A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-09 / 32. szám

Illik-nem illik Az előadás után gyakran megrohamozzák a ruhatárat: mindenki igyekszik a maga holmiját minél előbb megkaparintani. Az előadódó szőcsaták könnyen elrontják a kellemesen Indult este hangulatát. Egy kis türelem ezért igen üdvös dolog! Az udvarias féríi először a társaságában lévő nőnek segíti fel a kabátját. A ruhatárból mindig a férfi váltja ki a felöltőket. talán hihetetlen — még a mosolygás ás visszatükröződik. Nem messze tőlük, egy másik tanulmányon, ott siklik az Eurőpa-bajnok Suchánková—Doleial pár. Régi ismerősöket fedezek fel a képeken: a műkorcsolyázás pozsonyi Európa-bajnokságának részvevőit. Nem fényképek ezek, távolról sem azok. Gilettit látom, amint a híres spárgáját ugorja. Állok a kép. előtt, s már nem ls a francia korcsolyabajnok képmását figyelem, hanem a festőművész mondanivalójának szintje tökéletes reprodukcióját csodálom. Giietti lénye, frissesége, fiatalossága, bátorsága, charme-ja szinte megszólalásig benne van a kartonra vetett krétavonásokban. Már harmadszor járom körbe a lányokkal a galériát, megismerkedem labdarúgókkal, jégkorongozókkal, tornászokkal, az ejtőernyős világbajnokság egy-egy részvevőjével; s most már tudom és érzem, hogy ezek a színes pasztellek hazad sport-rendezvényeinknek nagyon ls jellegzetes pillanatait örökítik meg. Én ezt a korcsolyázokról készült képeken, a lányok viszont a Karikás lányok cimű képen fedezték fel. mivel ezen azt is érzékeltette a művésznő, hogy barátnőjüknek, Pirinek — a bal kezéből a kifordulni készülő karika megtámasztására — egy pillanatra hirtelen fellendült a jobb karja. Greiner Szibiil művésznő igen dicséretes utat jár: mondanivalója tárgyául nem elvont témákat választ, hanem szocialista életünk oly területéről meríti azokat, amelyek kulturális és társadalmi forradalmunk erejét is igazolják. NAGY JENŐ' 17 Azok a rendbontők! Mindenütt akad belőlük elég! Egyesek cukorkát majszolnak előadás közben és csörögnek a zacskóval, mások csámcsogva táplőlkoznak, és akadnak, akik társalognak, vagy a következő jelenetet mondják be előre... Az elmúlt napokban szokásos délutáni sétámat járva a Pihenés és Kultúra Parkja felé vettem utamat. Csivitelő fiatal lányokkai találkoztam a sétányon. Csallóköziekkel. Ismerősökkel. — Hát ti hogy kerültetek ide — kérdem tőlük. — Magunkat voltunk megnézi — hangzott a felettébb furcsa válasz. — Magatokat? — Igen, igen — szállt a lányok csicsergő szava —, dtt a sporcsarnokban kiállítás van. No, most már még inkább kezdtem nem érteni a lányok „magyarázatát", ök meg a régi ismerettség . alapján hirtelen karon ragadtak, s vittek magukkal. Azán bent a sportcsarnok halljának erkélyén megálltak egy kép előtt. Tornázó lányok. Pasztell vázlat, — teli erővel, dinamikává. — Tetszik látni — mondta az egyik szőke hajú fiatal —, ez itt Erzsi; itt balról ez meg én vagyok; középen pedig Ilona. Nem értem az első pillanatban, hogyan ismertek magukra a képen a lányok, hisz csak egy mozdulatot, a Spartakiád tornamutatványának egy pillanatnyi töredékét vázolta fel a művész. A lányok mintha kitalélták volna gondolataimat, s mér húztak is magukkal a többi kép felé.. — Nos, ki ez? — kérdezték. — Dlvín — mondom, de csak gondolatban, aztán hangosan megismétlem. A lányok mosolyognak, s most már egyik képtől a másikig járjuk a kiállítást. Nini. a kedves s örökké mosolygó fiatal Romanov pár. Mosolygó? Hisz a felvázolt arc csak egy-két be nem fejezett vonás. Igen, mégis a képen, a mozgásban, az expozícióban — bár