A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

Á^zázliz éooel ez előli SZU lelett EDGAR ALLAN POE Poe Edgar 1809. január 19-én, született Bostonban, az amerikai Egyesült Államokban. Az apja régi ir, az anyja régi angol családból származott. Mind a ketten színészek voltak. Anyja korai halála után örökbe fogadta őt a gazdag és gyermektelen Allan házaspár s egy * titokzatos és régi városban. Stok-Newingtonban iskoláztatta, később pedig a charlottevilli egyetemre íratta be. Ekkoriban erősen hatott rá Byron élete és költészete. Az ő hatása alatt Irta ifjúkori verseit. Ez időre esik Helen Stannard asszony iránt való szerelme. Poe Edgar elhagyta az egyetemet, európai körútra indult, bebarangolta Görögországot, Itáliát és Törökországot. Később a westpointi katonai intézetbe lépett be, de onnan is megszökött. Újságírással kerestp kenyerét, szerkesztette a „Broadway Journal"-t és feleségül vette Clemm Virginiát, akit bálványozva szeretett. 1847-ben meghalt a felesége. Ez a csapás döntő lett életére: mélabússá, alkoholistává, szomorú ronccsá tette. Titokzatos körülmények között halt meg Baltimoreban 1849. október 7-én. John H. Ingramm ezt Írja: „Hogy mi történt vele, oly titokzatos, mint Shelley vagy Petőfi utolsó tórái." Poe Edgar a legjelentősebb amerikali lírikus. Annyira elfinomult költő, hogy az amerikaiak máig se értik, s merészségét, feltétlen llrizmusát, verselméletét csak újabban méltányolták az európai szimbolisták. V^fse tiszta muzsika. A művészi alkotásról szóló értekezésében úgyszólván az új szimbolizmus katekizmusát Irta meg: a feltétlen szépet és a feltétlen zenét követelte a lírától. Feltűnést keltett az a paradox állítása, hogy a költészet nem egyéb, mint hideg és céltudatos matematikai munka. Eldorádó Valaha rég Egy drága-szép Lovag nagy útra szállott, Ment, mendegélt, Száz útra tért, Kereste Eldorádót. Azóta agg A szép lovag, Szívében átok, átok, Bármerre ment, Se fönt, se lent Nem lelte Eldorádót. Es végtire Lankadt szive, Egy árny eléje állott Szólt: „Áldalak, Bús árnyalak, Mutasd meg Eldorádot." „Ott messzi túl, A Hold kigyúl, Az Árnyak Völgye vár ott. Vágtass, el el." Az árny felel: „S eléred Eldorádot." Fordította: Kosztolányi Dezső Vitéz úr! Ha soká él, még visszaszolgálom! — s be sem zártam magam után az ajtót. Az udvaron két oldalt apró virágok illatoztak, s büszke őszirózsák ringatták magukat az esti szellőben. Egyébkor mindig üdvözöltek, de most egyik sem mért a szemembe nézni, csak lehajtották előttem mélyen a fejüket. Tudtam, hogy nagyon szégyenkeznek. Otthon ruhástól az ágyra vágtam magam, és sokáig nem szóltam egy árva mukkot sem. Még mindig nem akartam elhinni azt, ami velem történt. Mégegyszer átgondoltam az egészet. — Hátha csakugyan adós volt szegény apám? Hátha? - De nem, nem! Ez lehetetlen! Soha nem volt italos és kocsmajáró ember. Soha! Lehet azonban, hogy megivott nála egykét pohár bort, de ennyi adósságot a világ minden kincséért sem csinált volna! Nem, nem. Hiszen inkább még nem evett, csakhogy több maradjon a tálban. Kínlódtam, nyöszörögtem. Nagyon fájt, hogy az emberi kapzsiság így az utamba állt, s én meg tehetetlen vagyok vele szemben. Nem tagadom, sírtam. A két öcsém már lassan elaludt, anyám még nem volt otthon. Reggel óta mosott a tekintetes asszonynál. Már vagy egy órát gyötrődtem így a nagy fájdalommal, amikor zörgést, kopogtatást hallok. Ki lehet ez, hogy. nem találja a kilincset? Ki lehet ez a kései látogató? Felugrottam az ágyról, hogy ajtót nyissak. Tudod ki volt? Vica volt... Nagyon szaladhatott, mert a lihegéstől alig tudott beszélni. — Apukám üzeni, hogy tévedett a számolásban s a pénz helyett ezt a táskát küldi Neked. Ezt, ezt a barna disznóbőr táskát, mert ez éppen jó lesz majd neked ... Igen, ezt küldte, és én elhoztam. . Magam is nagyon meg voltam illetődve a csodálkozástól, s egy kicsit néztem a lányt s a bosszú ördöge a kölcsön viszszaadására serkentett. — Hazudsz Vica, hazudsz — mondtam neki határozottan - ezt a táskát nem az a vérszopó apád küldi, nem, nem . .. De ha valóban ő küldené, akkor máris indulj vele. Vidd vissza szépen ... — Nem viszem, nem lehet, -nem vihetem ... — rebegte halkan. — Akkor szólj igazat. Elcsuklott a hangja, s nehezen találta a szavakat. — Csakugyan nem apám küldi ezt a táskát, hanem én loptam neked a raktárból. Én loptam ki, mert tudom, Hogy szükséged lesz rá, ha Rozsnyóra mégy majd iskolába, és hidd el, hogy én nem vagyok az oka ... — és elővette apró zsebkendőjét. Gondolkodtam és gyönyörködtem a lányban, de még egy tőrszúrást tartogattam számára. — Nekem már van szeretőm, Vica . . Van . . . Ezt pedig vidd vissza oda, ahonnan hoztad... Vigyed szépen.... Zokogni kezdett. Szívből, igazán. Megsajnáltam, magamhoz öleltem, s amíg azt a szöszi haját simogattam, megbocsátottam neki. Az apja miatt azonban mégsem lehetett a feleségem, mert a front elől, (vagy az Igazság elől?) nyugatra menekült a családjával, s azóta semmit seni tudok felőlük. A táska azonban örökre itt maradt, s ha néha napján a kezembe kerül, különös gondolatokat ébreszt a lelkem mélyén ... Ilyenkor egy pillanatra még ma is felhőt von arcomra a letűnt uzsorás világ árnyképe, de emlékezetem csúcsain nyomban nagy-nagy fényességet gyújtok jő apám emlékének, amelynek világosságánál újból látom gyermekségem apró örömeit, nehéz bánatait. Azóta közel húsz esztendő pergett le az idő homokóráján. Közel húsz esztendő... Sok, vagy kevés ? Annyi a végtelen örökkévalóságban, mint egy csepp víz az óceánban, mégis mennyi minden történt ez alatt az idő alatt... Férfiak lettünk, vállunkon hordozzuk az életet, s a megtett nagy úton gyakran hátra nézünk ... Visszanézünk és megdöbbenünk az Idő gyors múlásán . . — Panta rei.. . Minden elfolyik — idézem néha én is az évezredes bölcs szavakat . . . Elfolyik a víz a Sajóban, a harag és a hűség a szívekben, elfolyik az Élet... Ha így ezek eszembe jutnak, kisurranok a kertbe, hanyatt fekszem a zöld gyepen, s nézem, búcsúztatom a tovasiető felhőket... A felhők elmennek, és soha többé vlszsza nem térnek ... Az egyik pedig olyán ismerős — nini, mint egy aktatáska s még a szine is barna, a másik meg rózsaszínű, mint az ifjúság pírja, ez meg itt legközelebb olyan sötétkéket játszik, mint a kisfiam kék szeme, s amott, nagyon magasan az a szőke felhőcske úgy hullámzik és fodrozódik az ég ezüstjében mi'ntha szénagyüjtő lányok haját lengetné a szél .. . 20