A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-09 / 32. szám

szavak varázsát... Még fiatalok voltak és szerették egymást. Az asszonyt mókásan a két karjába vette, de alig tett vele néhány lépést, meghűlt benne a vér. Érezte, nincs rajta ing. Hirtelen szólni sem tudott, csak leejtette feleségét az ágyra, s kibotorkált az ajtón. ... Ennek már több mint hüsz esztendeje ... S azóta most van ebben a szobában először, most ül ennél az ágynál először. Igaz, akkor az asszony kijött utána, hívta vissza, mert azt hitte, csak tréfából tette le a karjából. — Menj, menj - nyöszörögte fájdalmasan, és ellökte magától az asszonyt. Az sértődötten ott is hagyta, még az ajtót is bevágta maga után. Csak úgy hullt utána a vakolat. ö pedig ott ült a gondolataival harcolva, egészen hajnalig. Már pirkadt, amikor ledőlt "a szilács tetejébe, de még sokáig nem jött álom a szemére. Javában sütött a nap, amikor költögették. Ügy, mint egyébkor. — Kelj fel, édesapa! Itt van Zolika meg anyu — mondta a kis lurkó. Valóban ott kucorogtak mellette, de ő csak a gyereket vette észre. Felült, s ölébe emelte. Megsimogatta buksiját és igyekezett vidámnak látszani. Az asszonyt egy pillantásra sem méltatta. Sem akkor, sem másnap, sem harmadnap .. . Berendezte magának a műhely egyik sarkát és ott élt azóta. Zolika volt bajban szegény, mert nem tudta, kivel aludjék. Az asszony egy hétig bírta, aztán egy este az ágya elé térdelt és sírva kérdezte. — Mit akarsz velem, László! — Így mondta: László, mint akkor, amikor legelőször beszélgettek a bemutatkozás után. — Nincs mit kérdezned, és nekem sincs mit felelnem — válaszolta kurtán. — Mi történt veled, László?! Lacikám! — Többé ne szólts engem sem Lászlónak, sem Lacinak, sem férjednek, sem uradnak. Nekem ezután nem vagy az, aki eddig voltál. Rongy, senki vagy, mint a többiek. A háztól el nem küldelek, neveld a gyereket, nekem is főzöl, és mosol rám is. Ingyen nem kívánom, megfizetem.... Minden elsején, pontosan megfizetem a munkádat ... Ha akarod így ... Ha nem, akkor pedig mehetsz máris az inged után! Az asszony elsápadt, mint a meszelt fal. fejéhez kapott, felsikoltott. — iNem igaz! Semmisem igaz! Tévedsz! Nem is hallgatott rá, de ő csak folytatta. — Tudod, hogy milyen meleg volt a múlt héten. Ugye te is jól tudod, hogy nagyon meleg volt. Amikor a városba menterh, megfürödtem a folyóban. Igen, kerestem egy csendes, eldugott helyett, és megfürödtem ... Igaz, nem vártam meg, amíg megszáradok, csak gyorsan átcseréltem a ruhámat. így volt, László! De akkor elfelejtettem ezt elmesélni neked! Elfelejtettem megemlíteni, pedig akartam, akartam, öh, csak legalább a kosaramat nézted volna meg akkor! Csak kerested volna benne a „cucut", mint egyébkor szoktad. Igen, még ha Zolika ébren lett volna! Akkor minden rendben lett volna! — és sírt, sírt keservesen. De ő befordult a fal felé, és úgy tett. mintha aludna. Az asszony látta, hogy mfnden hiábavaló, eltámolygott mellöle, de még sokáig hallotta a zokogását. A műhely és az elsőház végtelen meszsze került egymástól. Csak Zolika járt közötte fáradhatatlanul apró lábaival.. . De teltek, múltak a nehéz esztendők, és Zolika is elhagyta a szülői házat, nem kívánta többé a harag tartó, komor szülőket. Legalábbis ők így érezték, hogy elfeledte őket a gyermekük. Pedig fájt á szíve nagyon a szülők miatt, azért is ment világgá. Az asszony pedig még sokszor akart békülni. Igen jól emlékezett arra is, amikor Zolika otthon volt, s egyszer egy-asztalnál ebédeltek... A kis legény sírva borult le kettőjük közé az asztalra. A felesége ekkor újból elébe térdelt, két karjával átfogta a lábát s úgy könyörgött, úgy zokogott. — Ne tégy tönkre bennünket, László! Semmi sem igaz, semmi sem igaz! Esküszöm! — Ne esküdözz! Ez a legolcsóbb módszer ! Nem hiszek neked. Kemény és hajthatatlan maradt. Az életük nagyon sivár és nagyon keserű lett. Még akkor sem békültek' meg, amikor az asszonyt súlyos betegség ágybadöntötte. A homloka gyöngyözött, és úgy érezte megfullad, ha nem nyit ablakot. Felállt, de igen gyengének érezte mav gát. Különös zsibbadást érzett a halántékán, s vissza kellett ülnie a székre. Az arca fakó szint öltött s alig mert az ágyra nézni. Valami imádság után kutatott az emlékezetében, de már rég elfelejtette. ,Rég, nagyon rég ... Kint ekkorra már teljes erejével megjött a nyári vihar. Zengett, dörgött az egész világ, píros szilánkok zuhogtak az ömlő esővel, mintha valaki tüzes kalapáccsal kongatná az eget. Söpört a szél, zúgott az eső, jajgattak a fák... A fehér asszony megmozdult. A melle zihált, egész teste vonaglani kezdett a takaró alatt, kezét emelni próbálta, és utolsó erejével hangosan sikoltotta. - Nem igaz, László! Semmi sem volt igaz! A feje még egyet-kettőt rándult, lélegzete halk hörgéssé változott, s szeme Az orvost ugyan kihivatta, ki is fizette, de egy kanál orvosságot be nem adott a betegnek. így került oda Ancsa, aki bízott abban, hogy majd a mesterné ruhái mind reá maradnak. Az orvos többször is ajánlotta, operálják meg, de a beteg nem akarta. — Nem! Nem hagyom magam! Űgyis meggyógyulok! — jelentette ki szomorúan, de nagyon határozottan. De már egy éve elmúlt, hogy le sem kelt az ágyról.. . S most itt fekszik előtte, a lába hosszan kimaradt a takaró alól, olyan fehér, mint a kréta, és olyan sovány, mint a babkaró... Keze a mellén keresztbe fonva, a szeme lezárva, és néha aprócska nyöszörgés hagyja el a torkát... — Rózsa, Rózsa! Fekete Rózsa! -mondja félhangon az ősz ember. — Látod, mivé lettél? Látod, mivé lettem? Már az én kezem is nehezen fogja a szerszámot, a hátam is görbe, és a szivem már lassan nekem is olyan fehér lesz, mint most az arcod, karod, homlokod ... Ma már örökre elválunk egymástól... — Rózsa, Rózsa, Fekete Rózsa! Csak a vihar felelt sóhajtására .. . Rázta, rengette az ablaküveget, még a háztető is recsegett a szél ölelése alatt... Körülötte meleg, fülledt volt a levegó. üvegesen a gerendára meredt... S rázta a vihar, rázta az ablakot... A Talpas újból vonítani kezdett, s a vihar eszeveszetten tombolt a sötétségben... Borzalmas éjszaka! - Ancsa, Ancsa! - ordította az öregember torkaszakadtéból. - Ancsa! Hol vagy, Ancsa! De senki sem felelt, csak a szél tépázta a fák boglyas kontyát, csak a szél... Borzalmas éjszaka ... A halott szemét nem merte lefogni, félt, nagyon félt. Pedig életében soha nem ismerte a félelmet. A keze reszketett, a lába -sem bírta már az állást. E pillanatban még a villany is elaludt. - Ancsa! Ancsaaaa! — kiáltozott rémülten. . Semmi felelet. - Rózsa! Rozikám! — hajtogatta eszelősen, és odarogyott az ágy szélére. Kint tombolt á vihar ... Ancsa másnap reggel mindkettőjüket szépen megmosdatta, felöltöztette. Tiszta inget, tiszta ruhát adott rájuk, s egymás mellé ravatalozta őket. Ügy feküdtek csendben, egymás mellett, mint akik nagyon elfáradtak a napi nehéz munkában... Az arcuk és homlokuk úgy világított a lefüggönyözött szobában, mint valamikor a Fekete Rozi hófehér inge ...