A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-23 / 34. szám

a városokat, és ősz végén a Dnyeperhez értünk. Valahányszor csapataink győzelméről hallottam, úgy tünt, mintha annak a tö­pörödött asszonykának a fia haladna a ha­dak élén, az az óriási termetű legyőzhe­tetlen ée sebezhetetlen hős, akit a szent és igaz anyai szeretet csodálatos taliz­mánként véd minden golyótól és bajtól. Mindenkor, minden roham és támadás idején vele van. A katonasors Ukrajnából északra ve­tett. •Kora tavasszal katonáink hangverseny­re gyűltek össze egy erdőszélén. Ott vá­ratlanul találkoztam Sztyopa Filatovval. akinek úgy látszik puska helyet he'gedűt adtak a kezébe. • , Szomorú volt. Szeme könnybe lábadt, amikor meglátott. Talán régi barátjának viszontlátása hozta ennyire izgalomba, az idegei mondták-e fel a szolgálatot, vagy hűtlen lett hozzá a kislány, akinek leve­lét Vatutyin levélével együtt a szívén hordozta? — Sztyopa, mi van veled? Sztyopa! - Vatutyin elesett, Vatutyin tábor­nok . . . A vezérkartól jött, ott hallotta a szo­morú hírt. A hangversenyt elnapolták. A meleg földkunyhóban ülve felidéz­tük a múlt napjait. Sztyopa elővette zse­béből Vatutyin gyűrött levelét: „Nagyon, nagyon köszönöm, Filatov elvtárs, kedves levelét, melyben azt írta, hogy látta anyá­mat ..." Kisvártatva elővette hegedűjét. Szépen játszott. Az volt az érzésem, soha az életben nem hallottam ilyen szomorú me­lódiát. * * * Múltak az évek. Befejeződött a háború, újjáépültek a rombadőlt városok, behe­gedtek a sebek, felszáradtak az anyai könnyek; apák és anyák lettek azok, akik a háború első éveiben még kiskorúak vol­tak. Újszülöttek sírása és életörömet su­gárzó gőgicsélése köszöntötte a békét. Szovjet Ukrajna fennállásának 30. év­fordulóját ünnepelte. Az ország minden részéből vendégeket hívtak Kijevbe a nagy évforduló ünnepségeire. A város szélén," a Dnyeper partján egy magas dombon ünnepélyesen leleplezték annak emlékmüvét, akinek nevét tiszte­lettel ejti ki minden ukrán. Mindenünnen emberáradatok özönlöttek a folyó part­ján létesült parkba. Utat engedtek a vendégeknek, a fehér lepel borította emlékműhöz léptünk. Óriá­si tömeg vette körül. Lehullt a lepel, és a kőbevésett arc rá­mosolyodott a világra. Mind, akik ott áll­tak, megilletődötten vették le fejfedőiket. Ünnepi csend honolt. És egyszerre sug­dolózni kezdett a tömeg. Egyre hango­sabb lett a zaj, és eljutott a. háborgó embertenger pereméig, végighullámzott, majd visszafordult: „Eljött az anyja... az anyja van itt..." Az emlékmű előtt mellén keresztbetett kézzel állt az anya és nézte a fiát. Éppen olyan törékeny, ráncosarcú, aprószemű volt, ugyanabban a ruhában és szük pa­rasztcsizmában állt, mint ahogyan akkor láttuk őt szülőfalujában .. . A tömeg hömpölygött, mint a végtelen tenger hullámai. Mind közelebb akart ke­rülni, mind látni akarta a hadvezér anyját. Apr^ szeme tágra kerekedett, megsá­padt, öreges ajka valamit suttogott. Sen­ki sem hallhatta, mit mondott. Az anya hangtalanul beszélgetett fia kőbe vésett képével, élő lelkével. Egyet­len arcizma sem rándult meg. úgy tűnt: két szobor áll szemben egymással — anya és fia, és így fognak állni örökké. A megilletődött emberek csak nézték mindkettőjüket, s noha hideg decemberi idő volt, nem tették volna fel fejfedői­ket... Tlz év telt el azóta, s nekem úgy tűnik, hogy a hős fiú emlékmüvénél a mai na­pig ott áll az anya örök képe. Fordította: LÖRINCZ LASZLÖ (Megjelent a moszkvai Pravdában) Mk NAGY LAJOS r Verselő leány a Grandban Kint zúg a nyár és zeng a fény .. A márványasztal szegletén egy leány verset ír - szegény! A szeme forró két parázs, az arca bíbor lángolás. Szoknyája kurta, térdig ér, s fel is csúszott a térdinéi. Ilyet szeretni volna jó, s ő verset ír, a kis bohó. Kicsike, kedves, hagyja abba — szólok, de persze csak magamba' -hadd írok verset most csak én térdéről, mely kész költemény Kidőlt egy fa Kidőlt egy fa a mezőn, öreg veterán. Talán nyári zivatar Csapta koronán, Vagy már unta a Harmatos mezőt, S aludni az illatos Pázsitra ledőlt. dalos, Fekszik, mint egy nagy halott Fű-ravatalon. Egy levelét felveszem S megsimogatom, t Ismerősöm volt szegény, Veszte fojtogat... Lombjával takarta el Első csókomat. Ö. nyárnak tüze, nagy forrosága. lie felhevíted zaklatott szívem. Halássza keli érnem nemsokára, ís rendre borulni kaszák fényiben Herges tenyérbe beieperdiilni. Oromként ragyogni a szemekben. Vágy-kemencékben kenyérré sülnt S tudni: ehesek falatja lettem Érlelj hát szépre életnek nyár:­Lt-gyek acélos magja a földnek, í> a szélnek — mielőtt elhordana Piros mosollyal, vígan köszönjek Aztán a holnap barázdáiba Elszórhatsz újra nagyléptü Ido, Rejtezik bennem s várja a csira Ilus termést hozzon, ha újra kinő! CSONTOS VILMOS 19

Next

/
Thumbnails
Contents