A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

Mert kimondhatatlanul vágyódtam egy ilyen táska után. Már sok tanulónak volt, én azonban még a polgáriba is vászontarisznyátían hordtam a könyveimet No, nem olyan fehér székely-tarisznyában, hanem olyanformában, mint a vadászoké, de jóval kisebb méretben. Egy este azonban újból messzebb került tőlem a táska, mert áremelkedés volt. Változott a kirakati cédulákon, az összeg. Ki tudja, hányadszor már a háború kitörése óta! Először azt gyanítottam, hogy a boltos megsejtett valamit, és keresni akar rajtam, később azonban teljesen megnyugodtam, mert egyéb árucikkek is jócskán megdrágultak. A boltos különben jó ember volt. MÄr régtől hozzá jártunk vásárolni, s ha hitelbe kértünk valamit, úgyis adott. Legtöbbször lisztett, sót, petróleumot. Jól ment az üzlet, gazdag volt. Nemcsak vegyeskereskedése volt, hanem az egyik sarokban a pult végiben kármentő lapult, amely mögül italféléket mért a szomjas embereknek. Nemcsak pénzért, de kukoricáért, baromfiért, vajért is adott hétszer keresztelt italaiból. Igazi üzletember volt. Egy este nekünk is hozott egy zöld üvegben valami innivalót, de én nem tudtam megállapítani, mi a neve. Lehet, hogy ő sem tudta. A mester is rövideket kortyantott belőle. — He-ihe-he, de finnyásak vagytok! — mondta incselkedve, aztán jó hazafihoz illő pátosszal folytatta: — Bezzeg, ha a fronton volnátok, ott nem lennétek ilyen válogatósak! — Hát bizony, ott kínálhatná meg Vitéz úr a szegény katonákat. Ott biztosan boldogan elvennék a kezéből! Hogy a kőműves jól fején találta a szöget, azt abból is megállapíthattam, hogy a mindig hencegő Vitéz boltos erre nem tudott mit válaszolni. Különben fullasztó meleg, augusztus vége volt. Nehezen peregtek a munkában eltöltött órák, s lassan fogytak a napok is. Itt már meg kell jegyeznem, hogy volt a boltosnak egy szemrevaló szöszi lánya, Vica, aki néha-néha odajött hozzánk, s pár percig elbeszélgettünk egynémely közömbös dologról: iskoláról, időjárásról — már ahogy ez faluhelyen szokásban van még ma is^ Ebédszünetben egyszer a téglarakás melllett pihentem, ahová hűs árnyat teritett a kút tetejére felkapaszkodott vadszőlő. Hanyatt feküdtem, és a felhőket néztem. Nagyon szerettem mindig a szaladó felhőket bámulni, különösen olyankor, amikor a szívem színig telt valami örömmel, vágyakozással, vagy fájdalommal. így tehát valamiért mindig szerethettem az égi vándorokat. Halk lépések közeledtek a kút felé. Valaki vízért jött, már jól hallotta a vödör apró csörrenéseit is. Vica volt. Lassan-, hajladozva húzta a vizet, s úgy tett, mintha nem is venne észre engemet. Én is éppúgy viselkedtem. Teleöntötte a vödröt, s menni akart. Beláttam, hogy nekem illik kezdeni, s gyorsan rászóltam. — Ne szaladj, Vica! Megrebbent és rámnézett. Odamentem hozzá. — Mit akarsz? — Szívesen segítek, ha Te is úgy akarod ... Nem felelt, de a vödör fülét óvatosan, hogy zajt ne üssön, halkan leengedte. — No, ez jó jel — gondoltam örvendezve magamban. Kis csend borult fölénk, csak a méhek zöngicseltek távolabb egy piros kaptárban. — Te, Vica ... Lesütötte a szemét. — Te, Vica, Te olyan kedves, szép lányka vagy. Olyan, olyan, akár itt ez a muskátli a zománcos cserépben ... Hallgatott. . Folytattam. — Te Vica,. tudod-e hogy én szeretlek Téged? hlagyon szeretlek ... Még a haja Is elpirult, idegesen el akart futni, de mielőtt'ott hagyott volna, villámló szemekkel ezt mondta. — Hazudsz, hazudsz! Neked már van szeretőd. Jól ismerem azt a gyüjtőlányt, jól ismerehi! Te most nekem nem mondtál igazat! Fölkapta a vödröt, és elszaladt vele. Amerre" ment, végig ellocsolta a vizet, s mire beért, nagyon kevés maradhatott a kék vödör alján, mert j.ól hallottam, amint az anyja összecsapta zsíros tenyereit. — Jézusmáriám! Hát nem vojlt több víz a kútban?! Sem neki, sem Vicának nem volt" igaza, mert én Vicát csakugyan szerettem. Igaz, csak vagy három napig, mert a forró és őszinte szerelem sem akkor, sem ma nem tart tovább három egész napnál... Vegyes hangulatban telt el a délután, s amíg a habarcsot kevertem, százszor is a déli találkozás járt az eszemben, de legalább ugyanannyiszor gondoltam a táskára is. Ogy tudtam, ma már befejeződik a munka, mert nem jött meg a várt cement. Nem is bántam, mert már csak két nap volt hátra augusztusból, s az iskola megkezdése előtt szerettem volna egy kicsit még pihenni. A szerszámokat estefelé csakugyan szépen ki kellett tisztítanom. — Ügy látszik, valóban végzünk — gondoltam magamban. Számolni kezdtem ismét a várható péngőket. Tizenhárom napot dolgoztam, tizenhárom olyan hosszú és kemény napot, hogy egy hónapnak is beillett "volna. A szőlőben permetezéskor három pengőt fizettek, itt is legalább annyi lesz. Legalább annyi! A táska huszonegy pengő, egy töltőtoll tizenkettő. Még marad is valami. Vagy inkább egy pár cipőt, vagy ruhát vegyek magamnak?! így töprengtem számolgattam magamban, mig az udvaron rendet teremtettem. Bevégzőre még a virágot is megöntöztették velem. Meg is úsztattam mérgembep mind, mint a Noé bárkáját az árvíz. — No hát akkor, fájront! — mondta a söntésbe hajló alkonyatban rekedt hangon a boltos. Ez most azt jelentette, hogy jön az elszámolás. Elsőnek a kőmivest vitte be magával, de nagyon sokáig számolgattak, s hogy az időm jobban teljék a várakozásban, kimentem a kirakat elé s mégegyszer alaposan szemügyre vettem a táskámat. Barnaszínü, disznóbőr táska volt, a fogantyúja sötétkékből készült, s elöl két nagy zseb is volt rajta. A végén egy kis rekesz pedig pontosan a vonalzó meg a logarléc számára volt készítve. Egyszóval igazi, nekem való táska volt. Már gondolatban a hónom alá fogtam, amikor a nevemen szólítottak. Belülről jött a hang, az üveg alól.Vica volt, s még a kezével is ' magyarázta, hogy menjek be, hlv az édesapja. Besiettem. Leültettek. Az asztalon üveg és két pohár állt. — No legény, hát elszámolunk! — Az bizony nagyon jó lesz! — mondtam nevetve, de valahogyan nem éreztem jól magam. — Csak legalább ez a lény ne volna itt — gondoltam magamban. De Vica nem mozdult, csak ült egy szürke fotelben, s az asztal alá nézett. Magám alá húztam rokkant cippőimet, s vártam a folytatást. Jött is az esőstől! Először meg kellett innom egy pohárka pálinkát, ami most nagyon jólesett, mert már rettenetesen éhes voltam. — Hát ide figyelj csak, fiacskám — kezdte atyai hangon munkaadóm — én nagyon jól ismerlek Téged, sokat hallottam rólad, tudom, hogy jól tanulsz, és ismertem szegény édesapádat is. ö jó emberem volt mindig, de neki sem lehetett rám soha panasza. Éppen ezért hívtalak munkába, mert mindig jó emberek voltunk egymáshoz. Ezütán elővette kockás kabátjából kicsike noteszét, s keresgélni kezdett benne. — Nnnnna — csettintett a nyelvévei —, itt is vagyunk — és hegyes ceruzájával számolni kezdte a napokat. Egy, kettő, három.. . egészen tizenkettőig. — Tehát tizenkét nap voltál ugye? — Nem, nem! — szóltam hevesen és gyorsan — tizenhárom! Mégegyszer számolt, s valóban nekem volt igazam. — Ne haragudj fiacskám, de megtévedtem. Ez bizony előfordul néha, hiszen emberek vagyunk. Emberek ... Meg aztán én nem is voltam soha jeles tanuló, hehe-he... Én azonban nem nevettem. Aztán folytatta. — Tizenháromszor kettőötven az, az, — no mennyi is az ... — Harminckettőötven — segítette ki Vica, pedig nem hiszem, hogy "erre szükség lett volna, mert jól tudta már az a huncut esze, hogy mennyit is fog nekem kifizetni. — Meg vagy elégedve? Hirtelen nem tudtam mit felelni, de aztán mégis rámondtam, hogy igen. — Nnnna, most pedig idenézz. Odahajoltam. — Ez a könyv pedig az adósok könyve. Édesanyádnak most tiszta a számlája, de itt van ez a néhány bejegyzés, még a megboldogult édesápádé ... Ügy éreztem magam, mint akit fejbekőlintottak. E szavak hallatára majd leestem a székről. ö nyugodtan folytatta. — Csodálkozol, hogy édesanyádnak és neked nem szólt erről, pedig mielőtt a kórházba elvitték volna, nagyon sokszor betért hozzám, s mindig mondogatta, hogy beteg szervezete mennyire kívánja az erős italt. Mivel úgy ismerlek benneteket, hogy az adósságot rendben megfizetitek, adtam neki hitelbe. Itt vannak a bejegyzéseim. Adjuk csak szépen össze. A szoba forogni kezdett velem, a szürke fotel is olyan volt előttem, mint egy nehéz kő, amely a mellemet szorítja. Tiltakozni akartam, de már számolta is. — Tiz, tizennyolc... huszonhét, huszonhétötven — igen, mert dohány is volt — harmincegy, harmincegyötven ... Igen, igen harmincegy pengő ötven fillér. Tessék, magad is meggyőződhetsz róla, — s elémbe tolta agyongyötört fekete könyvét. Zsíros és dohányszagú volt. A dühtől és a szégyentől szólni sem tudtam, csak a torkom köszörültem erősen, s összetört, sebhelyes kezemet ökölbe szorítottam, s felugrottam az asztaltól. De a lány miatt mégis illendően viselkedtem, csak a részemre kiszámolt árva egy pengőt löktem vissza a gazembernek, s remegve még ennyit mondtam. — Köszönjük a hozzánk való jóságát. 19