A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-23 / 34. szám

Csapattestünktől elszakadva bandukoltunk a havas esőben hárman, ß végtelen bolyongásban kifáradtan és meggyötörten, Eső és sár, sár és eső, koromsötét látóhatár. Messziről tompa zúgás hallatszott. Elhagytuk Ukrajnát és elénk tárultak a ködös orosz sztyeppék. Erdők peremén és nyílt mezőkön mély hallgatásba burkolóztak a fáradt falvak és tanyák, elhagyott állomásokon némán vesztegeltek a szétlőtt mozdonyok. A köd sűrűsödött. Az éj sötétje leszállt a földre. - Nem bírom tovább, nincs erőm — jajdult fel a legfiatalabbikunk. A háború előtt elvégezte a leningrádi konzervatóriumot, és arról álmodozott, hogy híres hegedűművész lesz és nagy babérokat arat szülővárosában. Már harmadik napja abbahagyta fütyörészését és szótlanul lépkedett utánunk. Megálltunk egy percnyi pihenőre. A zenész rároskadt egy szénaboglyára. • — Nem bírok, nem bírja a lábam,.. Sötét volt, és nem láttuk arcát, de elképzeltük, milyen szánalmas látványt nyújthatott. Másik társunk, egy ntakkegészséoes harkovi marós hozzálépett, és megfogta a kezét. - Kelj fel, testvér, Sztyopa, hisz már látszik a falu, valahogy csak elvánszorogsz, ott majd megpihensz. Ketten talpraállítottuk az elcsigázott fiút, és tovaindultunk. Az út egyre hoszszabhnak tűnt. Végre feltűntek a háztetők. Sehol egy ember, még a kutyák sem csaholnak. Bekopogok az utamba esö első ajtón. Gyönge női hang kérdi: , - Ki az? - Nyisd ki, anyókám, katonák vagyunk ! Az ajtó kinyílik. Még nem látjuk a háziasszonyt, de halljuk a hangját, csendes szavát: - Uram irgalmazz ... Mennyei atyám . . . - Ne félj, anyó, katonák vagyunk, a társunk beteg, egy kicsit megpihenünk s azután tovább állunk. - Gyertek csak, kerüljetek beljebb ... Mitól is félnék én, gyermekeim ? Jertek, melegedjetek meg. Szótlanul bebotorkálunk. Az öregasszony felcsavarja az orosz kemence szélén álló petróleumlámpa kanócát, tesz-vesz, és közben figyel minket. Tekintete megakad a sovány, elgyötört zenészen: - Szegényke, nagyon elfáradt. ... Vetkőzzetek csak le, mindjárt befűtök a kemencébe. Töpörödött, sovány, kiaszott, fejkendős öregasszony; hosszúszárú, szűk, öreg csizmát hord. Apró szeme, mint valami sápadt fénypont világít ráncos orcáján. Az embernek rápillantva mindjárt az jut az eszébe: hogyan szülhetett gyerekeket, hogyan ásott a kertben, hogyan járt vi-18 zért a vízhordó edényeket átalvetve a vállán? — Hogy odavan szegényke - ismételte az öregasszony, és megtapogatta a zenész sovány vállát. - Dőlj le oda a száraz szénára! Csak most vettük észre, hogy a padlón köpenyükbe burkolódzott katonák feküsznek. Voltak vagy öten-hatan. — Akárcsak ti.. . Egész héten jönnek, mennek; se vége, se hossza Ö uram... A zenész leheveredett, és azónmód álomba merült. — Kimegyek fáért — szólalt meg az öregasszony. A harkovi leoény utána mlegy. Cs/akhamar visszatérnek; a katona egy nyaláb fával, az anyó meg egy maroknyi száraz ' szénával. Nemsokára duruzsol a tűz a kemencében, magasba szöknek a vörös lángok. Harkovi társunk lehúzza a hegedűsről a bakancsát. Az öregasszony segít letekerni kapcáit. A kemence fölé akasztja száradni. A meleg elgyengíti a testet, mindanynyiunk erőt vesz a fáradtság. Az öreganyó szomorú, bocsánatkérő tekintetet vet harkovi társunkra: — Csakhogy, nincs mivel megkínálni benneteket, gyermekeim, hacsak főtt krumplival nem . . . Mennyien jártak már itt előttetek, s mentek tovább! Mondjuk neki, hisz van nekünk szalonnánk. — Akkor megsütöm a krumplit — lelkendezett a néni. A krumpli kész. Az anyó kiveszi a kemencéből. Ronggyal megfogja a tepsit és a kisasztalra helyezi: — Egyetek, fiúk ... . . . Még nem jártunk messzire a falutól, amikor női hangot hallottunk a hátunk mögött: — Hé, katonák, katonák!. .. Megálltunk és körülnéztünk. Egy kislány fut felénk. Dehogy is kislány. . . A vendéglátó öregasszony. Mi történt, gondoljuk? Szalad és a papírba csomagott szalonnát nyújtogatja felénk: — Nesztek, nálam felejtettétek . . . Zavartan tiltakozom: — Nem felejtettük ott, anyó, neked hagytuk. — Csak tegyétek el, jó lesz az még az úton. Nem halok én azért éhen. No, vigyétek... Nehezen lélegzik, elfullad, arca még sápadtabb, szeme könnyezik a hideg szélben: — Vigyétek! És a zsebembe gyömöszöli a csomagot. Hallgatunk. — Szerencsés utat, fiaim ... Visszafordulna, de megálk — Az én fiam is a fronton van... Meglehet, ismeritek ... magasrangú parancsnok . .. Vatutyin Kolja. Nyikolaj Fjodorovios Vatutyin. Ha találkoztok vele, mondjátok meg neki, hogy láttatok, hogy élek és egészséges vagyok... Isten őrizzen meg benneteket anyátoknak.. . Szerencsés utat... A töprődött öregasszony visszafordult, és elindult az éjjel befagyott csúszós úton. * • * Balujkí állomáson még aznap megtaláltuk alakulatunkat, és elindultunk Volcsanszk város felé. A háború első, nehéz éve volt. Azóte nem egyszer éjszakáztunk falusi viskókban, nem egyszer feküdtünk esóverte és hólepte lövészárkokban. Mégsem mosódott el emlékezetünkben annak a csepuhinoi öregasszonynak a képe, aki kért minket, adjunk róla hírt fiának, hogy él és egészséges ... Akkor még nem ismertük a fia nevét. Később, amikor már az egész világ ismerte Nyikolaj Fjodorovics Vatutyin tábornok nevét, Sztyepan Filatov katona mindenkinek elbeszélte, hogyan találkoztunk az arcvonal parancsnokának anyjával, hogyan vendégelt meg bennünket, milyen jó és drága lélek. Egyszer levelet írt Vatutyin tábornoknak, s mindezt megírta. Kapott is rá választ, amit az oldalzsebében hordott és úgyszólván minden nap felolvasott bajtársainak. Átéltük a sztálingrádi napokat, megindultunk a Volgától a Don felé, majd Kurszk irányában, végül elértük az oreli kanyart. Előttünk Ukrajna. Közben győztünk egy nagy csatában, csapataink egymás után szabadították fel