A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-25 / 4. szám

Agondozott udvaron levelüket elhullajtott fák állanak. A virágágyakban néhány elkésett őszirózsa szomorkodik. de a törpefenyök most is vidáman zöldellnek. Sok lehet itt nyáron a virág, s jobban is szeretik talán mint másutt, mert akik gondozzálc, akik megsimítják szirmát, csak illatát érzik, színét sohasem láthatják. A kert, a báhonyi Vakok Otthonának kertje. A homokkal szórt utacskákon vakok járnak-kelnek, otthonosan, biztosan, hiszen minden fát, minden lépcsőfokot ismernek Vak férfi vezet engem is az igazgatóhoz, Richvalsky Pálhoz, aki elmondja, hogy 1930-ban létesítették az otthont, amelyet az utóbbi időben lényegesen kibővítették, korszerűsítettek. Éppen a múltkoriban fejezték be egy új műhely építését, ahol kosarat fonnak, kefét kötnek, gyümölcsös ládát készítenek az intézet lakói. Van könyvtáruk, társalgójuk, több rádiójuk, sok vakírásos folyóirat jár az intézetbe. egyszóval körültekintően gondoskodnak az otthon 170 gyámolt járói. Megnéztem a szobákat, itt is mindenütt rendet, tisztaságot találtam. Majd a műhelybe látogattam, a kosárfonók, kefekötők birodalmába. Első pillantásra úgy tűnik, hogy épszemü emberek dolgoznak a kefekötö-gépeknél. Csak, ha egyik helyről a másikra mennek venni észre járásukon némi bizonytalanságot. Egyébként serényen jár a kezük, beszélgetnek, nevetgélnek, élik a hétköznapok munkás életét, amely értelmet ad életüknek, s elűzi a bánkódás felhőit homlokukról. Egy kreolosan barna fiatal nőhöz fordulok. Szajk Adélnak hívják. Tizenhat éves korában vesztette el szemevilágát. — Cséplőgépnél dolgoztam — mondja —, a por megtámadta a szememet, megsérült a szemidegem. Kórházba kerültem, de már nem tudtak rajtam segíteni. Szinte szenvetlenül mesél tragédiájáról; már belenyugodott sorsába, eltompultak lelkében a fájdalom hullámverései, amelyek hajdanán annyira meggyötörték. — Hány órát dolgoznak naponta? — Nyolcat. — Mennyit keresnek? — Havonta 3—400 koronát. Igaz, többet is kereshetnénk, de nincs állandó munkánk. — Hogy tudják ilyen egyenletesen lenyírni a kéjét? Az ujjaink már annyira érzékenyek, hogy a legkisebb egyenetlenséget és észreveszik. Szem nélkül is lehet ám dolgozni, u szükség megtanít rá. — Jól érzi magát az otthonban? — Jól. Hiszen egész nap el vagyok foglalva, szabad idomben pedig kedvemre szórakozhatok. Rádiót hallgatunk, könyvet olvasunk, vagy beszélgetünk. Itt legalább nem érzi az ember, hogy szerencsétlen, a sorstársak között jó, megvigasztalódunk. Kovács Irén Nagymegyerröl került az intézetbe. Idős cigányasszony, őszül a haja, de kedélye még fiatalos. — Először nagyon idegenül éreztem itt magam — meséli —, de ma már nem mennék haza semmi pénzért. De minek is lennék terhére gyermekeimnek, itt megbecsülnek, gondoskodnak rólam. Szeme világtalanul mered a távolba, elmúlt életére gondol, talán fiatalságára, mely mindörökre elszállt. Miklós Ferenc Licéröl került az intézetbe. Deresedő fejű, sovány emberke. Nagyon barátságos és nagyon csendes szavú. Amíg beszél, a keze a fonáson babrál, vessző -ruhát köt a demizsonra. Már gyermekkorában elromlott a szeme, de csak 20 éves korában vakult meg teljesen. Azelőtt a lőcsei Vakok Intézetében volt, innen került Báhonyba. Lőcsén megtanulta a kosárfonás, kefekötés mesterségét, a vakok írását; igaz ő közönséges írógépen is megtanult írni. — Mivel foglalkozik munka után? — kérdem tőle. — Nagyon szeretem a zenét. Rádiót hallgatok, vagy olvasok. — Mit szokott olvasni? — Ügyszólván mindent. Van szép vakírásos könyvtárunk, melyben regények, verseskötetek, tudományos könyvek, útleírások is megtaláhatók. Újságok, folyóiratok is bőven járnak, Lőcséről a Novy 2ivot, Prágából a Zora, Pestről a Vakok Világa. Találunk hál szórakozást eleget. Aztán van saját zenekarunk is, időnként műsoros esteket rendezünk, elszórakozunk kedvünkre. — Nem esik terhükre a munka? — Dehogy, munka nélkül nem tudnám elképzelni az életet; különösen nekünk, vakoknak nagyon sokat jelent a mindennapi elfoglaltság. Leköti egész lényünket. Nincs időnk búslakodni. És milyen jó a pihenés utána. Érezni, hogy valami hasznosat végeztünk, olyat mind az épszemü, emberek, akik látó szemmel járják a világot. — Hogy érzi magát az intézetben? — Jobban mint odahaza. Mert éltem én odahaza is, Licén, de viszavágyódtam ide, a magamfajta emberek közé, akik barátaim lettek. Csak olykor-olykor járok haza, többnyire nyaranta, akkor aztán otthon is maradok néhány hónapra, szük hazámban, a hegyes-völgyes szép Gömörben. Elbúcsúzom Miklós Ferenctötl és a többiektől, akik sokáig szorongatják kezemet, s kissé elszomorodnak, hogy én visszamegyek a zajló világba, a fénybe, a színek forgatagába, de ők már mindörökre a vakság börtönében maradnak. Szomorúságuk azonban hamar felenged, mert tudják, érzik a közösség, az állam gondoskodását, amely a vakok életét is megszépíti, hogy ne érezzék olyan súlyosnak sorsukat. D. Gy. FARKAS JENŐ he nézd a holdat... Ne nézd a holdat, húnyd le szép szemed. Ne nézd a holdat. Sarlója ma tompa. Hűs köd lebeg a gesztenyék felett, húnyd le csendesen égszínkék szemed, ne nézz a ködben ringatódzó holdra. Ne nézd a holdat. Kopár fák felett úszik. A fénye halvány. Nem ragyog ma. Hideg az est. Lásd csillag sem remeg. Könnyekben úszik bánatos szemed, pedig napfényre vágytál álmodozva. Sápadt a hold ma. Görcsös ágakon ring, fénye kékes. Rád néz. Hidd el nékem: ha könnyek között s méla bánaton szűröd át álmod, óh ne vedd zokon, nem találsz fényt a kéklő messzeségben. vakolt mennyezet alatt?! Józan villanyláng hinti fényét a fehér abrosszal terített asztalra, s a hasas korsóban szinte kacag a hegyháti bor. Megtölti Varga bátyám a két öblös poharat. — igyunk! Egyet az egészségünkre -keze fejével megtörli a száját, újra tölt. — Ügy. ni! Egyet meg a boldog új esztendőre. Összekoccan a két pohár, fölcsilingel, aztán kortyolgatunk, mig ódakünt a szél süvölt, liasztgatja a tél a kutyákat, s mi kívül-belül idebenn melegszünk Sürögforog lika néni, jó falat is kerül. — Látod, fiam, nem halunk éhen. Hanem az új esztendő...?! Beadtam a kulcsot. Az asszony majd megevett érte. — Csak nem ? — Hogy a csudába ne? - pöröl Ilka néni. — A vén gézengúz! Egy egész életen át gürcölök mellette, most meg mindent odaadott - a semmiért. — Már megint nyelvelsz! Csak nem fogok vén lábammal versenyt futni a traktorokkal. — Igen ám! De a heréjük odaveszett. Egy egész táblára való. Hát hogy telel ki a közös marha ? — Látod, nem hagy békességben. Ha eltemetnek, ott se hagy nyugton — mosolyog, évődik, hörpint poharából. Aztán elborul homloka meg a szeme. — Kinek gyűjtsek? A Domino fiam odaveszett suhanckorában a Nyitra vizébe. Fürödni ment, és holtan halászták ki. A másikat, Ferkét taníttattam. Nem jön az ganajat hányni. — Ogy kell neked. Most majd hányhatod te — nyelvel Ilka néni. - Kellett nekünk kapaszkodni?! — Mit kapaszkodtam? Hova kapaszkodtam! Egy darabka földbe, hogy el nesüllyedjek. Voltam napszámos, szolgalegény — lettem paraszt. — A fiam legyen okos ember! Szótlan elréved pohara felett — emlékezik. — Kutya élet volt, de lódult nagyot, haladt a világ; hát én vele mentem. Bíztam a földben és a magam erejében. Most már megtanulom azt is, hogy másokban bízzam. Későre jár. Ilka néni leszedi az asztalt, aztán eltesszük magunkat másnapra. Hiába tiltakozom, megleszek én a konyhában is az öreg ágyon... Az első házban kell meghálnom, magasra rakott párnákon, nehéz, tarka dunna alatt. Eloltom a villanyt. A sötétben elhallgatom a vén falióra ketyegését, míglen mély álomba merülök. (Folytatjuk)