A Hét 1959/1 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1959-06-21 / 25. szám

LOVICSEK &ÖA IV. — Ügy, úgy! Ügy igaz az, János, ahogy mondod. Kell a jó takarmány, mint a falat kenyér. Csakhogy, holnap is virrad ám, azt se felejtsd el... Az állatnak is kijár egy napi pihenő, az ember se kutya... — pergeti a szót az előbbi rekedtes hang tulajdonosa, s jól meghúzza utána a söröskorsót. — Nulla húszért nincs munkás! — csukladozza már félig az asztal alól Bujtór Gábor. - Nulla húszért nincs munka, nem megyünk, elvtárs! A csukladozó mondóka végére nagy röhögés tesz koronát, néhányan mégis mozgolódnak és indulnak kifelé. Gál János keze ökölbe szorul, szólni akar, mégsem teszi. Szemére rántja a kalapját és elmegy. Földreszegezett fejjel nyújtja a lépést hazafelé. Az út porába, a házak falára, a falu homlokára, rettentő nagy betűkkel ezt a szót írja az agya, a szive, a szeme: — Lemondok! Alig lépi át otthon Gál János a konyha küszöbét, Janika a nyakába repül, mint egy kismadár, s panaszos csicsergéssel gügyögi, megtoldva egy-két ügyetlen maszatoló puszival: — Édesapa, édesapa, megcsípett egy méhecske! — Hol? " — Itt ... ide szúrt a fülem tövibe — mondja a gyerek most már hősködve, s mutatja lángoló füle tövét, ahol galambtojásnyi daganat ül fényesedő hátacskával. — Szegény méhecske — mondja az apa komolykodva. — Neked ajándékozta a fullánkját, ő meg elpusztult — s a gyereket szelíden leereszti a földre. Janika egy pillanatig értetlen szemmel néz fel az apjára, de a kis bajusz körül bujkáló mosoly láttán elszégyelli magát, és kiszalad az udvarra. — Hol futkosol egész délután, János? — kérdi az asszony. — A faluban . .. •— Jó, jő, nem muszáj azért mindjárt harapni! — élesedik Jolán nyelve. Ekkor lép a konyhába Pista. János feléje fordul. — Nemsokára megyünk gyűjteni a lucernát — majd Jolánhoz: — A korsóba készíts friss vizet, én meg összeszedem a villákat — s már indul is kifelé. — Kinek? — szűkül össze az asszony szeme. — Kinek, kinek, hát nekem is, neked is, meg a Pistának is — feleli János. — Nekem ugyan hiába készíted! — borul el az asszony arca. Miért? — kérdi János gyanús kurtasággal. Azért, mert én nem megyek gyűjteni. Most már tudod? —" veti magasra Jolán a fejét. — Neem? Nem! 'Jánossal hirtelenjében megfordul a konyha, és jobb karjába szökik a délutáni falujárás minden kínja, keserve. Ágaskodó haragja egy szemvillanás alatt porbatiporja önuralmát, s nekilóduló tenyere akkorát csattan az asszony rózsás arcán, mint a pisztolylövés. A pillanat millió csillagot doti Jolán elé, mégis beborul fölötte hirtelen az ég. Talpa alól kiszalad a talaj, és ernyedten esik a heverő mellé. Döbbenet ül Gál János eltorzult arcára: életében először emelt kezet élőlényre. Haragját mély megvetés és utálat váltja fel: gyűlöli a kezét, szeretné tőből kitépni és messzire dobni! Ázt ütötte meg vele, akit szeret... Ö, de cudar ez az élet..; ^ Pista sápadó arca az ugrásra kész tigris gondolatát takarja. Az asszony arcán csattanó pofon az ő szívét fájdította meg legjobban. Mikor Jánost a megbánás gondolata Jolán felé mozdítja, Pista elibe pattan: — Elég volt! __ t— Menj előlem! - dörren János a fejjel magasabb, félarasznyival szélesebb vállú öccsére. Szemük sugara, mint két szikrát szóró kardpenge köszörüli egymást. — Ha nem a bátyám lennél, ellátnám a bajod! — szorul a szó kifele Pista vaskapocsként összezárt fogsora közül. — Fenyegetsz? — Nem, csak mondom! — Hát nekem ilyet ne mondj! Semmi közöd az én dolgaimhoz — mondja János enyhébb hangot ütve. — Különben, törődöm is én veletek! Itt egyen meg a fene mindkettőtöket! — s megy kifelé háborgó lélekkel: szeretne lyukat ütni a földgolyón, meg az ég közepén, hogy kedvére kiszellőztethetné a világot! A tornácvégi lépcsőre ül. Remegő keze cigarettát dug a szájába. A füst a miedenségbe száll, Gál János feje pedig a tenyerébe billen, s egyszeriben nagyon fáradtnak érzi magát... Odabent Pista karjára veszi az alélt asszonyt. Most nincs meggondoltság, sem óvatosság: minden a szívébe s onnan a vérébe szökik. Mintha tüzet tartana a kezében, perzselő remegés száguldozik tőle a nagydarab legényben. Sziporkázó forrósággal telítődik a konyha levegője, kielégítetlen vágyak dalát harsogják a falak ... Pista nem bánná, ha megállna a pillanat, az óra, az idő; ha az örökkévalóságba merevedhetne, karján ezzel a csillagszemű asszonnyal. Művész nem született még, aki ilyenné tudná formálni a „Szerelmi vágyakozás" szobrát. De él a pillanat, a perc; odakint ragyog a napsugár, idebent dobog a szív. Jolánt óvatosan a heverőre fekteti, és vízért lép a sarokban álló vödörhöz. Jolán felnyitja a szemét: Pista széles hátát, meg vizet merő kezét látja, s mire a legény visszafordul, ismét árnyék borul a csillaggal behintett tükörre. Pista az asszony mellé ül a heverőre. Nézi, nézi a sápadt arcon kelő életet, egyik felén a harag magvából fakadó ötszirmú virággal. — Jolánka! — szólítja az asszonyt halkan, szenvedélytől fűtött hangon. Nincs felelet, mert torkon ragadja azt az asszonyi furfang, csak a faliőra válaszolgat egyhangú ketyegéssel. Pista halántékában részegen dobolnak az erek. Ügy érzi, nem is a földön van, hanem valahol a felhők között ringatódzik ... Tettre serkenti a vágy s a következő pillanatban ajkát az aszszony ajkára forrasztja... Mikor felemelkedik, megdöbbenti Jolán tekintete. Ijedelem fut végig a gerincén. A tetten ért tolvaj félelmével a hangjában, szemlesütve megszólal: — Haragszol? Egy kis ideig tétova árnyak játszadoznak az asszony arcán: '— Mondd meg annak az asszonynak a nevét! — Azt... azt nem lehet... Majd máskor — feleli a legény kínlódva. — Most mondd meg!... Muszáj!... Akarom! — követeli az asszony. Pista feláll. Jolán is felül: — Hová mész? — kérdi sebesen Pistától. — Gyűjteni! — Addig sehová, míg meg nem mondod! Á legényben érik az elhatározás, csak nagyon nehezére esik kimondani. Meg aztán ki tudja, mi lakik Jolánban. Hátha megmondja Jánosnak. Arra még gondolni sem jó! — Nos, mégse mondod meg? — csilingel Jolán kérdésében a sürgetés. — Hátha olyan nagyon akarod tudni, megmondhatom ... Ügy hívják, hogy Gál Jánosné... — de már lódul is kifelé, mert űgv érzi, hogy talpa alatt megnyljjk a föld. Az asszonybői halk, mégis diadalmas kacagás buggyan. Régen érzi már, hogy őt ketten szeretik. Az utóbbi időben gondolatban nemegyszer összehasonlította a két férfit. De miért tette, talán már nem szereti az urát, vagy soha nem is szerette? Férjhez ment, mert kérték, mert a szülei is ügy akarták. Ő maga nem sokat gondolkozott a dolgon, az életen, hisz jóformán még gyereklány volt, alig tizenhét éves ... Most, tíz éves házasság után kezdte mérlegelni, válogatni. Végül is arra a megállapodásra jutott, hogy az emberi érzelem nem vásári portéka. A választás a szív dolga, a sors és élet mérlegelése pedig a gondolaté. S a szíve választott: jeges északi oldala fordult a férje felé, napos oldala pedig Pista felé. Ki vehette volna észre? Senki. Hiszen egy asszony ezer húron tud játszani, ha akar! Játszott is észrevétlenül. Mindig a legmegfelelőbb húrokat pengette. Pista fehérneműjének mosásába a lelkét adta, úgyszintén az ágya igazításába. Ki tudta ezt, ki vette észre? Senki! Egy-egy ízletesebb falat is mindig a Pista tányérjába került. Talán észrevette az, akinek szánta, de az ezer gonddal-bajjal küzdő férj. aki legtöbbször kutyafuttában ebédelt, vacsorázott, vajon észrevehette!? Kisebb baja is nagyobb volt annál! Folytatjuk 14