt mesebeli hős, aki megvív a hétfejű sárkánnyal, és története áera végződött olyan szerencsésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát más a mese, más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bibort. Ha majd téli estéken összegyűlnek a falubeliek, tollfosztás közbeii bennünket és gyermekeinket már nemcsak Jánosík és rég halott ükeink hősi tettel nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor tizenkétéves fia volt. Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet költött. 19