A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-09 / 32. szám

Már erősen alkonyodott, de a fülledt forróság csak nem akart enyhülni. A forgács-szagú műhely ajtaja-ablaka sarkig kitárva, s a vén mester, Bodnár László bácsi ingujjra vetkőzve pepecsel. Azt nemigen lehet mondani: dolgozik, mert jóval túl van már hatvanon, s az ujjait a köszvény is csomóra nyomorította, de nem tudott a műhely nélkül élni. Ismerősöknek, szomszédoknak javítgatott. Igy élt évek óta. Kis munkából, kis nyugdíjból. . . Már csaknem sötét volt, amikor felkattintotta a villanyt. Tüzet szított az ócska dobkályhában, s rátette a zománcos kék fazekat. A láng mohón pusztította a gyaluforgácsok s halkan duruzsolt, mint egy hízelgő macska. Az elsőházban csend volt. Már évek óta betegen feküdt ott a felesége, aki már közelebb volt a sírhoz, mint az orvosságos üvegeihez. - Mester úr, az istenért, gyöjjék rögtön! A mesterné asszony a halálán van — kiáltotta be az ablakon Ancsa. Lassan megmozdult a kályha mellől. Arca semmiféle meglepetést nem árult el. Mozdulatlan volt, akár a szikla. Első hallásra csak a füléig értek a szavak, de lassan-lassan az agya is felfogta: Haldoklik az asszony, a feleségem ... Leoldotta kék, enyves kötényét, és kilépett az udvarra. Ancsa sürgette. - Tessék bejönni hozzánk! Félek! Megindultak az elsöház felé, ahol még sötét volt. Az ajtóban azonban megállt a vén mester és tétovázott. Bemenjek, ne menjek? Belépett. Utána surrant Ancsa is. Kereste a villanykapcsolót, de a keze nem akadt rá. Ancsa segítette ki. A hirtelen fény egy kicsit bántotta a szemét, pislogott, hunyorgott, s néhány lépést tett az ágy felé. Mozdulatlanul feküdt benne egy vézna test, egy haldokló öregasszony, a felesége. Már napok óta nem eszmélt. Ancsa észrevétlenül széket tolt az ágyhoz, hogy a njester is odaülhessen. A beteg szeme le volt zárva, a keze illedelmesen a mellére tapadt, és néha apró hörgések szakadtak fel a testéből. Az ember nézte, nézte szótlanul... Arca merev, kifejezéstelen volt. Majd Ancsára pillantott, erre a hulla-vigyázóra. aki szinte észrevétlen odacsempészte magát minden magatehetetlen haldokló mellé, s várta a tennivalókat, s természetesen a zsákmányt is. Szemét erről a boszorkányról most újból az ágyra irányozta. A beteg lábai kilógtak a vékony takaró alól. Olyan fehér volt már, akár a kréta, és olyan sovány, mint a babkaró. Kissé közelebb húzta hozzá a széket, s úgy figyelte, kutatta az arcát. E fehér arc ismerős és mégis idegen volt előtte. Kint halk szél söpörte meg néha az udvart, a Talpas nyugtalanul, behúzott farokkal fel-felvonított, s messziről gyakran piroslott a villám fénye. S az élénkülő szélben sötéten bólogatott ilyenkor- az ablak előtti öreg szilvafa ... A vénlány becsukta az ablakot, s onnan figyelte, hogy mikor kell segítenie. Tudta, hogy már csak egy-két órája van hátra a betegnek, hiszen már hetek óta nem evett, s tegnap már az orvos nem is jött be hozzá. - Felesleges már minden próbálkozás. Hamarabb kellett volna. Ha két-három évvel ezelőtt megoperálják, még makkegészséges! Tudta ezt az asztalos is, de nem érzett semmi lelkiismeretfurdalást. A haldokló fájdalmas, sípoló hangokat hallatott, s a feje meg-megrándult. Ancsa tettre készen nyújtotta a nyakát és a karjait. Odalépett az ágyhoz. - Mars ki innen, te kígyó! Takarodj ki innen azonnal! — ordított rá a mester, s közben fenyegető mozdulatot tett felé. Ancsa megriadt, szűkölt, mint az éhes, kóbor eb, s kisurrant a nyitott ajtón. Egyedül maradtak — kettesben ... Visszaereszkedett az ágy mellé, s míg a beteg a halállal viaskodott elpergette maga előtt az élete sorát: ... Nyolcan voltak testvérek. Apja napszámból, részesaratásbői tartotta a családot. Még szerencse, hogy volt egy kis viskójuk, s így nem kellett szegényes bütorkájukat ide-oda hurcolni a nagyvilágban. Tíz éves sem volt, mikor inasnak adták a városba. Sokszor megalázták, bántották ... A keserűség és a nyomor azonban megedzette a testét és lelkét. Még vidámságra is tellett néha a szivéből, pedig az tele volt néma fájdalommal. Türelmes, szorgalmas volt. Szerette a munkáját. A katonaságnál már jobban megbecsülték. Még rangot is adtak neki. Amikor leszerelt messze, az ország másik végére került. A szülői háztól végleg elszakadt. Egyedül maradt a nagyvilágban, s vágyódni kezdet az otthon, a családi béke, a boldogság után. Volt már egy kis megtakarított pénze is, s úgy gondolta: itt a nősülés ideje. Válogatni kezdte a lányokat. Már régebben ismerte Fekete Rozit, s egy aratási mulatságon feltűnően sokat táncoltak együtt. Ez a Rozi volt akkoriban a falu legszegényebb, de legszebb eladó lánya. Rozi szülei boldogan vették tudomásul: iparos kerül a kubikos családba! Akkor ís ilyen forró, nyári éjszaka volt... A lányok mind könnyű ruhát viseltek, s testük úgy sütött, mint a parázs. A Rozi húsa meg valóságos fehér láva volt, aki hozzáért — menten megperzselődött. Rozi szívesen kacérkodott mindenkivel, vele azonban rendkívül boldogan táncolt. Ogy tapadt hozzá, mint a folyóka a kerítésre. - Te Rozi! Miért is vagy Te Rozi?! -szólt hozzá egy tánc után. - Tudod mit? -én Téged ezután már Rózsának foglak hívni! Jó lesz? Rózsának! Fekete Rózsának! Ügye milyen szép lesz így?! Mert van piros rózsa, fehér rózsa, sárga rózsa, de Fekete Rózsa csak egy van a világon: Csak egy - egyedül csak Te ... Állt a bál. A zene hangjait azonban csak távoli döngicsélésnek hallották, még a holdvilág is elbújt egy barna felhő mögé, és a madarak is csendben álmodtak puha fészkükbem Gyönyörű, felejthetetlen bál volt... Szüretkor hivatalosan is megesküdtek. Kibéreltek maguknak egy félig-meddig már eladó házikőt, amelyben hátul még egy kis műhelyt is be lehetett rendezni. Az udvart, a kertet szépen rendbeszedték, tavasszal virágokat is ültettek a fal mellé. Boldogok voltak. Két aranyos kisfiúk volt... Ah, de hol vannak már azok? Az első, a szöszke Lacika hat éves volt, amikor koporsóba tették. Zolikát talán még jobban szerették ... De a sors már végképp megirigyelte őket. A házat, melyben laktak sikerült megvenniük, de a boldogság akkorra már messze költözött belőle ... Az asszony miatt, az asszony miatt... Egy augusztusi vasárnapon bement a városba; Zolikának akart venni valami régebbi ismerősnél egy használt ünnepi ruhácskát, de Zolikának abban már nem sok öröme tellett. Felesége aznap reggel is szépen megmosdatta a négy éves kis legényt, tiszta ingecskét, tiszta ruhát adott rá. Magát is hasonlóképpen rendbetette, és elköszönt a kis családtól. - Vigyázz nagyon Zolikára! — volt az utolsó szava. Este rég aludt már Zolika, amikor anyja hazaért, ő is türelmetlenül várta már, s végre nyílt a kapu. Az asszony boldogságtól ragyogó arccal hozta a kis ruhát. Mintha csak rá szabták volna — s óvatosan hozzá is mérték az alvó kisfiúhoz. Odatámaszkodtak az ágyacskájához, és úgy gyönyörködtek az egészségesen alvó, pirosképü gyerekben. Halkan beszélgettek, mint régen, amikor még nem volt egyéb gondjuk, csak a szerelem. Ismét előkerült a huncut párbeszéd: - Hej, te Rózsa, hát hogy is lehettél te fekete rózsa? Az évek még nem bírták elkoptatni a