A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-30 / 35. szám

A németek hirtelen - váratlan törtek rá a falura. Valaki megvitte nekik a hírt, hogy éjszaka partizánok hálnak meg a szegények házaiban. Jankót hajnalban a ludak nyugtalan gágogása ébresztette fel. Aztán felkelepelt a gépfegyver, s golyók verdesték a háztetőt. A szétfreccsenő cserép zajt vert a padláson és az ablak alatt. Az utcán lábdobogás hangzott. Dörömböltek az ajtón, s valaki harsányan, rémülten kiáltott: — A németeek ...! Csakhamar talpon volt a család. Jankó riadtan nézte bátyja készülődését. F'ranto menekülni akart. Félt, mert nem engedelmeskedett a behívó parancsnak. Egy asztalkendőbe darab kenyeret, és szalonnát csomagolt, aztán kisurrant a sötét ajtón, ki a hóba, ködbe. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom. A ködben egyre szólt, kelepelt a gépfegyver — kézigránátok robbantak. Aztán baljós, szörnyű csend szakadt a tájra. Mikor eloszlott a köd, s a nap felszökkent a dombok fölé, a németek talpig fegyverben ott álltak már a kertek alatt. Benyomultak az udvarokba, a házak közé. Végigkutattak minden pajtát, szalmakazlat — a lakásokat is. Az iskola fill IMIIllll! MII Iii III III III Hill! III Ili III III lllll! llll Kárpátontűi A nagy messzeségből idekéklenek az égbe nyúló szép kárpáti hegyek: a Sztoj, a Hoverla meg a Pop lvan — órjósként áll őrhelyén mindahány! Fadöntők laknak ott és tutajosok, meg villogó szemű szép szál pásztorok. Bátran küzdött mind a szabad életért zord századokon át, mígnem révbe ért. ... S itt a tiszaparti tág térségeken, hol érces búzaszem s lágy szőlő terem, hol ma Kis Albert sok derék utóda magának szánt-vet, s nem báróra, grófra, — összetalálkoznak síkság s a hegyek: magyar és ukrán fog egymással kezet! SÁNDOR LÁSZLÓ ülllllIII lllll IIIIII IIIIII llllllllllillllllilllllllll lllll előtt kegyetlenül megvallattak két sebesült partizánt.Aztán egy teherautóra lökdöstek őket, s elvonultak. Csak a haldoklót hagyták itt. Ott feküdt egy parasztszánon a tüzoltószertár előtt. Föl-alá emelkedett ziháló, szegény melle. Hörgött, s szájából vér szivárgott a fekete szalmára. A gyerek megállt a szán előtt. Látta, van még élet a partizánban, bár agyát loccsantotta szét a gépfegyvergolyó. Tanácstalanul álldogált akár a sopánkodó, riadt asszonyok. Jankó múlt nyáron maradt ki az iskolából. Ahogy itt álldogált, feltámadtak be ne az unalmas hittanórák emlékei: rádöbbent, hogy ez a katona itt feloldozás és utolsó kenet nélkül hal meg. — Papot kell hívni — mondta rekedten. Ám az asszonyok úgy tettek, mintha nem is hallották volna, csak leszegték sötét, kendős fejüket. Jankóban hirtelen elhatározás támadt, ő maga megy a papért... A plébánia nehéz, megvasalt ajtaján zárva találta. Csontos, kis öklével megzörgette az ablakot. Nagysokára elősihelődött valaki, — maga a plébános. — Mi kell? — kiáltotta a zárt ablak mögül. Jankó elmondta, mi járatban van. A pap nem értette. Megnyitotta kissé az ablakot, s még egyszer megkérdezte: — Mi kell? Jankó újra belefogott. A pap derűs, kerek arcán egy izom sem rándult. Szeme, homloka el nem borult. Furcsállva, de csaknem jóindulatóan nézte a gyereket. — Hát van még élet benne? Jankó elmondta, mit látott. Leírta a szörnyű fejsebet — hogy emelkedik, zihál a melle. Ám a pap csak legyintett. — Elpatkolt az már nélkülem is — és becsukta az ablakot. Jankó megszégyenülve, megalázva elballagott. Akkor még nem sejtette, hogy a bátyját is megölték... A sírásók másnap a temető árkában elhantolták a partizánt. Gyalulatlan deszkakoporsóban tették a földbe. Rajtuk kívül senki nem kísérte el őt utolsó útjára, csak Jankó ácsorgott el a temető felé. Lelke, szíve tele volt szomorúsággal, komor megdöbbenéssel. Sokáig elidőzött a temetőben még azután is hogy a sírásók hazamentek. Otthon még nagyobb szomorúság fogadta. Melichár, az erdőkerülő a Kopár hegy alatt holtan találta Frantőt, a bátyját. Már haza is hozták a szomszéd szekerén. Most ott feküdt a tiszta szobában az ágyon. Még nem ravatalozták fel, de elküldtek már az öltötető és sirató asszonyokért. Jankó hosszan elnézte halott bátyját. Pillái alól könny szivárgott, s mellét hangtalan zokogás tépte. Nagysokára megtörölte szipogó orrát, égő szemét, s lehajolt, hogy megcsókolja bátyja hideg homlokát. A szomszédok, főként asszonyok töltötték meg a házat. Az édesanyja kezét tördelve sírt. Apja komoran bámult maga elé — ki tudja hová ? Csakhamar félrevonta a fiút. — Menj el, Jankó, a paphoz, mondd meg neki mi történt és kérdezd meg, mikor lehet temetni. Fölbukkant emlékezetében a partizán halálveritékes homloka, aztán a pap közömbös, vidám arca is. Minha a hangját is hallotta volna. Csak ránézett apjára, s komolyan, megfontoltan ennyit mondott: — Nem megyek! Nem tudta volna megmagyarázni miért. Undorodást, haragot érzett, s lázadás kavargott benne. Újra apja szemébe nézett, s megint csak azt mondta: — Nem megyek! Az apja ütni kezdte. Szótlan, kétségbeesetten verte a tizennégy éves fiút, s az egyre hajtogatta: — Nem megyek! Nem megyek! Végül már sikoltozott: — Nem megyek! Nem megyek! Tiltakozása beleharsant a háborútól eszelős világba, s nem értette meg az apja sem — ő maga sem. BÁBI TIBOR Nyárban Suhan a kasza, Döl a rend, Aratók inge Lobog, leng. Dúdol a cséplő, Nö a zsák, S hull rá a barna Izzadság. Az új kombájn is Remeg, zsong, Rá egy kis felhő Zászlót bont. S ragyogva gyászol. Sír a nap, Míg a kalászok Meghalnak... KOVÁCS ISTVÁN 15