A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-18 / 3. szám

GYuZÖ BÉL Három vers A létről Minket valami, valaha nagyon elhamarkodott... Te ott, ki szerényebb vagy, mint sem gondolnád, és talált anyagon töröd fejed; te, aki szerint az ész soha se csapong el oda, hol mindig volt lét, s kicsire fogva nagyot tett; te, aki azzá szeretnél lenni, amiből benned a legnagyobb hiány -van; te, aki nem akarsz lenni semmi és vagy valami, te, aki BEETHOVENT szültél a mindenségnek; te lélekben Isten, anyagban nincstelen .. . te, akit a testi teremtés koszorújaként csodálnak, s halálod előtt indulsz romlásnak; te, aki egyet mindig mélyebben szeretsz; te, aki akarva sem szülhetsz; te, aki hemzsegő háznak vagy a fönntartója; te, aki dühödben az anyaföldet loccsantanád vasaddal szét; te, akinek a messzi csillagok csak gombok az égbolton; te, aki világrészeket mint kutyákat uszítasz össze .:. te, aki korod legnagyobb diihét szelídítetted meg, bolygóknak viszed még hírünket vele — bátyád Marslakó és gyertyával fogja jelezni a Fantázia korszak első bödülését; te ott, kihez megszokott helyére berobog majd az oxigénpalackot áruló jármű és sorbaállsz ... Én, te, ő , az, emez, amaz..: Ez az igazi tenger! a ki nem iható, az el nem pusztítható. Jogaink, elveink, szerveink alakidnak, gondolatvilágunk tomoul, élesül, fajfönntartásra, ha kell, elég a halál is! mert minket valami, valahogy nagyon megalkotott. Elégia Jóság és erény volt a bástya benned. De én kitapogatva büszkeséged is, ostrom nélkül, csatát nyerőn tartlak ölemben; kérdőn nézve rád: mennyi lányt szült már e vén föld, kinek teste csak egynek lobogott. Ha a nap Ha a nap már titkait kileste, mint földet túró vakond búvik a hold, és kilöki magát a nyugtalan arcú halászok fölé, kik hejjruppozásra ölelik hálóval partra a • gőzölgő vizek pikkelyes fajzatjait. FARKAS JENŐ Árva akác Tél volt. Acélkék varjak bús csapatja károgott jötin a vén akácok ágán. Lila árnyat vetett a kórószál. Hadarva csevegte bánatát borzongón, árván egy bús veréb a jégcsapos palánkon: ha neki fáj az élet, mért ne fájjon másoknak is! S míg csipegette tollát üres begyén, csepp nyugtalan szemével kutatgatott a párolgó szemétben, mely lomha szánok csillogó nyomán föl-fölbukkant a lucskos út haván. Szálltak új szánok csengve és suhanva. Hozták a halott sok fenyő-legényt. Halott fenyőkre várt az aranyalma, halott fenyőfák hozták a reményt s az álmot. Pedig holt fa volt megannyi,.; Sebük száján a sárga gyanta csorgott akár a vér. — Szegény fenyőfacsonkon. — Egy szűz akác az út mentén riadtan nézte a sudár sok fenyőlegényt. Gyökere vágyva roppant a homokban, s mikor a szánok víg csilingelőssel üresen tértek vissza, egy megállt. Pár csákányvágás ... és a szűz akácfa a szánfenekén álmodott tovább. Mire felébredt, szürke hólé csörgött gyökere felett, s száz fenyőfa teste, csudálta mind, hogyan került ez árva kócos leány a sziklás rengetegbe? * Tavasz jött. Lassan lágyleheletü nyár ébresztgette a havasi gyopárt. Az árva akác szíve némán sajgott, ő volt egyedül szótalan s kopár. Hova lett a sok fenyófalegény? Hova lett az a legszebbik, aki ott álmodott a szánnak fenekén, melyért epedt egy téli délutánon s elhagyta érte azt a kis falut, hol napraforgó őrizte a csendet, hol muskátlira lestek a zsaluk. Most itt van, s csak van. Riigye megfakult Jaj, ha csak egyszer bonthatna virágot! Mézes fürtjeit láthatná a fenyves! Hallanák egyszer: Tele van a város akácfavirággal...! Szegény akácfa. Lásd, a pusztaságot odahagytad. Elmentél hűtlenül, Itt meg nem értnek. Idegen az álmod, törzsedről lassan kérged is lehámlik, s ágaid szerte szórja a vihar. Derekad nyirkos moha lepi csendben, s humusszá válsz a sziklák közt, szegény. Mire új tavasz ébreszti a fenyvest, kitép az olvadt hótól duzzadt csermely, s emléked meg nem őrzi többé semmi, csupán e vádló hangú költemény. 14