A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-30 / 35. szám

9 ár amikor a motoros vonatot Mögü&ttem kattan az ajtó. — Láttad a mint ahogy én bámulhattam rá. Nem birátvettem, majd a bőrömből ug- zászlókat? Ha ezek behn meglátták, sejt- tam ellenállni, öt éve szomjúhoztam ezt rotam ki az idegességtől, hetik, hogy valami van a levegőben. Hal- a percet. A méreg evett mindenért, és lod? — mondom hangosabban, mert le- Egyfelől, persze, számolnom kellett azszinte tűkön ültem. Késtünk, értünk a völgybe és a dübörgés egetverő, zal, hogy ordítani kezd és idecsódlti zivatar volt készülőben, a feleségemet Annyi év alatt sem tanultam meg meg- a többieket. Vagy kihúzza a revolverét meg a fiamat Zilinán hagytam a nővé- különböztetni a német sarzsikat. Ez tán és akkor kénytelen leszek a csontjait rémnél, és minden valahogy egy hajszá- hadnagy lehetett. Fiatal volt, tejfölösszájú összetörni. Másfelől, nemsokára ma úgyis Ion lógott. Az útiparancsom már meg- és vöröshajú. Mióta az eszemet tudom, tömegesen fogjuk ütni őket. Végül pedig volt, de hát azt mégse tehettem meg. idegesítettek a vöröshajúak. Van is erről, Zilinán Dóra meg a fiam vár rám, akikhogy a szerelvényt egyszerűen csak ott ha jól tudom, valami közmondás. tői minden eshetőségre el akarnék bú' hagyom, és hajrá gyerünk. Lovaglónadrágban, szétvetett lábakkal csúzni. Most meg ráadásul még két tucat né- állt, bizonyos, hogy himbálózni met is a vagonban, két tucat kiglancolt akart előre-hátra, de a kocsi pifke, gerierálistól lefelé, törzskar, misz- nem úgy dobálta, ahogy neki szió vagy mi a csuda. Nyomnak benne- tetszett volna. Sehogy sem teket az oroszok kifelé Romániából, mi; volt méltóságteljes látvány, meg van sózva a farotok, és most uzsgyi, Azt hiszem, szemmel akart irány Berlin, ugye? ( tartani egy kicsit. Eleinte TomaSovcétől Zvolenig nem történt mindenféle mozdulatokat vésemmi. Csak feszengtem, és egész úton geztem, amiket nem érthetett, törtem a fejem, hogy mitévő legyek, meg-megtápogattam különböző Mert az valamiképp magától értetődött, fogantyúkat, megfogdostam v,«-gy valamit tenni kell. Álltam a fülké- minden elképzelhetőt, még az t en, egyedül, hallgattam, hogy dolgozik órát meg a hőmérőt is, hogy i gép, és "bámultam a menekülő sine- megbolondítsam, figyelje az ket. Annyit tudtam, hogy ma nem futunk öregapját. Észrevette, hogy aknára, erre a vonalra rövidesen szűk- mulatok rajta. Hanem hát őt ségünk lesz. A síneket néztem, de a csak egy dolog érdekelte: német tiszteket láttam magam előtt, fene hogy valahogy ne fékezzek, a dolgukat, amint urasan utaznak a mo- meg ne állítsam a vonatot torosomban és azt hiszik, hogy holnapra ezen a vidéken, ahol a házakotthon vannak. ra partizánzászlókat tűznek. Ezt mindenesetre sokalltam egy ki- Ezért, küldték a nyakamra ezt csit. Ha hazaszállítom őkét, holtam nap- a zöldfülű ifjú. óriást, jáig azt hiszi rólam mindenki,' hogy Ma tudom, . högy nem az elment az eszem, és az unokák majd úgy ilyen uracskék körül forgott mulatnak rajtam, mint mi az öreg Ven- akkor a világ. A bajtársak PETER KARVAS VELÜNK ÉS ELLENÜNK (NAPLÓRÉSZLETEK) Bizsergett az egész testem, amikor befutottunk Martinba. Olyan erővel fékeztem le mérgemben és bánatomban, hogy a Hitler-fiókat nekiszaladt az elülső falnak, akár a repülő légy az ablaküvegnek. — Nincht bremsen! Weiterfahren! delin bátyőn, aki bikát vett a detvai vásáron, de ökörrel ért haza a tanyára. Zvolenben megkérdeztem a kalauzt, hogy mit csinálnak. Azt mondta, semmit — tanácskoznak. Tanácskozzatok csak, ficsúrok, gondolom magamban, tanácskozzatok csak, aztán úgy ne járjatok, mint Vak Ferkő. De még mindig nem tudtam, mi legyen velük: csak annyit tudtam, hogy Vrútkyra el nem viszem őket, ha öreg banyák potyognak is az égből. Ha méS a másik kocsiban ülnének: semmiség volna leküldeni őket a harmaneci alagútból. Csakhogy teli a motoros civilekkel, és mennyi közte a ml emberünk! Egyszer azt is gondoltam, bár már Zilinán lennénk az enyéimnél," máskor meg azt, hogy inkább rekednénk meg valahol a hegyek között, hogy mozdulni se tudjunk. Lenne riadalom ezek között! Közben meg csak robogtunk Zvolenból Bystrica felé, és az istennek se jutott semmi eszembe. Bystricán már hat perccel tovább álltunk, mint kellett volna. Mondom a kalauznak: - Mi lenne, ha meglépnék, hm? — Megrázta a fejét. — Egy órányira van a repülőtér. Meg aztán nem tudod, kit viszel. — A többieket gondolta. Mindenütt hűségesen jelentette, kit viszünk. Ütban Diviaky felé megint csak nem történt semmi említésre méltó. Míndöszsze Stubfián: sehol, nyoma sincs a falu felett a horogkeresztes zászlónak: Ezt már , különösnek találtam. Stubnianske Teplicén viszont két csehszlovák meg két vörös zászlót lengetett a szél. No, a mindenit! Hallgatom a kerekek zakatoló játékát. Látták? Nem látták? Vrútkyn már javában ostromolták a Sláviát, amelybe tábori csendőrök vették be magukat. A franciák Martinon keresztül jöttek StreCnönak a Marseillaise-üket énekelve, Jegorovék Breznó felé ereszkedtek le a hegyekből, a sklabiftaiak pedig a Turiec völgyét szállták meg. Az én ficsúrom velem együtt nagyon mellékes figura volt e pillanatban — ami engem illett, jobb lett volna, ha az osztagomnál vagyok már. De mindegy: hirtelen úgy éreztem, hogy éppen ennek a jólfésült vöröshajú hadnagynak köszönhetem annyi esztendő ' sérelmét, mintha harminckilenc óta éppen ez a könyörtelen úri pofa szívta volna a véremet, mintha az újság, amit Vrútkyn kiadtunk, éppen ő ellene irányult volna, mintha az ő besúgói és spiclijei hajszoltak, üldöztek volna annyiszor, mintha ö adott volna parancsot az útóbbi évek számolatlan kivégzéseire.' Végül pedig - bár meggyötörtek ők engem akárhogyan, mégis, ez volt az első, aki a munkámban, a gépem mellett akart a körmömre nézni.- Mindennek van határa! Száz kedvem lett volna, hogy megforduljak és belapítsam azt a nemes metszésű orrát. Pribovcén ez a kedvem akkorára dagadt, hogy az álmosság se különben 48 órai szolgálat után. Az ágyat nézi úgy az ember olyankor. Amikor a közelemben éreztem a parfüm- és pomádéillatát, egyszerre kifogyott benem a béketűrés. Vájterfáren,