A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-30 / 35. szám

IMSEK tlA XII. A szoba berendezése régies: a fal mellett két ágy van egymás végibe, az óra alatt karospad, előtte nehéz asztal két székkel. Az egyik sarokban repedt ajtajú szekrény, a másikban meg porcelánfogantyús,. éjfekete sublót mereng a régmúlt idők felett. Az udvarra néző két ablak közül, tetejével kissé előredűlve falitükör szemez a földes padlóval. A két Gál egymással szemben, az asztal mellett ül. Az öreg kezében pipa remegteti fölfelé a füstjét, Pista pedig éppen most lobbant lángot a cigaretta végihez. Hosszúra nyúlik a szótlanságuk. Az idegek megfeszülnek, a szemükben tűnődés és harag váltogatja egymást. Odakint az égbolt el-elcserdíti magát, s földre nyúlnak a cikázó fények. A lombok közül sírással indul el a szél, hogy mindjobban felbőszülve rohanjon tovább. Kohan is nyaktörő sebességgel. Ijesztgetve bedudál a kéményen, emiatt reteszét vesztett kisajtót nyaggat, másutt vaskapun dörömböl, majd ritka, nagyszemű esővel szórja végig az udvart. Végül nagy száguldásában elejti a hátára kapott felhőt: zuhog a víz lefelé. mintha dézsából öntenek... Gál András bozontos szemöldöke feljebb mozdul, és Pista mellébe, majd arcába löki a tekintetét: — Meg kell házasodnod! — mondja kurtán. Pistának megrándul az arca, mintha ólmos végű ostor csapna rajta végig: szeme az asztal alá kívánkozik. De az inge alól a nyakán tüzes hullám húzódik lassan felfelé. Kis idő múlva olyan veres lesz a füle, mintha lángra akarna lobbanni. Odakint szakad az eső. dörög az ég, idebent meg-megpislog a villanyégő, mintha bogár esett volna a szemébe, és ijesztő, félelmetes csendet szitál a négy fal. — Nos!?... Megnémultál!?... — csattan ismét a szóból fonott ostor.. Egy pillanatra ugyan feljebb emelkedik Pista feje, de nem bírja soká apjának a félelmetes nézését: — Nem olyan egyszerű az, apa — nyögi ki végül. — Jól tudja maga is... — Meg kell házasodnod! — Dehát értse meg, apa, apa, az... az nem megy olyan könnyen, oda más is kell, nemcsak a... a szándék! — Más is kell? Micsoda? — Micsoda?... Hát... hát egy lány, akit... Lány van elég. Akár a Szincét is elfoghatod velük! — Tudom - feleli Pista kissé gúnyosan. — Csak olyan nincs, aki kedvemre való volna! Kés forog az öreg Gál szívében. A haragja egy pillanatra lefogja a nyelvét, mukkani sem tud, csak a szeme lövöldözi a megbotránkozás és gyűlölet nyilait: • — Szóval egy sincs kedvedre való!? — Nincs!.Különben is... Nézze, apa! Nem mondhatja, hogy- valaha is visszafeleseltem magának. A házasságomba azonban nem engedem, hogy valaki is beleszóljon! Az az én dolgom, csak én rám tartozik! — mondja Pista a nagyon erős emberek önbizalmával. — Aki másképp gondolja és akarja, az nagyon könnyen megjárhatja! — teszi még hozzá a legény. Kevés jót mond a szeme, s az asztalra ejtett súlyos, bütykös ökle méginkább alátámasztja az állítását. Tán a bikát is letaglózná vele. Gál András érzi a fia erőbcli fölényét, s a szavából azt is megérti, hogy esze ágában sincs a házasodás, s az ő szava csak falrahányt borsó. Nem akar nyílt kártyával játszani, nem akarja a fia szemébe vágni, hogy mindent tud. Most is csak azért ült le vele beszélgetni, hogy utat keressen a fia számára, amelyen elmehetne és megmenthetné az életét. Minden hiába: itt nincs kiút! — Megértettelek! — mondja az öreg pontot téve a beszélgetésükre, majd lassan levetkőzik és lefekszik. Pista még mindig az asztal mellett ül, és egyik cigarettát a másik után szívja. Most már biztosra veszi, hogy az apja mindent tud. Nem hiába gyanakodott Jolánka! Olykor az apja felé tekint, aki álmatlanul forgolódik az ágyban. Vajon mit forgathat a fejében, vajon szólt-e már Jánosnak!?... Biztosan szólt, hiszen úgy jött tőle haza, mint a paprika! Most mi lesz, mi legyen? Eddig még egyszer sem tette fel magának így a kérdést. Menjen el a háztól valahová messzire!?... Egyedül?... Hát mi értelme volna úgy az életének, hiszen Jolánka nélkül egy perc is hosszú, Jolánka nélkül nem élet az élet! De mi legyen? Hogyan, mit csináljon? Mind erősebben kezdi hatalmába keríteni a gondolat: el kell innen menni! Igen, elmenni, de nem egyedül! De mit szól majd a íalu, meg Jolánka!? A falut egye meg a fene! Fontosabb, előbbre való az ember boldogsága! Meg aztán, ha ő egyszer elmegy innen, akár a feje tetejére is állhat a falu, ki törődik vele? Lassan vetkőzni kezd. Eloltja a villanyt és lefekszik, a csillagok nagy-nagy messzeségből sziporkáznak be az ablakon. Pista nézi, nézi a csillagok hamiskodó játékát, és Jolán meg egy régi dal jut az eszébe: — Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. A szegény legénynek utat mutassatok ... Vágya, szerelme tovább szövi a gondolatot: — Mutassatok utat Jolánkához, ahhoz az édes, csillagszemű asszonyhoz! A falióra már a tizenkettőt is elverte, és Pista szemére még mindig nem szállt álom. Nyitott szeme a mennyezetet nézi: oda van írva a sorsa, a jövője, azt olvasgatná, ha látná, de olyan messzeségben vannak a betűk, hogy képtelen elolvasni. Közben a másik ágyban megszűnik a forgolódás és elnehezül a lélegzet. Az utóbbi időben a legény sokszor kivárta apja elalvását, most is sikerrel jár a türelme. A türelme? Éjfél után egyet üt az óra. Pista óvatosan ereszkedik le az ágyról. Nagyon kell vigyáznia, mert egyetlen elhamarkodott mozdulatára is felnyöghet alatta árulkodón a rozzant ágy. Szerencsésen földet ér a legény lába, hallgat az ágy, nem panaszolja fel a hűtlenségét... Az ajtótól már nem fél. Mióta megzsírozta a sarkvasait, azóta olyan csendes a járása, mint a csecsemő sóhajtása. Az első szoba ajtaja meg már nyitva várja ... Kint az udvaron, az eperfán, nagyot kurjant a kakas, hogy utána megszólaljon a falu összes legénye. A kurjangatás hol közelebbről, hol távolabbról hallatszik... Mintha egy idegen, eltévedt visszhang bolyongna a faluban ... Perzselő hőséggel köszönt be július első hete. Olyan a falu, mint a megbolygatott méhkas. Hajnalt előzve ébrednek az emberek. A levegő a beért gabona illatától terhes. A határban kora reggeltől késő estig zümmögnek a gépek: egy kombájn és négy kévekötő gyalulja egymás után a hatalmas táblákat. Hány kaszás, hány marokszedő verejtékezett még nem is olyan régen?... Hány zsellér és részes arató foga csikordult össze a falat kenyérért? Gondol-e rá valaki a zümmögő gépek zajában, megremegteti-e valakinek is a szívét a gondolat, hogy mit ad karácsony után a gyereke kezébe, ha szűkös lesz a kereset, a kenyér? Hajolj a földre, s hallgasd a szavát! Ha te felejtettél is, a föld emlékeztet: emlékeztet a nyomorúságra, az éhségre, a rongyokra. Csak hallgasd a szavát és gondolkozz! A hét vége felé a Hosszú-dűlő végén megtelepszik egy cséplőgép és rágyújt a legszebb, a legszentebb dalra, s a dalából aranyszínű, acélos búzaár — élet — folyik a zsákba... (Folytatjuk) 14