A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-16 / 33. szám

LOVm ÚA — Hát akkor gyerünk, András bácsi! Rövidre rá felbőg a mentőkocsi motorja, utána vastag porfelhő kavarog végig a falu utcáján . .. Lassanként kiürül a Gál-udvar. Már csak néhány asszony sajnálkozik Jolán körül, meg a kis Janika sírdogál csendesen édesapja helyén a szekéroldalhoz lapulva... Elmentében valaki még becsukja a kaput. A vasszárnyak csattanása beledobban a csendbe, mintha harang kondulna ... •ü -ír -ír Gál János két hétig fekszik eszméletlenül: súlyos agyrázkódást kapott, s talán a hátgerince is megpattant. Gipszágyba szorították a testét. A harmadik hét azonban javulást hoz a számára: megszólal. Néha még ugyan összefüggéstelenül beszél, de hova tovább mind több az értelme: teljesen rendbejön a gondolkozása és beszéde. A tüzetesebb vizsgálat végül azt is kideríti, hogy a hátgerincének semmi baja nincs. A szövetkezetesek közül sokan meglátogatják. Mindenki javulást és sok jó egészséget kívánva búcsúzik el tőle. Leggyakoribb látogatója az öreg Gál András, az édesapja. Jól esik ezt látni és tudni. Most is ő ül ott az ágya mellett és beszélgetnek: — A Janika nem beteg, édesapa ? — Betegnek nem beteg, de olyan az, édes fiam, mintha kicserélték volna. Mindig szomorkodik, mint a párját vesztett kismadár: nem röpköd, nem csacsog, mint azelőtt — feleli az öreg készségesen a fiának. — Kis bogaram!... — lágyul el Gál János hangja, és szeme valahová a messzeségbe néz. — Igy van ez, édesapám, tán a gyerek-féle érzi meg legjobban, hogy ki szereti őt... Hát Jolán, hogy van ? . . . Gál András szeme elsötétülve ä padlóra vándorol, és ökölbe szorul a keze. Mégis erőt vesz magán: kímélni kell a beteget! — Jolán? .. Elvan, mint azelőtt... — Nem jár sehová ? — Nem ... Otthon van mindig ... Nagyon is otthon ül... — feleli az öreg, s még mindig a padlót nézi. Nem mer a fia szemébe nézni, mert fél. hogy elárulja magát. A száj hazudhat, ampnr.vit csak akar, de a becsületes szem nem tud hazudni. — A nászasszony járt nála, vagyis nálunk, tán háromszor is. — Nem haragszik az anyós? Magához szólt? — Beszélgetett, nem mutatta, hogy haragszik? A nyitott ablakon csak úgy ömlik be a hőség. Az ablak alatt ágaskodó vén fenyőfa szakadatlanul leheli befelé a dús ózont. A iókedvű napsugár illatos gyantát izzaszt a derekából. Haragoszöld ágai között meg-megvillan az égbolt egy-egy tenyérnyi kékje, s bújócskát játszanak ott a csacska madarak. A tűleveleken lágyan, puhán motoz a szellő, mintha egy hófehér, bársonyos női kéz ujjai futkároznának a hárfa húrjain: halk sóhajtás a muzsikája ... Odalentről, a völgyből, felhallik az ezerhangú város zsongása. Idebent a kórházi szobában szinte szemet bántó a ragyogó fehérség, mintha hajnalban behavazta volna a tél. — Hát a szövetkezet ? • — kérdi János sokára. — Megyen. fiam. megyen . .. Már jó! szőkül a határ, készülünk az aratásra. Araszos a kalász, bő termést ígér ez a nyár. — Hát engem emlegetnek-e? Nem örülnek a bajomon? —' érdeklődik tovább csendesen a beteg. <— Az apóssal most biztosan madarat lehetne fogatni. — Lehet, hogy akad olyan is, aki örül, de a falu nagyrésze sajnál. Tisztelnek, becsülnek az emberek, fiam. Hát én ,., én ... — kutat az öreg megfelelő szó után, de mivel nem talál, más gondolatba kapaszkodik. — A minap találkoztam az öreg Nóráddal, megállított, aztán csak elkezdte, azt mondja: „Hát, András gazda, aranyat ér a fia esze. Mióta bevezették a családi pótlékot, még a Gábor is megjavult, a Bujtor, no! ... Azóta még egy napot se hiányzott a munkából Meg aztán az az ördögi masina, a mozirádió! De jól tették, hogy megvették; mert nézze csak: egész nap dolgozik a nép, hát este legalább elbámészkodik egy cseppet. Jobban meg másnap a munka, nem igaz''" — Hát így mondta. — Lassan beletanulunk, édesapám! Lesz nekünk még jobb életünk is, meglátja! Csak már odahaza lehetnék. — Majd eljön annak is az ideje, fiam, csak hát ki kell várni — mondja az öreg Gál András biztatva fiát, és igen látszik rajta, hogy valami nagyon komoly dologról akar még beszélni, s az is lerí róla, hogy pipafüst meg egy-két pohár borocska mellett jobban menne. Mert a pipa meg a -bor édestestvérek, sokszor az asszonytól is kedvesebb. De ha egyszer tilalom van rá ebben a nagy komor épületben, mit lehet csinálni. Mégis elkezdi a mondókáját; először kissé akadozik, de aztán mindjobban belemelegszik. A parasztember nehezen vall önmagáról, de ha egyszer rászánja magát, akkor nagyon őszinte tud lenni, a lelke legmélyét is feltárja. — Mikor a szekér beállott veled az udvarba, nem reméltem, hogy valaha is beszélgetek még veled, fiam. Pedig olyasmit hordozok magamban, amit másnak nem mondanék el soha... Sok évig haragudtunk, sok évig nem váltottunk szót, édesfiam. Büszke ember a magyar, sokszor az is volt a vesztünk. Nekom is. . . Most már beismerem, hogy én voltam a hibás, neked volt igazad ... Tudod, a magam fajta öregember nehezen érti meg ezt a mai világot. Nehezen érti meg, édesfiam, hogy üres a szérűje, hogy üres az istállója, hogy azt a darab földet, amelynek a végén leül früstökölni, vagy ebédelni nem határolja el két közeli barázda . .. Nehezen érti meg, édesfiam, hogy azt a lovat, amivel egész nap dolgozik, nem a saját istállójából fogja a szekér elé. Sok-sok éjszakát átvirrasztottam, sok pipadohányt elfüstölve gondolkodtam, mert gondolkodó ember voltam életemben. Rájöttem valamire . . Valamikor vagyon szerint mérték az emberséget, és mindenki arra vágyott Én is, más is, mindenki!,.. Föld kellett! Föld, minél jobb és minél több: sok! Már pedig a földet nem adták ingyen: minden darabkája emberhúst evett, embervért ivott — életet! Bizony, életet édesfiam. Mindent csinált az ember, csak éppen élni nem ért rá: gürcölt, nélkülözött, kuporgatott vénségéig, aztán szép csendesen elment deszkát árulni. Mégis azzal a tudattal halt meg, hogy kiverekedte magának, vagy gyerekének az emberséget. Azért volt gyerek is csak egy, legfeljebb kettő, hogy ne osztódjék a vagyon. Azért olyan kedves a parasztnak a föld, azért válik meg tőle olyan keservesen. Az ablak alatti fenyőfán tovább hárfázik a szellő, a városi hangszórók pattogó muzsikát sugároznak a levegőbe, s a sötét, márványarcú parasztember tovább vail a fiának: '— En is azért váltam meg tőle olyan nagyon nehezen, azt hittem akkor, hogy örökre kihúzzák a talpam alól. Azért lett számomra hideg és fénytelen a világ, s azért idegenné, ellenséggé a nagytáblás határ ... A minap, hogy kint jártam a határban, megálltam a Hosszú dülő végén: elnéztem a hatalmas tábla búzát A szél megmeglódította a kalásztengert. A hullámok mintha csikólábon szaladoztak volna rajta véges-végig. Mondom magamban; szép a szemnek ilyet látni, mégse melegíti át az ember szívét, mint valamikor... Aztán vaiami behúzott a búzába, be kellett mennem. Jó mellig ért — pedig nem vagyok valami apró ember. Meg-megcirógattak az araszos kalászok, és belesusogtak a fülembe mint valamikor régen .., (Folytatjuk) 14