A Hét 1959/2 (4. évfolyam, 27-52. szám)

1959-08-09 / 32. szám

Csemadok -nap margójára A vilkei Csemadok-nap is olyan volt, mint a legtöbb. A készülődés és várakozás lázas izgalma festette pirosra az arcokat még egy félórával a műsor megkezdése előtt is. Tisztára söpört utcák, felpántlikázott házak, ünneplőbe öltözött emberek várták a vendégeket. Szóval: igazi népünnepély-hangulat. Ebben a kedves környezetben zajlott le az ünnepség, amely tele volt természetes szépséggel, a mezők jó illatával, az egyszerűség hájos varázsával. Szépen énekeltek és szépen táncoltak. Persze nem volt egyik szám sem koreográfiai remek, de senki sem érezte a fokozott műgond, az igényesség, a színpadi aprólékosság hiányát, mert itt műkedvelők léptek a közönség elé; jórészt fizikai munkát végző szövetkezeti fiatalok meg kevésbé fiatalok, valamint városban dolgozó falusiak, kisebb számmal diákok. A műsor kiemelkedő száma egy repríz volt, a Népes előadásából ismert dunántúli üveges-tánc, amelyet ez alkalommal a Csemadok losonci tánccsoportja mutatott be. Hasonlóan szép volt a jelsőci lányok cigány-tánca meg leány-karikázója is. Dicséretet érdemelnek a rappiak is, hiszen szépen kidolgozott táncelemekböl állott lakodalmas táncuk, amelyet különösen az eredeti népviselet tett vonzóvá. Kedves és eredeti volt a kanásztáncuk és csárdásuk is. A vendéglátó falu, Vilke fiataljai népi játékot, egy kedves fonójelenet mutattak be. Ha ilyen meg ehhez hasonló alkalmakkor deszkából ácsolt szabadtéri színpadon táncoló vagy daloló műkedvelőket Iátok, eszembe jut, hogy nagyon szép dolog az, amikor a dolgozó ember a népi kultúra ápolására áldozza szabad idejét. De akaratlanul is felötlik bennem az a másik gondolat, hogy nagyon felelősség nyugszik az írók. újságírók, művészek, pedagógusok és hivatásos kultúrmunkások vállán, ha a tömegek elementáris kultúraszeretetét, minden szép és jó iránti őszinte vágyódását a szocialista kultúra szolgálatába akarják állítani. Az említett rendezvényekkel kapcsolatban nem szívesen használom a „műkedvelő" kifejezést, mert bizonyos fokig a múltban előadott népszínművekre és kispolgári kontár-rendezvényekre emlékeztet. A Csemadok tízéves munkájában sok olyan szép eredmény született, amelyre nem ef. a műkedvelői vonás, hanem a szocialista kultúra kialakításának szándéka jellemző. Ennek ellenére mégis az az érzésünk. hogy a Csemadok kulturális munkájában nem jutott eddig elég világosan kifejezésre a szocialista kultúrát annyira meghatározó munkás-kultúra, ill. a munkás-paraszt szövetség művelődést formáló törekvése. Eddig jobbára néprajzi hagyományok, haladó irodalmi és színpadi örökségek felújítása töltötte meg a Csemadok színpadjait. Ez a megállapítás így önmagában talán nem sokat mond; a szocialista kultúra kongresszusa és ennek sajtóvisszhangja azonban már jóval előtte jár ennek az okoskodásnak. Van azonban biztató ami előre mutat. Most is füjemben csengenek Lőrincz Gyulának, a Csemadok országos elnökének az ünnepélyen elhangzott szavai: „Az elmúlt tíz-tizenkét év alatt a dolgozó nép sikeresen vívta meg harcát a politikai jogok gyakorlása terén, szép gazdasági eredményeket ért el, és most eljött az ideje annak, hogy megvívja harcát a szocialista kultúra birtoklásáért is, hogy most már maga követelje a kultúrát, maga emelje az igények mércéjét a műveltség új normáinak, a szocialista kultúra normádnak megállapításáról." MIKUS SÁNDOR Az ünnepély diszelnöksége A losonci legények a dunántúli üveges táncban mérlegen L Sajtónk szinte nap, mint nap arról hoz hírt, hogy itt, meg ott költői estet, emlékestet rendeztek. Komáromban például az év első három hónapjában öt emlékestet rendeztek, s a költészetnek ezek az ünnepei bebizonyították, hogy az irodalmi élmények könnyebben válnak élő hatássá az együttérzö lelkek pillanatnyi rezonanciájában. A hatalmas forró tapsok és a közönyös csend hideg zuhanyai az irodalom közvéleményének közvetlen jelentkezése. Eddig úgy gondoltuk, hogy a különböző irodalmi műfajok közül csak a dráma él a hallgatók közvetlen „tömegvisszhangjában". Ma tanúd lehetünk, hogy a költészet nem csupán „ábrándos egyedüllétben élvezhető", sót, hallgatóság nélkül talán nem is az igazi. Szemünk láttára kötődik a leglíraibb műfaj új szállal, élőszóval a tömegekhez. Az egyes irodalmi müveket többféle módon közelíthetjük meg. Kétségtelen, hogy a legtöbb irodalmi élményhez olvasmányok útján jutunk. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a legmélyebb élményt a lírai műfajoknak irodalmi esteken történő vizuális megjelenítése és auditív előadása nyújtja. Természetesen csak akkor: 1. ha „nem beszéljük agyon" a költeményeket; 2. ha a vers, illetve próza előadása művészi értékű. Ezért tegyük hát mérlegre az élőszót, a nálunk rendezett irodalmi estek anyagát. Az első megállapítás az, hogy az előadások bevezető, illetve összekötő részei általában szárazak, bosszúk; terjedelmük körülbelül háromszor akkora, mint a tulajdonképpeni irodalmi részeké. De nem is ez a legsúlyosabb hiba. A már meglévő jó tapasztalatok azt mutatják; nem kel! attól félni, hogy a közönség meghátrál a sok tudnivaló elöl. Hisz talán éppen azért ébredt fe! benne az irodalomszomj, mert az iskola e tekintetben keveset nyújtott. Nem lehet ezért mechanikusan kifogásolni, hogy bizonyos irodalmi esteken túl sok időt szentelünk az előadásoknak; de igenis, kifogásolhatjuk, hogy ezek az ismertető előadások túlnyomó részt az életrajzi adatok iskolás módon való felsorolására korlátozódnak. Pedig mennyivel érdekesebb lenne, ha a ráébresztés elvét alkalmaznánk a faktografdkus felsorolás helyett; ha a magából az irodalmi müböl annak elemzéséből indulnánk ki, majd a művész emberi sorsát, harcait mutatnánk be. Vessük el végre már a szürke, megunt sémát: a költő született ekkor meg ekkor, iskoláit mint eminens tanuló itt meg ott végezte, megismerkedett ezzel — meg azzal, és — meghalt. Tanítson az előadás esztétikai művészetszemléletre. Mutasson rá: a művészet mindenkor híven tükrözi az osztályok harcát, az irodalmi alkotás pedig megmutatja alkotójának helyét ebben a harcban. Ne beszéljünk egy irodalmi esten Petőfi koráról szárazon, történész módra, hanem Petőfi forradalmi költészetének elemzése révén mutassuk be a kort, a költőt. Az emlékestek bebizonyították, hogy az irodalomnak nálunk van közönsége. Most már csak rajtunk áll: meg tudjuk-e tartani ezt a közönséget, ki tudjuk-e bővíteni sorait, el tudjuk-e mélyíteni érdeklődését az irodalom iránt. Ezért ne álljunk meg az irodalom nagyjai iránti kötelező kegyelet lerovásánál, csupán az emlékestek rendezésénél! Állítsunk fel irodalmi színpadot, ahol a művészetnek és a társadalomnak szélesebb összefüggéseit is megvilágíthatjuk. Természetesen itt sem törekedhetünk irodalomtörténeti tejlességre; ellenkezőleg; a legjellemzőbb alkotásokból is csak azokat emeh:tjük ki, amelyek kiváltképoen alkalmasak a társadalom és a művészet viszonyának szemléltetésére. Az irodalmi színpad mindezekre nagyszerű lehetőségeket nyújt, mellyel élnünk kell. A kulturális harcnak ez az új. tökéletesebb eszköze természetesen az előadókkal szemben is fokozottabb követelményeket támaszt. De fokozottabb követelményeket támaszt a sajtóval szemben is. Kifogásoljuk, hogy az eddigi nagyszámú emlékestről egyetlen esztétikai célzatú bírálatot sem olvastunk, csupán értesítést, melyben az esztétikai fogalmak csak szükségszerű keretként szerepeltek. Hasonló kulturális megmozdulások úgynevezett kritikája, újságjainkban a legtöbbször esak beszámoló, mely a napi művészeti kínálat — kereslet tükre. Pedig nemcsak az írásokat, de az élőszót is érdemes lenne végre mérlegre tenni. MÓZSI FERENC 15